Suomen historia 2.

Itt a második fejezet... Igazából nem tudom, hogyan is viszonyulok hozzá, lehetett volna rosszabb és jobb is... Majd ti eldöntitek. :D A kalmari unió - Finnország szemszögéből.

 

Keskiaika 

Finnország alapos mozdulatokkal súrolta a kastély kövezetet. Megterhelő és megalázó egy munka volt, gyakran megfájdult a háta, de valahogy mindig rábízták a takarítást. A fiú biztos volt benne, hogy ez Dánia bosszúja, amiért eleinte annyiszor szökött meg. Persze mindig visszahozták, hiszen könnyen rá tudtak találni, ha nagyon akartak. Az ellenállást akkor adta fel, amikor a szeme előtt elégették a dobját; a dán nevetve hozzátette, hogy nagyon jó tüzelőanyag volt, pedig még szikrát is szórt. Finnország úgy érezte, a lelkét is vele égették. Többé nem mert ellenkezni, s nem is volt miért. Lassanként betört, elfogadta a kereszténységet. A múltat viszont nem feledte el, ahogy a vizek, erdők tündéreit sem; ha módja adódott rá, kiszökött hozzájuk és áldozott nekik.

Halványan még emlékezett Novgorodra. Dánia egy italozás alkalmával elkotyogta – Finnország volt felelős, hogy mindig csurig legyenek töltve aranyló színű sörrel a kupák, serlegek, míg a dán önmagát és remélhetőleg az asztaltársaságot is szórakoztatta –, hogy holmi keletről érkezett lovas népség leigázta a szlávok államait, feldúlta fél Európát és ők örülhetnek, hogy itt élnek északon egy nagy boldog családban, ami minden földet és minden népüket megóv az ilyesféle katasztrófákról. Még csak meg sem merik őket támadni, hiszen lerí róluk, mennyire erős ez az unió.

Nagyon sokáig nem tudta meg, mi történt ezek után Eestivel. Valószínűleg ő is új nevet kapott, mint ahogy ő sem használhatta többé a Suomit. A Finland eleinte rémesen idegennek hangzott, de aztán lassan hozzászokott.

Öten éltek a hatalmas kastélyban – legalábbis a hozzá hasonlók, az országok. Finnország eleinte azt hitte, csak négyen vannak, aztán egy nap Norvégia kihozta a kicsi Izlandot, aki betegesen sovány volt, mindannyiuknál sápadtabb és súlyos köhögéssel küzdött, valahányszor megszólalt. Dánia nem szerette, ha ott van, mert szerinte ő terjesztett minden kórságot, ami a népet bántotta; a norvég nagyon haragudott rá, ha ilyet mondott, hiszen mégiscsak az öccsükről beszélt. Megjegyezte, hogy talán tehetne annak érdekében valamit, hogy ne legyen olyan hideg a kastély telente, és ezzel nem csak a kevés kandallóra célzott.

Dánia azt mondta, ők egy család. Névlegesen ugyan befogadták Finnországot, de ő úgy érezte, neki van a legrosszabb helyzete; ez egészen addig hitte, míg nem látta egyszer, ahogy összeverekedik a vár ura Svédországgal. Norvégia rázta fel aznap éjszaka, hogy vigyázzon Izlandra, aki álmatlan és lázas, míg ő szétszedi a két istentelent. A finn a kisfiú szobája helyett a norvég után lopakodott, s a kiáltásokból és a várudvaron meggyújtott fáklyák miatt azt hitte, támadás érte őket. Aztán látta, ahogy Svédország és Dánia egymásnak ugranak, kardjaikon szikrázik a holdfény, mintha vér is megcsillanna rajta. Finnország riadtan rohant Izlandhoz, bevágta maga mögött a súlyos ajtót, és a fának simulva próbálta csitítani szaporán dobogó szívét; a kisfiú az ágya szélén ücsörgött, és a papucsa után kalimpált kicsi lábaival.

– Már megint verekednek, igaz? – kérdezte Izland, ahogy meglátta berontani a feldúlt Finnországot a szobájába. A finn először tátogott, mert nem tudta, mi lenne erre a helyes válasz, aztán megpróbálkozott egy halvány mosollyal, ami elég elgyötörtnek hatott. Izland fintorgott.

– Nem, csak… csak összevesztek, és kicsit hangosabban szólalkoztak össze – hazudta, s szék nem lévén leült Izland mellé az ágyra. A kisfiú nekidőlt, mire ő ösztönösen átölelte a kicsi, remegő testet. Mindkettőjüknek jól esett, egymás félelmeit csökkentették. – Jobb lenne, ha aludnál, reggelre elmúlik.

– Nem tudok – nyöszörögte Izland. – Minden éjjel ez megy. Ki akarok menni és megmondani nekik, hogy… – Hirtelen elsírta magát, mire Finnország elkezdte ringatni és csitítgatni, ahogy azt finnugor testvéreivel is tette annak idején.

– Éjszaka van, veszélyes odakint.

– Akkor mesélj nekem – kérlelte Izland, és szipogva Finnország mellkasába fúrta a fejét. A fiú megsimogatta a gyerek haját és majdnem felnevetett a kérésre.

– Nem hiszem, hogy Dániának tetszenének azok a mesék, amiket én ismerek.

– Pedig én nagyon szeretem a meséket. És énekelni tudsz? – Izland elhúzódott tőle, és nagy szemekkel nézett rá. – Kérlek…

– Hát jól van, abban semmi rossz nincs.

Így hát Finnország halkan álomba énekelte Izlandot. Közben igyekezett nem arra gondolni, mi történhet odakint, amíg ő a legkisebb skandinávot nyugtatgatja, mert ha eszébe jutott, ahogy a másik kettő és bizonyára már Norvégia is harcolnak, akkor önkéntelenül megbicsaklott a hangja és elvesztette a dallamot. Végül őt is elnyomta az álom Izland mellett, a szokatlanul meleg és puha dunyhák között.

A szolgák belső, ösztönös órája ébresztette hajnalban, jóval a napfelkelte előtt. Óvatosan kibújt Izland mellől, vigyázva, nehogy felébressze a kisfiút, aztán leosont a konyhába. Teljes felfordulás fogadta, s jól tudta, hogy ezt neki kell eltakarítania, mielőtt még felkelnének a szakácsok és szolgálók. Szenvedve hozzálátott az edények, tányérok sikálásának, aztán összesöpörte a port és a koszt, mindent a helyére tett. Piszkos egy munka volt, de utána önmagát megjutalmazandóan kiment az udvarra levegőzni. Odakint próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy a gyenge fűszálakon időnként nem csak harmat csillan. A vércseppek bíborvörös mementóként szolgáltak az előző éjszaka történteknek; nem lehetett tudni, kitől származtak. Finnország nem is akarta találgatni, elvégre végre jutott ideje kijönni a szabad levegőre, és innentől kezdve semmi sem számított.

Szabadság… Ez a szó tabunak számított Dánia kastélyában – senki sem mondta ki hangosan, de mindannyian gondoltak, vágytak rá, ott remegett a nyár ígéretét hordozó szellőben. Finnország már nem emlékezett rá tisztán, milyen érzés is volt szabadnak lenni, Dánia pedig gondoskodott róla, hogy legyen annyi munkája, hogy még ideje se legyen gondolni rá, vagy megkérdőjelezni, amit mond és parancsol, netalán lázadozni. Kiváló módszer volt, a finn minden egyes nap végén rettenetesen fáradt volt, dolga végeztével szabályosan beájult az ágyba, hogy aztán kakasszóig ki se keljen onnan. Különben is, ereje se lett volna elmenni; meggyengült a kastélyban való tartózkodás óta, nem is számolta az éveket. Tíz, húsz, talán már száz? Mindegy volt. Legnagyobb bosszúságára ezalatt egy centit sem nőtt, így – Izlandot leszámítva – ő volt a legkisebb, ami enyhén frusztrálta. Dánia szinte fehérnépként tartotta számon, s nem ítélte fontosnak, hogy őt is megtanítsák a kardforgatás nemes művészetére. Finnország pedig elfelejtette vele közölni, hogy már ért valamicskét a fegyverekhez, főleg a késekhez, és egész jól lő íjjal. Valószínűleg felesleges információ lett volna, ami úgy sem változtat a helyzetén. Így is volt elég dolga.

A finn keresztülsétált az udvaron, s gondosan ügyelt rá, hogy a lehető legnagyobb ívben kerülje ki a tegnap éjszaka emlékeit. A fal tövébe érve felnézett a masszív bástyákra, hagyta, hogy a szédítő magasságuk magával ragadja a képzeletét, szinte már az arcát érezte az arcába vágó erős szelet, ahogy borzolja a haját… s egyszerre valóban csapódott valami az arcába. Finnország elfintorodott és majdnem eldobta a rongyot. A konyhaablakból egy fiatal lány vigyorgott rá, aztán megjelent mögötte a szakácsnő egy méretes fakanállal a kezében.

– Ha a fiatalúrnak nincs jobb dolga, mint odakint sétálni, akár be is jöhet segítkezni az ebédhez – rikkantotta, Finnország pedig nem mert ellenkezni.

És tényleg befogták főzni. Nem is sejtették, hogy ezzel elindították a finn nem éppen fényesnek ígérkező konyhai karrierjét.

Finnország szorgalmasan hámozott, darabolt, mindent megcsinált, amit csak mondtak neki, aztán lassanként mindenki eltünedezett valahová; ki-ki a férjét ment látogatni valamelyik építkezésre, frissítőül sörrel készülve, volt olyan, aki a szeretője után nézett, s a sok munka közepette megengedett magának egy-egy pásztorórát a közeli ligetekben. A fiú fáradtan lerogyott a rotyogó fazék mellé, és egy elcsent répán rágódott, míg szalmaszálakat fonogatott egybe. Nem sokáig volt nyugta; a tűz hol kialudni akart, hol túlságosan nagyra nőtt, és alig győzte kisebbre rimánkodni, a víz pedig elfőtt a húslevesről, muszáj volt hozzáönteni egy kicsit vagy sokat; fogott egy kanalat, belekóstolt, majd sótlannak találta. Ha már ott volt, nem csak az általa hiányzónak vélt sót rakta bele, hanem kipróbált pár finom illatú, valószínűleg méregdrága keleti fűszert, amit az egyik legmagasabb polcon tartottak. Úgy ítélte meg, sikerült tűrhetően feljavítani a levest, és elégedetten hátradőlt. 

A fél órával később visszatért szakácsnő nem úgy találta. Finnország mindig is pocsékul hazudott, és a széket is otthagyta a szekrény előtt, így hát nem volt csoda, ha lebukott.

– Imádkozz, hogy Christensen úr ne vegye észre – sziszegte az asszonyság, és Finnország gyorsan kitért előle, mielőtt fejbe kólintotta volna a fakanállal.

Aznap Finnországnak kellett felszolgálnia. Zártkörű vacsora volt, csak országokkal, de a finn rettegett Dánia várható haragjától. A férfi nagyvonalúan intett neki, hogy foglaljon helyet a két megnémultnak tűnő testvére között, majd csöndben ettek. Finnország már az első kanál után érezte, hogy valahol nagyon elvétette a sulykot, ugyanis az étel szörnyű volt, még a legjobb indulattal sem ehetőnek nevezhető; érezte magán Dánia pillantását, ezért nem merte abbahagyni az evést, amikor az lecsapta a kanalát és felhagyott vele. Norvégia és Svédország is lassan letették a maguk kanalát. Amikor Finnország következőnek felnézett, találkozott a szeme Dániáéval, aki valahogy nagyon furcsán nézte.

– Örülök, Finnország, hogy ízlett a saját főztöd – mosolygott, közben magához intette a fiút. A finn habozott felállni, de Dánia súlyos gyűrűkkel ékesített ujjai egyre gyorsabb, idegesebb ütemet vertek az asztallapon. Jobbnak látta minél hamarabb odalépni elé. – Halljuk, ki kért meg, hogy tedd érdekesebbé a mai ebédet?

– Senki… – motyogta. – Csak lefőtt róla a víz, aztán megkóstoltam és sótlan volt… Nagyon sajnálom.

A pofon, amit a kreativitásáért kapott, végigvisszhangzott a termen. Norvégia megrökönyödve nézett rájuk, Svédország viszont felpattant, mintha oda akarna rohanni… Finnország mindezt nem látta, mert égő orcájára szorította a kezét és a könnyeit nyelte vissza. Dánia sosem bántotta nyíltan, fizikálisan, fölös energiáit meghagyta a Svédországgal való verekedéshez; legfeljebb gúnyolódott vagy nevetett a finnen.

– Halljuk, csinálsz-e még ilyet? – duruzsolta halkan, és megsimogatta a megalázott finn riadt arcát. A fiú gyorsan megrázta a fejét és igyekezett kihúznia magát, nehogy szégyenben maradjon. – Nem? Nagyon helyes. Meg ne lássalak még a konyha tíz méteres körzetében sem.

Finnország ezek után nem ebédelt tovább; elmenekült a szobájába és kisírdogálta magát, majd nekilátott a folyosó felsöprésének. Ha ezt meglátja Dánia, talán elfelejti a botlását.

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a ház ura kezet emelt a finnre, de mindenkinek megmaradt az emlékezetében. A fiú ezek után jó ideig még csak az alapanyagok környékére se mert nézni, később pedig ódzkodott tőle, hogy akármit is főzzön; ha meg mégis rákényszerült, rögtön beugrott neki ez az emlék és a későbbi kérések, hogy legyen oly szíves, ne próbálkozzon vele. Ezek után Dánia udvarában megmaradtak neki az addigi szokásos munkái; felmosta a padlót, ott takarított, ahol csak lehetséges, besegített az istállóban a lovászfiúknak, szénát és lópotyadékot hordott, aztán ha a kastély urának kedve támadt összeakaszkodni Svédországgal, felsikálta utánuk a vért – és ez volt mindközül a legrosszabb. Persze sosem tudta, kinek a vérét takarítja el, de volt, hogy utána olykor napokig nem került elő valamelyikük, és a finn nem tudta eldönteni, kiért is kellene aggódni.

Aggódni – valóban aggodalom volt, amit mondjuk Dánia iránt érzett, vagy igazából ott volt mellette a remény, hogy hamarosan megszabadulhat? Nem tudott dönteni. Választania kellett, hogy kit ápol előbb, amikor egyszer annyira összeverekedett a két legidősebb germán, hogy mozdulni sem tudtak a sebeiktől, és ő ekkor Svédországhoz ment. Utóbb azzal magyarázta ezt Dániának, hogy az ő sebei látszottak súlyosabbnak. Izland egyedül maradt, hogy Norvégia inkább a dánt pátyolgatta, minthogy rá figyelt volna. A kisfiú azt mondta Finnországnak, hogy nem annyira bánja, legalább nyugodtan lejegyezheti azokat a történeteket, amiket még régen meséltek neki, és amiket a papok tiltottak (Dánia egyszer meg is gyóntatta értük, ami miatt még legkedvesebb bátyjának, Norvégiának sem merte a meséket többet megemlíteni).

Svédország fegyelmezetlen beteg volt, éppen ezért lassan gyógyult. Amikor ápolta, Finnország minden percnyi fennmaradó idejét rászentelte, még ki is szökött az általa ismert gyógynövényekért, hogy enyhítsen a fájdalmait, de valahányszor visszament ellenőrizni betegét, azt szinte sosem találta az ágyban, ahogy azt meghagyta neki. Fintorgott, ha gyógyteával itatta, átkötözte magának a sebeit, hogy a finnek minél kevesebb dolga legyen – a sebkötözésben pedig nem nagyon jeleskedett.

Finnország igyekezett minél jobban kerülni Dániát. Egyre jobban érezte, mennyire alá van neki rendelve, még ha ezt a dán sosem mondta ki; a finn pedig nem volt az a panaszkodós fajta. Egy vasárnap hajnalon viszont kénytelen volt mégis a rendelkezésére állnia, ugyanis a kastély ura meleg reggelit óhajtott. Norvégia nem tudni merre volt éppen, Izland túl kicsi volt ehhez, Svédország pedig akkor sem vitte volna fel neki, ha nem lett volna nagyon beteg. A személyzet aznapra kimenőt kapott, így Finnországra hárult a feladat. Direkt korábban indult, mert Dánia szobájáig sok-sok hosszú lépcső vezetett fel, és azokon nem volt egyszerű feladat végigegyensúlyozni egy megrakott tálcával. Az is megesett néha vele, hogy eltévedt a hatalmas kastély végeláthatatlan, sötét folyosóin.

Amikor végre szerencsésen odaért a míves faajtóhoz, s a tálca leborulását kockáztatva kopogásra emelte a kezét, hirtelen ledermedt. A szobából furcsa hangok szűrődtek ki; először nem tudta mire vélni a sóhajokat és nyögéseket… két ember kapkodó lélegzetvétele. Dánia nincs egyedül, világosodott meg a fiú, s rögtön el is pirult. Túl korán érkezett, nem lett volna szabad ott lennie. Ez csak kettőjük dolga – de mégis képtelen volt mozdulni, s dermedten hallgatózott hát.

Hosszú percek teltek el így.

– Az a rohadék svéd… – szólalt meg egyszer csak Dánia, s erre a hallgatózásra kárhoztatott finn felocsúdott. Nyelt egyet, és újra kopogásra emelte a kezét, de ekkor Norvégia hangját hallotta meg. Nem tűnt éppenséggel túl jó kedvűnek.

– Nem akarok róla beszélgetni.

Dánia figyelmen kívül hagyta, hogy Norvégiának kellemetlen a téma, vagy nemes egyszerűséggel nem érdekli őt az egész; tovább beszélt.

– Elegem van belőle, hogy ennek semmi sem jó – sziszegte Dánia valami ismeretlen, gyűlölködő éllel a hangjában. – Annyi mindent megadhattam volna neki, ismét az uralmunk alá hajthattuk volna Európát, de neki semmi sem jó… – Megvető horkantást hallatott, aztán tovább szidta a svédeket, amiért nekik semmi sem jó, még a vérfürdőből sem tanulnak. Finnország ekkor értette meg, hogy Svédország sebei nem véletlenül gyógyultak olyan lassan, az emberveszteség miatt olyan súlyosak.

– Ez az unió főképp a te érdekeidet szolgálja, Dánia – zárta le a beszélgetést Norvégia; a hangokból ítélve felkelt. Finnország rávette magát a kopogtatásra, majd meg sem várva a választ, nagy svunggal benyitott.

Jobb lett volna várni az engedélyre, állapította meg rögtön; talán öt perc elteltével felöltöznek, s a finn megnyugtatathatta volna magát azzal a tudattal, hogy csak félreértett valamit, és a két skandináv között nem történt semmi. Hiszen testvérek voltak, nem? A testvérek pedig nem szokták az éjszakáikat úgy együtt tölteni…

Dánia teljesen meztelenül hevert a feldúlt ágyban, körülötte párnák, a paplan ledúrva az ágy végébe a lábához – Norvégia a derekára csavart egy lepedőt, úgy állt az ablakban. Mindketten a finnre meredtek, aki szinte a küszöbre dermedt és egyre jobban elpirult. Végül Dánia elmosolyodott; igaz csöppet sem oldotta fel vele Finnország zavarát, mert semmi jót sem ígért ez a mosoly, inkább vicsor volt.

– Mondd csak, Finnország, mióta hallgatóztál? – kérdezte Dánia egészen nyájasan, mire a fiú nem tudott semmit sem szólni. Lesütötte a szemét, majd gyorsan lerakta az asztalra a mindenféle földi jóval megrakott tálcát és kihátrált. Amint a folyosón volt, futásnak eredt, hogy kiszellőztesse a fejét, de még hallotta, ahogy Dánia utána kiabál: – Gyere vissza, kérdeztem valamit!

Meg sem állt a szobájáig. Berontott, egy széket tolt az ajtó elé – mintha ezzel meg lehetett volna állítani Dániát, ha egyszer be akar jönni. Szerette volna, ha azok a képek, amiket látott, a benyomások, amiket érzett, egyszerűen eltűnnek; sosem gondolt rá, mi történik a háttérben, a hideg-rideg Norvégia miért foglalkozik annyit az undok és zsarnokoskodó Dániával, de most minden új megvilágításba került. Szeretők, tiszta sor. Pedig a norvégot mindig is olyan erkölcsösnek gondolta…

Egy nap Svédország az ablakba állított széken ücsörgött és kifelé bámult. Egy toronyban kapott szobát, onnan egészen a tengerpartig el lehetett látni. Mintha át tudná égetni pusztán a tekintetével, úgy bámulta a rácsokat borús arccal; odalent ötven méteres mélység várta volna, ha sikerült volna. Amint Finnország belépett a helyiségbe, rögtön hátrafordult.

– Gyere el velem – kérte kertelés nélkül, de a finn csak szelíden elmosolyodott és megrázta a fejét.

– Innen hova? Túl erősek a környező országok.

Svédország megvetően horkantott, Finnországban pedig bennrekedt a további tiltakozást.

– Veled megyek, ha szeretnéd – suttogta nagyon halkan, remélve, hogy a svéd meg se hallja; nem volt szerencséje, a férfi hallása olyan volt, mint a macskáé. Megkönnyebbülten bólintott, és valamivel békésebb lett az arckifejezése, ahogy visszafordult az ablakhoz. Finnország tapintatosan magára hagyta a gondolataival.

Finnország nem hitte volna, hogy Svédország komolyan gondolja, amit kért tőle, pedig tudhatta volna, hogy sosem viccel. Két napra rá, éjnek évadján felrázta valaki; a finn hunyorgott és sűrűn pislogott, hogy még az iménti álmot kiűzze a fejéből és felismerte nyugati szomszédját, amint fölé hajol. Majdnem felsikított, annyira hirtelen érte.

– Jössz? – kérdezte halkan. Finnország izgatottan, ám mi tagadás, kicsit ijedten bólintott, mire Svédország az ajtó felé intett. A fiatalabbik kikecmergett az ágyából, és megélénkülve magára kapkodta a ruháit. Az inge masniját és az övét már kifelé menet kötötte meg, közben kereste volna a cuccait, de azok már a svédnél voltak.

A finn nem is gondolta volna, milyen könnyű kijutni Dánia kastélyából. Olyan utakon mentek, amiket ő nem ismert, s végül kijutottak a szabadba. Finnországot megcsapta a tenger illata, amit a vastag falak kirekesztettek, lehunyta a szemeit és mélyen belélegezte. Svédország szerzett egy fáklyát, és a tűz vészjóslóan lobogott a kezében.

– Felgyújthatnám… – motyogta elgondolkozva. Finnország viszont megrázta a fejét.

– Nem lenne helyes, Izland semmit sem vétett. – Nem említette Norvégiát; egy időben még azt hitte, ő is szenved és meg akar szabadulni Dániától, de aztán lassan rájött, hogy az uniójuk a norvégnak is kedvez, s saját érdekei miatt nem hátrált ki belőle, holott könnyedén megtehette volna.

– Igazad van.

A svéd megelégedett az erdővel – oda hajította a fáklyáját, s mivel abban az évben szárasság dúlt, a fák gyorsan kaptak lángra, a levegő nemsokára megtelt a fojtó füsttel. Finnország megbabonázva bámulta az egyre terebélyesedő tüzet, Svédországnak úgy kellett elhúznia onnan, hogy végre elinduljanak.

Mire a kastélyban észrevették, hogy elmentek, már a fél erdő leégett, Dánia pedig megsemmisülten állt egy parti szirten, ahonnan be lehetett látni a tengert egészen a horizontig. A két szökevény hajója már rég kifutott, nem lett volna értelme őket keresni.