Világvége

Az olvasó: éljen, Susie frissített. Két perccel később ugyanaz az olvasó: te atyajóég *cruciókat küld az író felé*

Izééé... ezzel azt akartam mondani, hogy én DenSut írtam. És határozottan furcsa. De csak említés szintjén. És ráfoghatjuk, hogy DenNor is. *elbújdosik*

 

A keresztények szerint közeledett a világvége. Dánia csak nevetett rajtuk, s nem értette, mit vannak oda úgy oda amiatt a pár kolostor és templom miatt, amit feldúltak Svédországgal és Norvégiával.

Ó, Svédország… azokban az időkben még egész jóban voltak egymással. Persze szeretetből azért orrba vágták néha egymást, egy-egy fog is kitört, de határozottan birtokolta őt testileg és lelkileg is. Fiatalok voltak és tomboltak, megfékezhetetlenül rohanták le Európát és figyelték, ahogy a kontinens káoszba fullad. Mintha összebeszéltek volna a déli arabokkal és a keleti népekkel, mert ők is akkortájt tettek hasonlóan.

Akkoriban nemigen vette észre Norvégiát. Jó volt vele lenni, ha nem volt ott Svédország, még egy hadizsákmányolt keresztet is adott neki, hátha így egy kicsit látja mosolyogni a fiút, de egyébként teljesen hidegen hagyta. Szép volt Norvégia, de nem belé volt szerelmes.

Néha azért úgy tűnt, hogy Svédország viszonozza az érzelmeit a maga szótlan módján.

Aztán valami megváltozott.

Svédország egyre kevesebbszer ment velük és inkább kelet felé orientálódott; Dánia először semmit sem tudott kiszedni a hallgatag svédből, pedig az mindig egészen felvillanyozva tért vissza egy-egy hadjáratból. Egészen eltávolodtak egymástól, és Dánia egyszer csak azt vette észre, hogy már beszélő viszonyban sincsenek egymással. Ekkor jött el az ő világvégük. Norvégia karjaiba menekült, aki ugyan nem örült neki, de elviselte a Svédország-pótlék szerepet.

Bánatában felvette a kereszténységet és rákényszerítette a többi skandinávra is. Később szerette hangoztatni, hogy a testvérei tőle vették a zászlójuk ötletét, még Finnország is, aki elvette tőle Svédországot.