Elisabeth und der wilde Kaiser

Hetalia/Lissi und der wilde Kaiser crossover – A császári pár, Elisabeth és Roderich boldogan élnek a schöngrüni kastélyban, mígnem egy nap egy titokzatos, jetiszerű férfi elrabolja a szépséges császárnét.
Erősen AU és néhol OOC. A humoráért elnézést, néha igen… érdekes. xD Ez egy novellának indult, de a hossza miatt kénytelen vagyok három részben publikálni – nagyon tömény lenne egyszerre.

A Lissi und der wilde Kaiser egy német animációs film, a híres Ernst Marischka-féle Sissi-trilógia kiparodizálása. Magyarul Lissi & Yeti – Egy király sztori a címe. Elég furcsa humora van és nagyon fájdalmas, de ettől függetlenül nekem nagyon tetszett, éppen ezért rögtön beindult a fantáziám, hogy milyen lenne ez a hetaliás szereplőkkel.
Remélhetőleg a film ismerete nélkül is élvezhető a novella. Próbálkoztam. :P

 I. felvonás, avagy amikor a szépséges Elisabeth-nek nyoma vész

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyek berkeiben, ahol a kurta farkú malac már rég nem túr, élt egy fiatal suhanc, akit tévedésből jetiként jegyeztek fel a krónikák; s habár valóban felfedezhető volt némi hasonlóság közte és az említett legendás vad között, a történetírók nem kicsit tévedtek, amikor őket rokonították. Valóban dús, tömött bundája volt eme fiúnak, de ez nem a sajátja volt, ahogy vaskos, szintén hófehér bőrbakancsa sem: egy megboldogult jegesmedve bőrét hordta magán. Arca előtt maszkot viselt, nehogy kikezdje hamvas bőrét a jeges, északi szél. Csak a haját hagyta szabadon, mert az ezüstösen csillogott, tökéletesen beleolvasztva ezzel gazdáját eme végtelen hómezőkbe és hegyormokba. Volt ideje őket kiismerni, ugyanis már vagy tíz éve élt közöttük.

Ó, ne higgyétek, hogy hasznos dologgal töltötte ki ezt a tíz évet, ó, dehogy! A saját szabályai szerint élt, sosem dolgozott, csak szórakozott, és maximálisan kihasználta a hegyek adta síelési és snowboardozási lehetőségeket, ami nagyon bosszantotta az Üveghegyek urát, a nagy és hatalmas Vladimirt, kinek orcáját eddig még soha senki nem láthatta szemtől szemben, mert egy mély jégbarlangban rejtezett, és csak legendák szóltak arról, hogy képes bármilyen követ, sziklát a saját képére formálni, hogy azon keresztül szóljon alattvalóihoz.

Senki sem hitt a létezésében, egészen eddig a napig.

Elsőszámú főhősünknek – kinek neve lészen Gilbert von Beilschmidt (nemesi család sarja, kit csak azért illettek az elfajzott jelzővel, mert elszökött otthonról) – csodálatosan kezdődött a napja, amikor történetünk kezdetét veszi; a nap hétágra sütött, mely ártatlanul verődött vissza a havon, majd kiverve Gilbert rubintvörös szemeit, aki a reggelt ezért heves csapkodással és némi káromkodással üdvözölte. Reggeli torna gyanánt fogott pár sünt – megtehette, hiszen itt semmiféle vadászati tilalom nem volt érvényben, és a vastag jegesmedvebőr kesztyűin ugyan semmi sem hatolhatott át –, keresett egy megfelelő fát, ami még egy szebb, melegebb időben döntött úgy, hogy érdemes eme vidéken nőnie (csúnyán megbánta, megjegyezném), és kijelölte a legszélesebb részt a törzsén, ezzel kinevezve céltáblának szerencsétlen sündisznók számára. Három csatakiáltás kíséretében mindet a helyére jutatta (a sünök a mai napra fellélegezhettek), eljárt egy erősen ősi, törzsi jellegű táncot, és lesíelt egy hegygerincen. A landolás sajnos nem sikerült úgy, ahogy eltervezte, mert az utolsó pillanatban megcsúszott, és inkább becsapódás lett belőle, minek következtében a gleccserben egy olyan hatalmas méretű repedés keletkezett, melyet a híres-neves tudósok később csak fejvakarás kíséretében vizsgáltak. Gilbert barátunk feltápászkodott, mint aki jól végezte a dolgát, útjára eresztett egy egészséges röhögést, és elsétált volna a tett helyszínéről – ha nem kezd el lejteni az eddig tökéletesen sík felszín. Bizony, úgy tűnt, hogy Gilbert most nem úszhatja meg szárazon, és a sünök baljós mosollyal intettek neki búcsút. Hiába keresett kapaszkodási pontot a hóban, az szétmállott a kezei között, majd sima felszínt tapintott, mintha üveg lenne alatta. Egyre jobban csúszott, majd a szakadék széléhez ért és ott sem tudott megállni; zuhanni kezdett artikulálatlan üvöltés közepette, miközben jegesmedvebundája ezer zsebében kutatott. Szerencséje volt, mert hamar meglelte keresésének tárgyát, egy fanyelű fémcsákányt, amit még otthonról hozott el, és belevágta a jégfalba – legalábbis ő jégnek hitte, de odapillantva megállapíthatta, hogy üvegből van. Nagyot nyelt. Rövid időre fellélegezhetett, aztán az üveg-jégszakadékban egy gonosz, elégedett hahaha hangzott fel; a falak százfelé szórták szét a hangot.

– Hahaha, ohohóó, most aztán megvagy! – nevetett a hang. Gilbert jobbra-balra kapkodta a fejét, de nem találta a hangforrást. – Jöttem, hogy elvigyelek.

– Ki vagy? Hol vagy?

– Én ott vagyok mindenhol – felelte az idegen.

– Mindenhol, mindenhol, mindenhol – visszhangozták hűségesen a falak. Hirtelen peregni kezdett a vékony jégréteg a Gilberttel szemközti falon, és nagy recsegés-ropogás közepette egy hatalmas üvegarc vált ki belőle; első pillantásra egy művész képmásának tűnt, amelyet véletlenül felejtettek itt, a jég birodalmában, az Üveghegyekben, de életre hívójának minden mimikáját hűen utánozta. Gilbert szemei elkerekedtek meglepetésében. Boszorkányság.

– Én vagyok az Üveghegyek ura, a hatalmas és rettegett Vladimir. Te többszörösen megzavartad nyugalmamat, háborgattad a békés hegyi élőlényeket, megölted a legkedvesebb jegesmedvémet, hogy hordhasd a szőrméjét, és ami a legnagyobb bűnöd, s egyúttal veszted is, megrepesztetted az üvegpalotám plafonját és homlokzatát, ezzel felébresztve engem álmomból. De ne aggódj, mindenki számára van egy hely a Pokolban. Az ördög jó barátom, gyorsan el tudom intézni neked.

– Mindent jóvá teszek! Nem akarok meghalni a legszebb koromban, férfiasságom teljében, amikor még annyi minden vár rám. – Gilbert nem tudta, mi késztette rá, hogy ezt mondja, de talán szerepet játszott benne a halál szele, melyet megérzett, mert a szakadék torkából jegesen süvített felfelé, meglobogtatva ezzel jegesmedvebőr bundáját, ami alatt a fiú egy díszes tunikát viselt. Szégyen lett volna, ha ezt valaki meglátja, odalett volna Gilbert gondosan felépített, hegylakó imidzse. Mellesleg a keze is egyre jobban izzadt, fenyegetve azzal, hogy kicsúszik a kesztyűjéből, és leesik az életmentő csákányról.

– Mindent jóvá teszel? Ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten a jégarc.

– Megteszek neked bármit, csak hagyd meg az életemet.

– Hmm. – Úgy tűnt, ez a lehetőség elgondolkoztatja az Üveghegyek urát, a nagy Vladimirt. Vitatkozott magával a maga latinos-szlávos hegyi nyelvén, s végül óra hosszúságúaknak tűnő percek után döntésre jutott. – Rendben van. Kötünk egy egyezséget.

– Csak siessünk – sziszegte Gilbert. Már nagyon nehezen tudta magát tartani.

– Életben maradsz, ha megteszed, amit parancsolok. Egy hetet adok neked. Ha nem sikerül véghez vinned, véged van és a Pokol tüzén fogsz elégni.

– Rendben van, de mit kell tennem? – türelmetlenkedett.

– Hozd el nekem a világ legszebb asszonyát! – mondta a rettegett Vladimir, az Üveghegyek ura, és jégüvegálarca egészen álmodozóvá vált.

Gilbert megvetően felhorkant. Csak ennyi lenne a nagy feladat?

***

Eközben Schöngrünben…

– Rod! – Erzsébet ezer wattos mosollyal tárta karjait férje felé.

– Eli! – Roderich hasonlóan tett, megmutatva ezzel a mellkasán virító ezer kitüntetést.

– Rod! – A nő lépett egyet előre…

– Eli! – A férfi kilökte hintajának ajtaját, minek következtében egy csapat koponya gurult ki az udvarra.

Valószínűleg a királyi pár között még hosszasan elhúzódott volna az ilyesféle üdvözlés, talán még a naplementébe is ellovagoltak volna, ha Erzsébet a nagy rohanás közepette nem botlik meg túl hosszú uszályában és esik el művészien. Aber kein Problem, ez ugyan nem jelenthet megoldhatatlan problémát az Osztrák-Magyar Monarchia legszebb és legszerelmesebb párjának; a magyar lány felpattant és már repült is férje karjaiba.

– Roddy!

– Kedves Elisa… Hogy vagy?

– Jaj, annyira hiányoztál, én drága férjecském! – kiáltotta Erzsébet Roderich fülébe kisebb halláskárosodást okozva ezzel neki és hagyta, hogy a férfi magasra emelje és megpörgesse a levegőben; Erzsi magas sarkú cipellői épphogy nem vitték le a marsall orrát. Nagy volt ám az öröm, mert Roderich, a királyi felség most sokáig oda volt vadászni, hogy a legkülönlegesebb prémeket hozhassa gyönyörű magyar feleségének, Elisabeth-nek.

A marsall (kinek neve lészen Toris, de ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen) mosolyogva szorongatta a felség dög nehéz kézitáskáját, és halk szóval megérdeklődte, ugyan mikor válnak el egymástól, és szabadítják meg a rengeteg kacattól, amit ráaggattak.

– Rakja csak le valahova az asztalomra, a mai napot a feleségemmel akarom tölteni – mondta Roderich rá sem nézve az inasra, Erzsébet csillogó, zöld szemeibe mélyedve.

Így hát sétára kélt Rod és Erzsi; beszélgettek arról, hogy mennyire hiányoznak nekik a régi idők, a romantikus csatározások. Összefutottak az öreg, kicsit nagyot halló Geltherrel, aki vígan kocsikázott kerekesszékében, melybe még az a fránya római kényszeríttette, majd végül eljutottak a kert azon részébe, ahol Erzsébet alig pár millió schillinges, apró ajándékot állíttatott az ő drága Roderichjének; egy szökőkutat, melynek közepén az osztrák szobormása állt hegedűvel a kezében egy szétvert zongora tetején, enyhén meggörnyedve, mintha rosszul volna, de azért kitartóan hegedülve. A főkertész éppen egy kalapáccsal verte a szobor fejét, ami minden egyes ütésre szakaszosan vizet köpött, majd finoman rácsapott a fenekére és elégedetten konstatálta, hogy ez a megfelelő módszer; a kőalak minden nyílásából egyenletesen ömleni kezdett a víz.

Erzsébet egy anya gyengéd mosolyával szemlélte a remekművet.

– Hát nem gyönyörű? – szorította meg reakciót remélve Roderich karját, majd ráemelte tekintetét. Férje arcát látva elbizonytalanodott. – Nem tetszik? Pedig az esküvőnk emlékére állítattam, amikor Beethoven és Liszt mintájára szétvertél egy egész zongoraklaviatúrát.

Az osztrák egy zavart krákogás kíséretében feljebb tolta szemüvegét.

– Nem gondolod, hogy az orrát egy kicsit eltúlozták? Így olyan ostobán festek…

Erzsi finoman összevont szemöldökkel kereste a különbséget férje és a szobor orra között, de nem nagyon talált.

– Lehet – hagyta rá.

***

A schöngrüni kastélyban eközben Toris, a marsall éppen letette az asztalra Roderich táskáját. Nagyot sóhajtott és kifújta magát, ám ekkor kinyílt mögötte az ajtó és ő riadtan fordult hátra. Natalia főhercegnő viharzott be a szobába nagy svunggal, csupa masni ruhája úszott utána és ezüstszőke haja szigorú, tekintélyt parancsoló kontyban trónolt fején. A marsall összerezzent, és legszívesebben icipicire zsugorodott volna össze. A császári felség anyjával való találkozások mindig fájdalmas emlékként maradtak meg emlékezetében.

– A listámon áll, marsall – búgta az asszony. Toris kereste volna a kiutat, de nem találhatott; a nő teljesen odapréselte a királyi felség asztalához, és a paráznaság vétkével gyanúsan végigsimított a férfi derekán. – A vendéglistámon – intett a földre, mire Toris lepillantott.

– Valóban, elnézését kérem, felséges asszonyom – nyekeregte.

– Tudja mi jár az ilyen megbocsáthatatlan bűnökért?

Toris szerencsére nem tudta meg, ugyanis ismét kivágódott az ajtó és Gelther kocsikázott be. A főhercegnő rögtön elengedte a marsallt, aki a földre esett és kapkodva vette a levegőt.

– Szép napunk van, nemde? – mondta a nagyothallók hangerejével, Natalia pedig fogát csikorgatta férje felé és kiviharzott.

***

Erzsébet szobájában lágy, klasszikus zene szólt, míg az úrnő a tükör előtt ült, és mosolyogva szemezett tükörképével. Roderich nagyot sóhajtott mögötte.

– Ó, bárcsak nekem is ilyen gyönyörű hajam lehetne, mint neked, Elisabeth – suttogta, és gyengéden végigsimított Erzsi sokfonatos, gesztenyebarna haján, mely kieresztve egészen a feneke alá ért.

– Ne légy szomorú, Roderich. Te gyönyörűen játszol hegedűn, úgy, ahogy én sosem fogok tudni megtanulni.

– Ó, igaz, igaz. – Kíváncsian az Erzsébet kezében tartott könyvecskére pillantott. – Mit olvasol, drágám?

– Csak a szigorúan titkos naplómat, amit te ennek ellenére rendszeresen el szoktál olvasni – felelte a fiatal nő egyszerűen, és egy megrovó pillantást vetett férjére. Roderich nem bírta elviselni, ha Elisabeth haragudott rá, ezért inkább a falon függő naptár felé fordult.

– Lássuk, mi vár ránk a héten…

***

A szombat Erzsébet és Roderich számára az összebújós, turbékolós napot jelentette, és Laurinatis marsall meg sem lepődött, amikor az éjszaka közepén hivatták Roderich szobájába. Még lefeküdni sem tudott, ugyanis Natalia főhercegnő mindig eme késői órákon szerette megkapni a postáit – ilyenkor sokkal ijesztőbb volt, mint általában, mert mindig egy szörnyű arcpakolást viselt. Toris rendszeresen rosszat álmodott tőle, és el sem merte képzelni, ki lehet olyan őrült, hogy szívecskés dobozban rendszeresen bonbont küldjön ennek a nőszemélynek.

Szóval Toris teljesítve kötelességét repült Roderichhez, majd csalódottan megállapította, hogy már megint csak háttérszereplőnek hívták be. Az osztrák uralkodó egy míves, oroszlánlábas fürdőkádban ült, felső testét szokásos, kitüntetésekkel teli kék zakója takarta a kéretlen tekintetek elől, míg alul… nos, az alsó teste meztelen volt. Ez a marsallt eleinte nagyon feszélyezte, de már kezdett hozzászokni a szokatlan helyzetekhez Schöngrünben.

Knuddeltag.

Gyakorlottan nyújtotta Roderichnek a borotvát, majd az arcszeszt, és miután az uralkodó rendbe hozta magát, kezdődhetett a műsor, amihez Toris csak a pezsgőfürdő szolgáltatásával – értsd: egy a vízbe vezetett gumicsövön keresztül folyamatosan levegőt fújt a közegbe, ezzel bugyborékolást előidézve – járult hozzá, s a főszereplő maga Elisabeth volt egy szál fekete kombinéban.

A nő lassan leereszkedett egy hintán, és a színpadnak kinevezett emelvényre érvén széttette eddig keresztezett, hosszú lábait; természetesen háttal a közönségnek, majd a válla fölött vetett egy kacér pillantást férjurára. Macskás mozdulatokkal felállt, és lágy csípőriszálással a már előzőleg felállított csengettyűs állványhoz sétált. Roderich imádta a zenét, és az természetesen az ilyesféle esti mulatságoknak is szerves része volt. Toris kijelölt egy pontot a falon, hogy még véletlenül se az Erzsébet combján csábítóan feszülő harisnyát bámulja. Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz munka ez, de…

Erzsébet éppen egy elegáns dudaszóló közepén tartott – időközben hangszert váltott ugyanis –, amikor hirtelen betört az egyik oldalsó ablak, és valami nagyon fehér és nagyon szőrös repült be egy rögtönzött liánon. Mindenki rákapta a tekintetét, kivéve Erzsit. Elkapta a nőt a derekánál fogva, kinek ajka halk sikolyra nyílt, amikor a szőrös valamit meglátta. A furcsa páros távozott a kitört ablakon keresztül.

– Bravo, Eli, bravo! – tapsolt lelkesen Roderich, és folytatást remélve kissé előre dőlt ültében. Toris szájából kihullott a fúvóka, a fürdő bugyborékolása abbamaradt.

– Riadó, a császárnét elrabolták! – kiáltotta a marsall kétségbe esve, de a felség nem osztotta aggodalmát.

– Ugyan már, ez az előadás része.

Toris megrökönyödve nézett az uralkodóra. Percek teltek el, mire Roderich tisztán átlátta helyzetet. Felpattant, és fegyver gyanánt megragadott egy törülközőt, azzal adva ki a parancsot:

– Hívja a hadsereget, marsall!

– Magyarországon vannak és a poroszok ellen harcolnak… a maradék pedig Szardínián nyaral a sok túlóra miatt.

– Még mindig? Hmm… melyik ostoba adta ki ezt a parancsot?

– Ön, nagyságos uram! – szalutált a marsall.

– Ó, hát persze…

– Mit akar most tenni?

– Amit egy uralkodónak kell tennie, ha elrabolják a feleségét – szavalta ünnepélyesen Roderich, rendíthetetlen meggyőződéssel. Toris egyetértően bólintott, mert ehhez jól értett. – Patrióták, partizánok és forradalmárok… Azt hiszik, ők mindent tudnak, és bontják a rendet, de ha a nagy, igaz szerelemről van szó, egy uralkodónak magának kell harcba szállnia. Velem tart, Laurinatis marsall?

– Natürlich, Kaiserliche Hoheit!
***

Baljós felhők gyülekeztek a telihold előtt, ahogy Gilbert vállán Erzsébettel – akit nem véletlenül tartottak a világ legszebb asszonyának – menekült Schöngrünből. Mióta elindultak, a nő folyamatosan verte a hátát és segítségért kiabált, ami baromira nem hatotta meg főfőhősünk, szidta és rúgkapált, mígnem ezt a férfi megelégelte, lerakta maga elé a földre, de előtte még visszahúzta maszkját, hogy hatásosabb legyen a legorombítás.

– Hallgass ide, kislány! Lejártam a lábam, égnek a talpaim, és korog a gyomrom, erre te meg itt versz engem, holmi jogokat emlegetve… nem, nem fog jönni érted a te drága Roddyd, mert most elviszlek téged az Üveghegyek sokcímű urának, mert ha nem teszem, akkor örökre a Pokolban fogok rohadni, az meg nem tenne jót tökéletességemnek. És különben is… – Szünetet tartott, hogy levegőt vehessen, és közben óvatlanul lejjebb siklott a tekintete Erzsébet arcáról a dekoltázsára. Szerencsére a maszk jótékonyan elrejtette pirulását. Férfiak között nőtt fel, és még sosem látott ilyet ilyen közelről.

– Mi van, elvitte a cica a nyelved? – mosolygott Erzsi, majd letekintett magára. Keresztbe fonta karjait. – Szóval zavarba jöttél…

Gilbert kotorászni kezdett ezerzsebes bundájában, és nemsokára siker koronázta keresését; előrántott egy komplett bajor népviseletet, és szinte durván hozzávágta a nőhöz.

– Vedd ezt fel! – Azzal elfordult, hogy Erzsi nyugodtan átöltözhessen. Erzsébet annyira meglepődött, hogy tiltakozás nélkül felvette az új ruhát. Különben is kezdett már fázni.

***

Másnap reggel Roderich Schöngrün barokk stílusú kapujában állva ellenőrizte óráját; tíz múlt, és kicsit késésben voltak már, de hála istennek a marsall már az utolsó csomagot rakta fel a hintóra. A lovak megugrottak a hirtelen súlytöbblettől, ahogy Toris megszabadult az utolsó ládától. Natalia kényesen legyezgetve magát megjegyezte:

– Remélem, semmit sem felejtettünk el.

– Teljességgel kizárt, asszonyom – nyögte a rakodófiúvá vedlett marsall. – Üres a kastély.

– Még egyszer mondom, anyám, maradjon itthon. Veszélyes lehet.

– Ne félts te engem, Roderich. Különben is, mit csinálnék én itthon Laurinatis marsall nélkül? – Vészesen közel hajolt az említetthez és rákacsintott. A marsall nagyot nyelt, és szétszórta a jetiszerű életforma képével díszített körözési plakátokat a környéken. Ezek közül egyet később két bátor, deli déli vadász, Sadiq és Heracles találtak meg. A török szeretett pénzt csinálni, és ez megfelelő alkalomnak ígérkezett.

***

Eközben valahol nagyon messze a hófödte hegyekben Gilbert kezénél fogva vonszolta maga után Erzsit. A nő már lassan úgy lihegett a megerőltetettségtől, mint egy kutya, de folyamatos szidalomzáporával már igencsak főfőhősünk agyára ment. Egyszer csak megállt; Erzsébet már-már fellélegzett, hiszen ez reményei szerint pihenőt jelentett és nagy levegőt vett, hogy folytassa a szidalmazást, aztán észrevette, hogy Gilbert úgy áll előtte, mint aki transzban van; teljesen megmerevedett és a levegőbe szimatol, ahogy a vadászebek szoktak, utána lassan levette a maszkját. Erzsébet szemei elkerekedtek, mert meglátta az álarc mögött elrejtett emberi arcot, és rájött, hogy elrablója nem jeti, hanem egy vadember. Egy vadember, aki megállt, mert egy vaddisznó került az útjába és most le fogja vadászni. Még a nő kezét is elengedte. A magyar lány nem éppen egy buta fajta volt, s rögtön felismerte az orra előtt lebegő menekülés lehetőségét – futásnak eredt hát. A disznó felkapta fejét Erzsi egyáltalán nem a terephez illő cipellőinek ütemes trappolására, és riadtan meredt rá a fölé magasodó Gilbertre. Amikor támadója habozott lecsapni rá, hangos visítás közepette menekülőre fogta a dolgot, és elszaladt a sűrű fenyőerdő mélyébe, Erzsivel ellenkező irányba. Ekkor vérfagyasztó sikoly hangzott fel a tó felöl. Gilbert barátunk nem tétlenkedett tovább, hanem Elisabeth becserkészésére indult – a nő éppen ekkor merült el a tó jeges habjaiban, mert a nyár közeledtével elgyengült jég beszakadt alatta. Még egy darabig kitartóan kapaszkodott a lyuk szélébe, de tagjaiból hamar elszállt az erő az őt ért hirtelen hideg közegben, és már nagyon fáradt és álmos is volt, ezért jó volt kicsit lehunynia a szemeit és engedni a víznek… Már nem is érzett semmit.

Mire Gilbert odaért, Erzsébet már elmerült a jeges, sötét vízben. Kétségbeesve felordított, belecsapott a lékbe, de már céltalanul kutatott – illetve mégsem, mert egy tavalyi korcsolyázót sikerült kihorgásznia. Nyomban vissza is eresztette a hálálkodó férfit a hullámsírba.

Nem tudta, mitévő legyen. Arrébb hengeredett a sima jégen, egy részen ledörgölte róla a ráfagyott havat, hogy átláthasson rajta. S láss csodát, nem volt minden hiába! A jégpáncél alatt éppen ekkor úszott el Erzsébet teste, és Gilbertben ez a remény szikráját ébresztette fel. Újult erővel rávágott a jégre, és úgy az ötödik ütés után a finom hajszálrepedések végre szélesedni kezdtek, és egyre sűrűbben hálózták be a felületet, majd nagy recsegés-ropogás kíséretében beszakadt Gilbert alatt. A férfinek volt még annyi ideje, hogy felnézzen a tisztakék, koratavaszi égre, hogy utána őt is elnyelje a tó éhes méhe.

Eme szomorú befejezéssel akár véget is érhetne itt történetünk, de milyen mese lenne az? Tehát üljetek továbbra is nyugodtan, gyerekek, és figyeljetek a folytatásra!




Jegyzetek:
Schöngrün ~ Schönbrunn, a bécsi császári rezidencia. Nagyon szép hely, érdemes meglátogatni.
Aber kein Problem ~ De semmi probléma
Gelther ~ Kénytelen voltam nevet adni Germániának.
Knuddeltag ~ Turbéknap
Natürlich, Kaiserliche Hoheit! ~ Természetesen, császári felség!

Aki meg tudja nekem mondani, ki volt a kertész, kap tőlem sütit~ (sajnos csak virtuálisan)
Friss az érdeklődés függvényében. :)

(A többi rész majd a "kaiser" címke alatt lesz megtalálható.)