Elisabeth und der wilde Kaiser 2.

Itt a második rész, betegebb, mint az első~ 

II. felvonás, amikor folytatódnak Erzsébet és Gilbert kalandjai

Egy melankolikus hegedűszólam szólt a magas, hófödte hegyek közt az udvari karmester jóvoltából. Hirtelen egy szíveket megremegtető, rémisztő ordítás törte meg a halk zenét – a hegyoldalon rejtező, kíváncsi szemlélő (kukkoló) láthatta, mint tör ki a jeges tó fogságából Gilbert, s nem mást tartott karjaiban, mint a még eszméletlen Erzsébetet. Valahol a távolban a férfi hangjára felkapta fejét a két vadász, Sadiq és Heracles.

Gilbert kivonszolta a partra zsákmányát, egy fához támasztotta a félig már megfagyott nőt, és finoman pofozgatni kezdte a most nem is olyan pirospozsgás arcát, hátha ezzel életet tud bele verni. Nem nagyon használt, Erzsi feje továbbra is élettelenül bicsaklott ide-oda. A férfi nagyot sóhajtott – úgy tűnik hát, hogy alkalmaznia kell azt a módszert, amihez nagyon nem akart folyamodni, titokban félt is felhasználni, és jelen pillanatban nagyon nem akart bevetni: szájon át kell lélegeztetnie Erzsit, és ő öt napja nem jutott fogpiszkálóhoz! De erőt vett magán, félretette férfiúi büszkeségét, és az egyszerűség kedvéért megcsókolta a fiatalasszonyt, akin a hatás azonnal mutatkozott: felpattantak a szemei, beleharapott Gilbert nyelvébe, amivel a férfi szemtelenül felfedezni próbálta a szájüregét, s ki tudja honnan előkapott egy serpenyőt, tisztességesen fejbe kólintva vele Gilbertet. Erzsi elrablója úgy dőlt el, mint egy súlyos zsák, amit nem támasztottak ki megfelelően. Csak szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa jelezte, hogy életben van (még).

– Ha máskor is meg akarsz valakit csókolni, moss előtte fogat!

– Sajnálom, de most nem állt módomban ilyen szépészeti beavatkozást végrehajtani magamon, ugyanis meg kellett mentenem téged – szűrte ki a fogai között Gilbert gúnyosan. Fejét fogva, szenvedve hempergőzött Erzsébet lábai előtt. A nő szemei elkerekedtek.

– Te megmentetted az életemet… – suttogta, és mintha egy kis ámulat vegyült volna a hangjába.

– Te meg fejbe vágtál egy palacsintasütővel hálából – rótta fel neki Gilbert.

– Elnézést, ez egy sajnálatos berögződött reflex még lánykoromból – mosolyodott el angyalin Erzsébet, és elhajította az immár hasznavehetetlen serpenyőt. Azért az egy még később hasznos információ lehet, hogy milyen kemény feje van Gilbertnek.

A magyar rövid időn belül elkezdett vacogni, mire Gilbert előkotort ezer zsebének egyikéből egy takarót és ráterítette, utána sértett hallgatásba burkolódzott. A nő elégedetten sóhajtott egyet és befészkelte magát, míg kedvtelve nézegette magának a férfit. Valóban vadember volt, de a szebbik fajtából. Kifejezetten jóképű volt, bár nem annyira, mint az ő Roderiche; a vonásai akár egy hercegé is lehettek volna, az arisztokratikus, keskeny orr, a sápadt orca… A szemei pedig vörösek voltak – Erzsébet emlékei szerint még sosem látott ilyet, s arra a következtetésre jutott, hogy egy albínóval van dolga. A vastag jegesmedvebunda alá szívós izmokat és sportos alakot képzelt. Összességében véve egészen attraktív volt, ha nem viselte azt a szörnyű és nevetséges maszkot.

Tudni akarta ennek a férfinak a nevét, így hát megkérdezte:

– Hogy hívnak?

– Gilbert von Beilschmidt. Mert? – vetette oda foghegyről a kérdezett. Talán még mindig haragudott a serpenyővel való találkozás miatt.

– Nahát… Pont így hívták az elveszett unokaöcsémet – pislogott nagyokat meglepetésében Elisabeth.

– Véletlen egybeesés – fordult el elvörösödve Gilbert. Ekkora pechje nem lehet!

Hallgattak egy darabig. Erzsébet tovább bámulta Gilbertet és kérődzött az ingyen rágóján, aztán egyszer csak egy puskalövés törte meg a nyugodt, békés csendet. A jetiutánzat felkapta a fejét, majd miután megpillantotta a nem messze tőlük ácsorgó két vadászt, nem tétovázott, hóna alá vágta Erzsit, és nagy léptekkel futásnak eredt. Beugrott egy kidőlt fatörzs mögé, de Erzsébet felvilágosította, hogy ha ott maradnak, rövid időn belül megtalálják őket, így ismét felkapta a nőt (nem volt nehéz, hiszen nádszálkarcsú volt), és a legközelebbi lejtőhöz érve felpattant egy ottfelejtett, kezdetleges hódeszkára, és már repült is a fák között szlalomozva. Igazán profin csinálta, olyannyira, hogy Erzsébetben bennragadt a sikítás első fele. Ám nemsokára beérte őket a két vadász egy lyukas gumicsónakon szánkázva, ahogy azt Erzsi egy éles sikkantással Gilbert tudtára adta. Sadiq – a két vadász közül a tapasztaltabb, éppen ezért a vezető – állandóan lövöldözött, de szerencsére szilárd alap hiányában folyton elvétette a célpontot, ami jelen esetben Gilbert hátát jelentette. Időközben besiklottak egy vízmosásba a jégen, ezzel feltalálva a bobozást, majd egy sötét alagút következett, ahol az üldözők és az üldözöttek szépen egymás nyakába kerültek, de fény hiányában csak fenyegetni tudták egymást. Végül elérték útjuk végét, és egy vízesésen át egy újabb tóba jutottak. Valami csoda folytán itt már tavasz volt; a fák zöldelltek, a levegőben pedig édes gyümölcsillat úszott. Erzsébet és Gilbert heroikus pózban siklottak a legközelebbi mólóhoz az erősen eresztő gumicsónakon, míg a két vadász Gilbert snowboardján úszott az ellenkező irányba (Sadiq éppen ebben a pillanatban húzott egy nagyot Heracles fejére, mert úgy vélte, hogy a görög miatt nem sült el úgy az akció, ahogy tervezte). Amint partot értek, a magyar lány kiugrott elrablója karjaiból, és dühösen toppantva egyet kijelentette, míg Gilbert hátat fordítva neki megindult a vadon felé:

– Innen egy tapodtat sem mozdulok!

– Már megint kezdi… – sóhajtotta rezignáltan a férfi, és karon ragadta Erzsébetet. – Pedig dehogynem, megyünk is! – azzal megindult, de rögtön bele is lépett egy kósza vadcsapdába; hurok szorult a bokája körül, a levegőbe rántotta, és a következő pillanatban már egy fán függött fejjel lefelé, abszolút nem tekintélyt parancsoló pózban. Erzsi a szája elé kapta a kezét.

– Látod, mondtam, hogy nem kellene tovább menni…

Gilbert kipróbálta, mennyire leng ki a kötél, és vajon mennyi esélye lehet a kiszabadulásba, de nem sokáig szórakozhatott ezzel, ugyanis Erzsébet mögül előlépett a két vadász, és számító vigyorral az arcába dugták a puskájukat.

– Most aztán megvagy!

***

Nem messze onnan, ahol fellógatták főfőhősünket a bokájánál fogva, Roderich és kísérete éppen vacsorához készülődött; Toris két pillanat alatt elővarázsolt egy asztalt ezüst étkészlettel, felhúzott egy kötényt, és felvette a császári felség rendesését. Natalia főhercegnő eközben feltűnésmentesen ügyködött a hintó mögött; elővette a pár napja kapott bonbonos dobozkát (amiben valójában szerelmi bájital rejlett) és két poharat: és nekilátott kotyvasztani. Hamarosan halk pukkanás hallatszódott, utána gyanúsan vidáman dudorászva az asztalhoz vonult a főhercegnő.

– Frissítőt, marsall? – ragyogott Torisra, felé nyújtva egy lila gőzöket okádó italt. A férfi idegesen nemet intett.

– Aggódom – sóhajtotta Roderich. Anyja meglepődve nézett rá.

– Ugyan miért?

– Eli most egyedül van és olyan gyámoltalan nélkülem… Emlékszem, amikor először találkoztunk. A hegyekben történt, nyár volt és ő eltévedt. Azonnal beleszerettem, habár még égett benne az Ázsiából hozott tűz, és egy lendülettel három nyílvesszőt lőtt a fenekembe. Eltalált Ámor nyila. A múzsám lett, az inspirációm, és vele felfedeztem a monarchia szépségeit és a kreatív oldalát. Egy este, amikor nagyon fáradt voltam kiderült, milyen jó masszőr. Máskor lőgyakorlatot tartottunk pár ócska, ókori görög amforával, s ragyogó mosolyával még a magyar delegációt is elbűvölte. 

Natalia unottan kopogtatott az asztallapon hosszúkörmű ujjaival.

– El kell terelni a gondolataidat, Rod. Laurantis marsall! – kiáltott hátra. Toris feltűnt balról szolgálatkészen.

– Jawohl, Königliche Hoheit!

– Terelje el a császár gondolatait.

– Ahogy kívánja, felség. – Toris tisztelgett, és tényleg mindent megtett Roderich szórakoztatásának érdekében. Előadta az összes ismert kabarét egyben, fejen állt, szétverte magán Elisabeth különleges serpenyőkészletét, de a császár szája még akkor sem húzódott mosolyra, amikor a marsall frissen meggyújtott szivarja felrobbant. Toris már alig állt a lábán. Natalia főhercegnő mellé lépett, és a kezébe erőltette a lila füstöt köpő poharat. A férfi kétségbeesve nézett rá, amikor felszólították, hogy igya meg.

– Igazán nem kellett volna, asszonyom… – próbált kibújni alóla. – Szolgálatban vagyok.

Kisebb mentális csata zajlott le a főhercegnő és a marsall között, amit a nő nyert meg; Toris kénytelen-kelletlen lehajtotta az italt, fennakadtak a szemei, majd eszméletét vesztve eldőlt. Natalia megvetően fújt egyet, míg Roderich továbbra is unott-szomorúan támasztotta a fejét, ezzel kicsit elferdítve a szemüvegét.

– Rossz keverék – motyogta félhangosan csak úgy magának a főhercegnő és átgyalogolt Torison.

***

A két vadászhoz csatlakozott egy harmadik is, akiben Erzsébet az apósát vélte felismerni. Elővette a legszebb mosolyát, mert nagyon nehezen értette a férfiak beszédét. Valami hihetetlen művészi szinten törték a németet, de vendéglátói hitével ellentétben a lényeget azért felfogta: meg akarják ölni Gilbertet. Hevesen gesztikulálva játszottak egy ismeretlen, déli kártyajátékot, s Erzsi az egyik lapon az anyósát vélte felfedezni pózolni, de ezt ráfogta a fáradtságra.

Már vagy két órája ültek egy kerek faasztalnál egy csinos ház előtt. Miután elkapták Gilbertet és egy kezdetleges, földbe süllyesztett tömlöcbe dugták, a férfiak ide ültek le, és meghívták Erzsit is egy korsó sörre, amit a lány udvariasan elfogadott, miközben egyfolytában azon járt az esze, hogyan szabadíthatná ki Gilbertet. Nyilvánvaló volt, hogy nem éppen a legjobb ötlet egy császárnénak ilyesféle társaságban töltenie a (szabad)idejét – jó, persze Gilbert sem volt egy mintapéldánya a férfiaknak, de őt legalább már kiismerte valamennyire, s vele több lehetőséget látott arra, hogy valaha viszont látja szeretett férjét, Roderichet.

Erzsébet kihasználta a vadászok ébredő jókedvét, leemelt az asztalról egy kiürült sörösüveget, és belerejtette néma segélykiáltását egy levél formájában, utána a maga dadogós, erős akcentusú angolján megkérdezte:

– Elnézést, meg tudná kérem mondani, hol találom a mosdót? – kopogtatta meg Sadiq vállát, de feleletet Heraclestól kapott.

– Persze, hogy meg tudjuk! Menjen egyenesen, és találkozni fog pár barátságos fával. Bármelyiket választhatja.

– Ó, igen – heherészett zavartan Erzsébet. – Köszönöm.

– You’re welcome! – rikkantotta vidáman Sadiq és Heracles, s folytatták a gatyára menő kártyajátékot Geltherrel. Erzsébet eleinte még sűrűn tekintgetett hátra míg sétált, majd odarohant Gilbert földbe fájt tömlöcéhez és a földre vetette magát, hogy ne kelljen annyira hangosan kiabálnia a vademberhez. A mélyből úgy hallatszott, mintha a férfi épp most rámolna ki egy komplett áruházláncot – közben persze csak ezerzsebű kabátjában kutatott.

– Pssszt! – suttogott le félhangosan Erzsébet. – Gilbert, ott vagy?

– Hol máshol lennék? – hangzott a mogorva felelet.

– Kihallgattam a beszélgetésüket… Ezek meg akarnak ölni!

– Köszönöm az információt, ettől most tényleg jobb lett… – mondta gúnyosan Gilbert.

– Csakhogy én ezt nem hagyom! – kiáltotta szenvedélyesen Erzsi, amivel felvert pár békésen szendergő madarat.

– He? – Gilbert felkapta a fejét, és felpillantott a szabadban lévő nőre. A hold éppen előnyösen világította meg Erzsi alakját.

– Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, csak még azt nem tudom, hogyan. Nincs valami jó ötleted?

Gilbert gondolkozóba esett. Általában igazán jó ötletei akadtak – az már más kérdés, hogy ezeknek mások nem annyira szoktak örülni –, s most is felragyogott a feje fölött az a bizonyos villanykörte (persze csak képletesen, mert ebben a korban még nem létezett az a fajta).

– Ereszd le a hajad.

– Rendben! – ragyogott rá Erzsébet és nyomban kiszedte a súlyos, vastag fonatokat tartó tűket és csatokat, leeresztve ezzel a haját. Gilbert elismeréssel nézett a hosszú hajkötegre, de ez nem látszott a sötétben. Megköpködte a kezeit és összedörzsölte őket, hogy ne csússzanak majd annyira. – Készen állok – nyögte Erzsébet, ahogy a férfi megrángatta a haját. 

Elkezdett felkapaszkodni. A királyi fenség legszívesebben visított volna fájdalmában, mert Gilbert nagyon húzta a haját és vele együtt a fejbőrét, s tegyük hozzá, hogy egy kifejlett férfiegyedet nem éppen könnyű kihúzni a csávából, de a büszkesége nem engedte ezt meg. Roderichre gondolt. Összeszorította a fogát, ahogy Gilbert egyre feljebb kerülve egyre lejjebb rántotta őt.

Az asztalnál ekkor felkapta a fejét Sadiq. Valami furcsa, recsegő-ropogó hangot hallott, míg Heracles Geltherrel pacsizott megpecsételve egy újabb fogadást. Erzsébet ár nem bírta tovább; kiszaladt az ajkán egy apró nyöszörgés.

– Sokáig tart neki, nem gondoljátok? – kérdezte Sadiq és lassan felállt, míg a puskája után tapogatózott. Nem számíthatott Heracles segítségére, mert az éppen vitatkozott és hadakozott a császári apóssal. Erzsébet ekkor érte el tűréshatárának legszélét és teljes tüdejéből sikítani kezdett; Sadiq odarohant a gödörtömlöchöz, de már késő volt, s hiába szándékozott megismertetni Gilberttel a puskacsövet, a vadember még a mászás megmaradt lendületével a mélybe küldte őt, és kipattant a lyukból, elkapta Erzsi kezét, aki megkönnyebbülten tűzte össze ismét a haját. Sadiq méltatlankodva fújtatott a mélyben.

– Heracles, kapd el!

Társa már ugrott is, felkapta ő is a puskáját, de elvétette a lövést; már rohant is volna üldözőbe venni a kézen fogva rohanó Gilbertet és Erzsébetet, de Gelther kibuktatta.

– Fene a fajtádat, hát meglépnél, amikor nyerésre állok?!

A páros eközben már egy erdei ösvényen szaladt végig, majd átkelt egy csinos kis hídon, mely egy patakocska fölött ívelt át. Erzsébet elhajította a levelet tartalmazó üveget abban a reményben, hogy az biztonságban el fog jutni az ő Roderichjéhez a hullámok hátán. Laurinatis marsall valóban ki is halászta a patak egy alsóbb folyásán. Sajnos azonban Erzsinél nem volt vízálló tinta, így a sorok elmosódtak, összefolytak; csak annyi maradt meg a levél tartalmából, hogy nincs már rád szükségem, amit Roderich mélységes megdöbbenéssel fogadott, amikor Toris felolvasta. A főhercegnő csak unottan nézegette a körmét ügyet sem vetve arra, hogy a fiának most tört össze a szíve.

– Vajon miért írna ilyet? Hiszen…

–Ugyan már, tudod, hogy a naplójába is miket szokott irkálni…

Roderichnek eszébe jutott mindaz, amit péntekenként Elisabeth naplójában olvasott; az ártatlan, ám szenvedélyes szavak, amik egy-egy vitájuk során hangzottak el.

– Istenem… Az én Elim már nem szeret… – jutott végül a szörnyű következtetésre Roderich. Natalia mellé lépett és kikapta a kezéből Elisabeth levelét.

– Őszintén szólva nem vagyok meglepve, hogy egy másik fickóval lelép – jelentette ki gőgösen Natalia. – Ennek számtalan oka lehet, Roderich, például a kézfogásod. Harmatos, mint egy tizenéves kisfiúé, mert a tested edzése helyett csak azt a fránya hegedűt nyüstölöd. Néha már azt hiszem, hogy hozzád nőtt. Gondolom az ágyban is ilyen vagy…

– Anyám! – Roderich méltatlankodva felpattant, és elvéve a levelet a főhercegnőtől a zsebébe gyűrte azt. – Tudom, hogy vannak gyengéim, de nem értem, hogy okozhat ekkora fájdalmat. El sem tudom mondani, mit élek most át. Csak megjátszotta hát, hogy szeret… Hát ez a magyar virtus! – Lerogyott és a kezébe temette az arcát. – Szükségem van valami erős italra. Most. Tábornagy, gondoskodjon róla.

– Uram, Bajorországban vagyunk. Itt nagyon nehéz italhoz jutni.

– Ivan – suttogta Roderich. –, neki mindig van pár üveggel.

– Tessék? A bajor királynak, Ivannak? – Natalia meglepődötten nézett rá. – Hát jól van, nem bánom…

***

A varjak csodálatos, aranyénekhangjukon vijjogtak, amikor Erzsébet és Gilbert a mesébe illő, ezertornyú várkastélyhoz értek. Láthatóan éppen az ezeregyedik tornyot építették, mert egy része az épületnek fel volt állványozva. A nő váltig állította, hogy ismer egy kitűnő rejtekhelyet, és ide vezette elrablóját, aki megállapította, hogy ennél feltűnőbbet nem is találhattak volna. Erzsi magabiztosan sétált végig a vár pallóján, amit ki tudja milyen megfontolásból lehajtva tartottak, és Gilbert egész engedelmesen kullogott utána majd lesz valami alapon.

BITTE LEISE KLINGELN – hirdette egy kiírás a falon. Erzsi vidáman megnyomta a csengőt, mire hangos dudaszó hangzott fel. A festék peregni kezdett, és pár kődarab Gilbert fejére potyogott, aztán a hang elhalt. Gilbert karba tett kézzel várt egy darabig.

– Tényleg szuper rejtekhelynek tűnik – jegyezte meg ironikusan, majd megragadta Erzsi kezét. – De sajnos senki sincs itt, szóval húzzunk innen – azzal kezdte volna elráncigálni onnan a lányt. Ekkor valaki beleszólt a kaputelefonba.

– Ki az? – kérdezte egy félős hang. Erzsébet majd kiugrott a bőréből.

– Hála istennek! Én vagyok az, a király unokahúga, Eli. Be tudna engedni minket, kérem? – ragyogott az ajtóra Erzsi.

– Sa-sajnálom, de most nem alkalmas… A király igen rossz hangulatban van, mert nagyon fáj a feje a tegnap este miatt, elnézést, a kimerültségtől… Nem tudnának esetleg holnap visszajönni?

– Sajnos nem.

– Minden szép és jó, most mi megyünk – tett egy újabb kísérletet az angolos távozásra Gilbert, de Erzsi tántoríthatatlan volt.

– Kérem! A király az utolsó reményünk, az életünk forog kockán – fogta esdeklésre a dolgot.

– Várjanak, talán tudok intézkedni.

– Köszönjük! – csilingelte Erzsébet, majd sarkon pördülve a férfihez fordult. – Legalább lesz időnk egy kicsit emberibb külsőt kölcsönözni neked.

A nő villámgyorsan megkereste Gilbert kabátján a cipzárt, lehúzta és kiderült, hogy a férfi alatta egy csinos, hófehér tunikát visel. Erzsi elégedetten hümmögött, leszedett egy selyem masnit a ruhájáról és a jetiutánzat nyakába kötötte, ezzel egészen barátságossá téve a kinézetét. Gilbert rezignáltan tűrte a szépítést.

– Így már mindjárt más – bólintott elégedetten Erzsi. – Ivan értékeli a szépséget.

Gilbert lemondott a komolyabb felháborodásról és valószínűleg nem is lett volna rá módja, mert Erzsébet nem foglalkozott tovább vele; a kétszárnyú, vaskos faajtónak feszült, amin akár egy bivalycsorda is könnyűszerrel beroboghatott volna, ha nyitva van, akkora volt, és egy kis erőlködés sikerült kinyitnia. Amikor viszont győztesen besétált volna, egy alacsony, szöszke, göndör hajú kisfiú ugrott eléje.

– Elnézést, asszonyom, mielőtt beljebb lépne, kötelességem Önnel ismertetni a házirendet.

Erzsi türelmetlenül toppantott, de szót adott neki.

– Ez egy nem dohányzó kastély, mert a felség feje fáj tőle, tehát tilos a füstölgés még a konyhában is. A beszédre két perc áll rendelkezésre, és könyörögve kérem, ne tegyen megjegyzést a király ruháira, akármennyire is rongyosak-foltosak, vagy ne szelektálja ki őket, mert annak mindannyiunk számára végeláthatatlan következményei lennének. Van kérdése? – Erzsi megrázta a fejét. – Remélem, jó hangulatában találja őfelségét…

A fiú kihúzta magát vérpiros, aranysújtásos egyenruhájában, összezárta a sarkait, és szalutálva bejelentette a vendéget. – Őfelsége, Elisabeth, a Monarchia császárnéja.

Valahol a háttérben trombiták kórusa hangzott fel. Láthatatlan eredetű reflektorok vetültek az addig jótékony árny takarta súlyos, aranyozott trónszékre, ami lassan Erzsébet felé fordult. Egy kicsit testes, harmincas évei felé járó szőke férfi foglalt benne helyet, láthatóan teljesen szétcsúszva, és mivel a kastélyban kellemesen hűvös volt, egy vaskos szőrmebundába burkolódzott, a nyakában pedig egy világos sálat viselt. Fejfájósan árnyékolta az arcát jobbjával, míg baljában egy különleges, kerti csap jogart tartott. Erzsébet boldogan elmosolyodott, ahogy meglátta.

– Kedves Ivan! El sem mondhatom, milyen öröm, hogy itt lehetek. Hogy vagy?

– Nem túl jól… A migrénem! – Egy fájdalmas sóhajt eresztett útnak, miközben feltűnés mentesen odébb rúgott egy üveget, ami aztán pattogva legurult a lépcsőn, hogy aztán az alján összetörjön. – Addig mondjad, míg jókedvében találod Ványát.

– Menekülünk. Van számunkra hely a kastélyodban? – kérdezte reménykedve Erzsébet.

– Ó, van, hogy ne lenne? Ványa várában mindig van hely a megfáradt utazóknak, örök tömlöc a mélyben láncággyal, hogy meg ne szökj, vagy égbetörő torony, lépcsővel, avagy nélküle, lakattal, hogy biztonságban légy, s tükrös termek, ahol a magány sosem talál rád, még ha egy egész életet is eltöltesz ott. Sok mindene van Ványának, csak keresni kell. – A király megélénkülve dőlt előre ültében.

A nő megilletődve pislogott. Nem egészen erre számított, és túl sok volt neki az ilyesféle információ egyszerre.

– Nekünk egy egyszerű szoba is megfelel.

– Akkor nekem hol a hasznom? S mire föl e királyi többes? – nézett le rá gyanakodva Ivan. Sosem szerette, ha ellenkeznek vele.

– Segíthetsz a kuzinodon – mondta ártatlanul Erzsi. – Gilbert, gyere! Minden a legnagyobb rendben – rikkantott ki. Egy darabig senki sem mutatkozott, majd benézett a kétszárnyú ajtón a megszólított. Ahogy lassan bemasírozott, látszott, hogy megpróbált megszabadulni az Erzsi által ráaggatott masnitól – vajmi kevés sikerrel. Barátságosnak szánt képet vágott, de inkább csak egy szenvedő gyerekre emlékeztetett. Ivan arca viszont kivirult és boldogan elmosolyodott.

– Nagyon megváltoztál Roderich… Milyen édes lettél! Ványa szereti az aranyos dolgokat…

Gilbert elhatározta, hogy amint alkalma adódik rá, kitekeri ennek az álbajor bájgúnárnak a nyakát. Aranyos?! Őhatalmassága?!

Jegyzetek:

Jawohl, Königliche Hoheit! ~ Igenis, királyi felség!

You’re welcome! ~ Szívesen!

BITTE LEISE KLINGELN ~ Kérem halkan csengessen.

Ha esetleg nem szótároztam ki mindent, tessék rám szólni. Ivankát általában karakterhűbbre írom, elnézést. Túl sok Kalevalát olvastam.