Málnásban lapul a medve

Játszódik közvetlenül azelőtt, hogy Oroszország elvitte volna Finnországot nyolc évre.
Egy olyan SuFin, amiben gyakorlatilag semmi sem történik. (És határozottan furcsa.)

Szeret-e vagy igazából csak megtűr, és idegesítem a fecsegésemmel? Sosem mutatja ki az érzelmeit, az arcát mintha kőből faragták volna nevesincs művészek, egy rezdületlen portré.

Utálni viszont biztos nem utál. Miért élne együtt valakivel kettecskén egy erdei tisztáson, és miért nevezné azt a feleségének, ha utálja? A logika nem ezt diktálja, mondanák a gondolkodók. Csak tudnám, miért néz engem nőnek, még ha kisebb is vagyok nála.

Sok éve már annak, hogy ezt mondta, és a miértre talán nem is fogok soha választ kapni.

Ülök a fűben, és játszom a közös kutyánkkal. Ennek a történetnek is jó sok éve már, hogyan találtam Hanatamagót.

Érzem magamon a tekintetét, de nem merek rá fölnézni. Higgye csak, hogy észrevétlenül les engem a könyve mögül. Ha viszont véletlen összetalálkozik a pillantásunk, halvány pír játszik az arcán. Nem ismerek még egy ilyen ijesztő férfit, de erre még is azt mondanám, hogy aranyos. Milyen kár, hogy nem tudok rajta kiigazodni!

Lassan megöl a semmittevés. Nem tudok mit kezdeni magammal, mert mindent megcsinál ő maga; valahányszor felajánlom a segítségem, a válasz mindig csak egy fejrázás; még a háborúkban is itthon hagyott volna, ha nem álltam volna a sarkamra és mondom azt, hogy én márpedig nem engedem el egyedül.

Most is azt kellene.

Csak hosszú idő után jöttem rá, mi ennek az érzésnek a neve, ami összeszorítja a szívem, és elveszi a lélegzetem, ha látom őt és itt van a közelemben; nem is igazából tőle féltem, hanem attól, amit kiváltott belőlem, a heves szívdobogást, ahogy az arcomba fut a vér, ha véletlen hozzámér…

S sose tett többet, minthogy átölelt a hosszú, téli éjszakákon. Olyankor egy szobában kellett aludnunk, mert az enyémben nem volt kályha. Összebújtunk, hogy melegítsük egymást; magához húzott, hogy ne fázzak, éreztem a karja súlyát a derekamon (a keze sosem csúszott lejjebb… akartam is meg nem is, valószínűleg kisebb sikítással pattantam volna ki mellőle, ha próbálkozott volna – de miért is tette volna?), a lágy fenyő és forgács illatát az orromban, és olyankor bűntudat nélkül hajthattam a mellkasára a fejem, mert volt rá ürügyem. Ezt még megbocsátja Isten, de azt már nem, ha én egy másik férfit szeretek. Nem mintha Svédországot annyira istenfélőnek ismertem volna.

Most nyár van, és külön szobában alszunk. Idejét sem tudom már, mikor ölelt meg utoljára, és én félek csak úgy, ezért odamenni hozzá. Hiányzik nagyon, de én csak egy kedves lakótárs vagyok számára, többet nem remélhetek ettől a kapcsolattól – ő túl zárkózott, én pedig egyszerűen nem merek lépni. És mi van, ha ez jobb is így? Vajon mi lenne, ha…

– Elmegyek. – Feltápászkodom és leporlom a nadrágom. Hanatamago körbeugrál még egy kis simogatást remélve, mire még utoljára megvakargatom a füle tövét. Svédország felpillant az olvasott könyvéből, és enyhe ijedtséggel néz rám; csak a szeme villanása árulja el a szemüvege mögött, közben ki tudja, mire gondol.

– Vigyázz magadra – mondja végül, és ahogy elmegyek mellette, a keze az enyémet keresi. Halványan rámosolygok.

– Csak málnát szedni megyek.

És elmentem a málnásba a medvéhez.

Sok év és háború után akkor találkoztam először szemtől szembe a keleti szomszédommal, aki elvitt magával keservesen hosszú nyolc évre, mert magára haragította Svédország.


(A történelmi háttér az 1721, Uusikaupunki című ficemnél olvasható [igen, igen, én és a furcsa címeim].)