Hajolj hozzám hívó szómra...

Finnország utolsó révülése a harmincéves háborúban.
(Éljen, Susie írt valami olyasmit, amiben nincs slash és hosszabb, mint ötszáz szó! xD)

Finnország rohant, ahogy csak tudott, holott ő maga sem úszta meg sérülések nélkül a legutóbbi csatát. Nagy veszteségek árán, de nyertek; a finn már érezte azt a jellegzetes, üres fájdalmat, amit minden egyes halotta okozott neki, de összeszorította a fogait és nem szólt semmit.

Hallotta a katonákat arról suttogni, hogy maga a svéd király is elesett, vissza fognak vonulni. Őszintén szólva nem bánta volna, ha végre felhagynának ezzel a buta háborúskodással. A svéd uralkodó, mint a német protestáns fejedelmek védelmezője! Lassan rájött, hogy emögött csak Svédország terjeszkedési szándéka állt, hogy biztosítsa magát Dánia ellen, és kiterjessze a fennhatóságát a teljes Balti-tengeri térségre.

Tino csak meg akarta Berwaldot találni, meggyőződni róla, hogy… egyáltalán életben van-e. Nem tudta, miért aggódik ennyire, de ez a bizonytalanság meg tudta őrjíteni.

Átverekedte magát a zilált, önmagát összeszedni próbáló svéd táboron, hogy végül az egyik dombon álló sátorhoz lyukadjon ki. Nagy volt a sürgés-forgás, párszor félre is lökték őt, aztán egy szőke katona rárivallt:

– Állj félre, fiú, semmi dolgod itt!

Finnország megszeppenve hagyta magát arrébb állítani. Egy pillanatra látta a sátor ajtaját fedő leplet fellebbeni; nem tudta, hogy hihet-e a szemének, de mintha bent Svédország feküdt volna egy sebtiben összetákolt ágyon. Ám nem időzhetett sokáig, mert egy férfi a kíváncsiságát látva idegen kémnek kiáltotta ki. Jobbnak látta a délután további részére eltűnni az erdőben.


 ***

Estére visszamerészkedett a táborba. Forrásvízben megmosdott, megpróbálta a vért is kimosni a ruhájából, de nem sok sikerrel. Viszont a német vidékeken rengeteg hasznos gyógynövény nőtt, amikből össze is gyűjtött egy nagyobb zsákra valót.

A sötétben kisebb-nagyobb tábortüzek égtek, s a katonák fáradtak, kimerültek voltak; nevetségesen könnyű volt kijátszani az őrséget, Finnország az összes holmijával együtt könnyűszerrel bejutott Svédország sátrába.

Odabent, középen egy kisebb kupac parázs adott gyenge, vöröses fényt, és ebben különösen beteges színe volt a svéd arcának. Tino – miután meggyőződött róla, hogy rajtuk kívül senki más sincs ott – fürgén Berwaldhoz óvakodott, és a homlokára simította a kezét. Tűzforró volt. Magához húzta a zsákját, kibontotta azt, és friss füveket vetett a parázsló fára, mire az sárgás fénnyel fellobbant. Mivel a fönti füstelvezető nyílást elzárták, és a növények leveleit szárítatlanul vetette oda a parázsnak, hamarosan édeskés füst töltötte meg a szűkös helyiséget. Finnország hideg borogatást tett a beteg homlokára, aztán törökülésben leült Svédország pokrócaira, az ölébe vonta a nyugtalanul alvó férfi fejét és várt. Hagyta, hogy eltöltse az illat; mély lélegzeteket vett az egyre töményebbé váló levegőből.

Szükség törvényt bont, a papok nem vonhatják kérdőre olyasmiért, amiről nem tudnak semmit; remélte, hogy nem felejtette el az évszázadok során a révülés művészetét, s nem kellett csalatkoznia. Ez olyasvalami volt, ami ösztönből jött, és valahol mélyen még mindig élt benne hívő keresztény létére (a mai napig áldozott a vizek és az erdők szellemeinek és tündéreinek, ha úgy adódott, nem felejtette el őket egykönnyen). Lehunyta hát a szemét, és egy régi dalt dúdolt.

Nemsokára úgy érezte, hogy a tüdeje nem tud többet befogadni a gyógyfüvek füstjéből. Tudta, hogy előbb-utóbb átlendül azon a bizonyos holtponton, mégis úgy érezte, meg fog fulladni, ha ez tovább tart; a színek összefolytak a szemei előtt, nem kapott levegőt, aztán hirtelen megroggyantak a vállai; kapkodva, felületesen kezdett lélegezni, a szemei tárva-nyitva, vakon meredtek a semmibe, az álomvilágot látva; az ujjai egy ősi ritmust kezdtek el kopogni a térdén, a révülését; most a saját teste volt a hiányzó dob. Lassan ringatta magát előre-hátra, halkan varázsmantát mormolt. Könnyű csontú, fürge szarvas volt immár, s Svédország lázálmának nyomába eredt.

Rég látott, sötét árnyak kapkodtak a lelke után. Nyúlós masszaként gomolyogtak körülötte, lesve azt a pillanatot, mikor hibázik, hiszen addig nem érhettek hozzá, nem vihették el. Csak csalogatták a vándort a végtelen sötétségbe, remélve, hogy egy szabálytalan révülő könnyebb préda lesz, de ez a fiú sokkal erősebb akarattal rendelkezett, mint ahogy elsőre látszott.

Tino egy erdőbe érkezett, az őt követő nyúlós árnysereg eltűnt. Ez a hely látszólag a földi mása volt, ami odakint ölelte őket körbe, de az elveszett, testüket elhagyni kényszerült lelkek birodalma volt. Finnországnak nem volt ideje a magukon kívül lévő, új létüket elfogadni nem akaró, éppen ezért magasabb szférába szabadulni nem képes emberek jajgatására – habár nagyon sajnálta őket, rajtuk segíteni már nem tudott, ő Svédországért jött el ide.

Sokáig bolyongott a lélekerdőben. Talált egy nyomot, egy nagy farkasét, követte hát – ez talán nagy felelőtlenség volt egy szarvas testében. A csapás messze vezetett, néma vidékekre, sűrűn növő fák közé, hogy aztán egy tisztáson végződjön. Finnország gyanakodva emelte fel agancsos fejét, és a levegőbe szimatolt. Vér fémes illatát érezte.

Az egyik tölgy alatt egy hatalmas farkas feküdt. Szürkés-ezüstös bundája zilált volt, vértől és sártól csutakos, a szeme csukva, de szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa mutatta, hogy életben van. A szarvas odasietett hozzá, de megtorpant tőle pár méterre, amikor a farkas megemelte a fejét, és halkan morogni kezdett. Ilyen formában nem ismerte fel a finnt, s Tino jobbnak látta, ha veszi a szemtelen bátorságot, és felveszi az emberi alakját a szellemek között. Különben is valószínű volt, hogy két kézzel többet segíthet, mint négy patával. A szarvas a következő léptét már emberként fejezte be, mire a farkas meglepetten és talán egy picit rémülten pislogott rá. Finnország aggodalmas arccal térdelt le mellé, de örült, hogy végre megtalálta őt.

– Szia, Ruotsi, egy örökkévalóság óta kereslek… – mondta Tino és mosolyogva hagyta, hogy a farkas megbökdösse a bal kezét, majd a fejét a tenyerébe fektesse. – Jól elbújtál előlem, hallod-e. – Óvatosan a svéd szellemének oldalára simította a kezeit, és az ezüstös bundába túrt, hogy kitapogassa a sérüléseit. Szerencsére egyik seb sem volt túl mély, de sok volt belőlük. Berwald egy árva pisszenés nélkül tűrte, ha fájt is neki, nem mutatta. Tino lehunyta a szemét, és halkan énekelni kezdett.
„Erek anyja, ékes asszony,
Te szépséges, aki ékes
Faguzsallyal fonsz ereket
Amaz orsóval, a rézzel,
A vasból való kerékkel,
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Érgomolyag te öledben,
Hártyagöngyöleg kezedben
Az ereket elkötözni,
Erek végit űzni-fűzni
Tátongó törések között,
Repedező rések között”

A szél feltámadt, zúgni kezdett. Tejszerű köd úszott a tisztáson, elmosva a körvonalakat, elsimítva az éleket. Finnország izgatottan figyelte, hogyan szabályozódik Svédország lélegzete a keze alatt, érezte, ahogy valami ismeretlen erőt ad neki át, ami összeköti őket. Amikor véget ért, előre bukott és a farkas bundájába temette az arcát. A gyógyítás felemésztette az energiáit, és azt egyáltalán nem vette számításba, hogy esetlegesen neki kell kicipelnie Berwaldot.

– Ruotsi, ne aludj el… Előbb ki kell innen jutnunk…

Tino igyekezett összeszedni magát, és legalább nem annyira kapkodni a levegőt. Miután ez sikerült, bizonytalanul feltápászkodott, gyengéden a karjaiba vette a farkas testét, és elindult vele kifelé.
 ***

Svédország hirtelen, nehéz, fojtó köhögéssel ébredt. A sátorban elhasználódott levegő, a gyógynövények jellegzetesen édeskés, kesernyés illata töltötte meg, elbódítva az érzékeit. Először nem tudta, miért fekszik olyan furcsán, aztán lassan rájött, hogy a feje eddig Finnország ölében nyugodott, aki még láthatóan mindig transzban hajolt fölé, pislogás nélkül meredt a semmibe, ringatta magát, és nagyon halkan, kántálva énekelt. Körülötte szétszórt füvek, álmot hozó gyomok. Berwald megpróbált felkelni, de egyelőre túl gyenge volt hozzá, és a finn kezei görcsösen fogták le a vállainál fogva. Aztán egyszer csak elakadt a lélegzete, és lehanyatlott a pokrócra. Valószínűleg elaludt, mert a szorítása enyhült Svédországon.
 ***

Reggel egy katona félrelibbentette Svédország sátrának bejáratát. Ismeretlen, elhamvadt növények tömény illata dőlt kifelé. Berwald az ágynak kinevezett ruhakupac szélén ült, és éppen betakargatott valakit. Úgy nézett föl a katonára, mint akit rajta kaptak.

– Jobban van, uram?

Svédország tétován bólintott. Egy kicsit még szédült, de a friss, hajnali levegő kétségtelenül jót tett neki; a sebeit sem érezte már, mintha eltűntek volna. Az alvó alak fölé hajolt, kisimította az arcából a csapzott, izzadt hajat.

– Hozz friss vizet!

A katona szóra nyitotta volna a száját, de végül csak elsietett teljesíteni a parancsot.
 ***

– Boszorkányság! Egy átkozott kuruzsló, nézzen rá!

Finnország arra riadt fel, hogy vitatkoznak körülötte. A feje majd széthasadt.

– Meggyógyított.

A finn kinyitotta a szemét, mire a két svéd elhallgatott, és egyszerre rámeredtek – ki-ki a saját gondolatait közvetítette felé. Svédország odanyújtott neki egy vizes flaskát, amit Finnország készségesen el is fogadott. Nagyon ki volt száradva a torka. A gyanakvó katona felállt, és kiviharzott a sátorból; a két ország pedig kettesben maradt.

– Nagyon nagy galibát csináltam? – kérdezte Finnország. Svédország megrázta a fejét. – El fogja mondani mindenkinek, jön az inkvizíció, a papok keresztekkel és szenteltvízzel, boszorkánypróba alá vetnek, és megpróbálnak ördögöt űzni belőlem…

– Ha jönnek, hát jöjjenek. Nem hagyom.

Finnország félénken rámosolygott, és ivott még egy kortyot. Még mindig gyenge volt, de a friss víz jót tett neki, egy picit visszatért az arcba a szín.

– A király… tényleg elesett?

– Igen.

– Részvétem – motyogta Tino. Berwald türelmetlenül legyintett.

– Akkor most ki vezeti a sereget?

Svédország a sátor kijárata felé intett, amerre a katona eltűnt. – Oxenstierna. Hamarosan hazamegyünk, királyt kell választaniuk a rendeknek.

– Ez azt jelenti, hogy vége a háborúnak? – nézett fel reménykedve Tino a kezében szorongatott üvegről.

Svédország nem válaszolt. Nem akart neki hazudni vagy butaságot mondani.

Nemsokára kiderült, hogy Franciaország – aki a szövetségesük volt– úgy döntött, személyesen száll be a harcokba, ha már a svédek nem tudták elintézni a Habsburgokat, és az uralkodó elvesztése ürügyén békét akartak kötni.




A lützeni csatában elesett II. Gusztáv Adolf svéd király, akit az ezután következő csatákban a kancellár, Axel Gustafsson Oxenstierna képviselt (igen, valószínűleg tőle kapta a vezetéknevét Svédország). A svédek mihamarabb békét akartak kötni, de ekkor döntöttek úgy a franciák, hogy személyesen is beavatkoznak a harcokba. A harmincéves háborút a vesztfáliai béke zárta le. Ebbe inkább nem mennék bele.
Az idézet a Kalevalából van, amikor az anyja meggyógyítja Lemminkejnent.
Ruotsi - Svédország finnül.