Elnézést a kései frissítés miatt, csak annyira voltam havazva az utóbbi
időben, hogy még megnyitni sem volt kedvem a dokumentumot, nemhogy
javítgatni... :( De ígértem, hogy aktívabb leszek, főleg hogy várható
még pár egyperces, mert elvesztettem az eurovíziós fogadásomat... (még
csak be sem jutott Finnország a döntőbe, teljes vereség. xD)
Azért remélem, hogy hozni fogja a színvonalat az utolsó fejezet és tetszeni fog nektek. :)
Azért remélem, hogy hozni fogja a színvonalat az utolsó fejezet és tetszeni fog nektek. :)
III. felvonás – amikor megtudjuk szereplőink további sorsát és elbúcsúzunk tőlük
– Nem szökhettünk volna meg, ha a hajam nem ilyen erős és hosszú –
mondta Erzsébet, míg Gilbert bundáját kurkászta. A kastély egyik
balkonján ültek és élvezték a napsütést. Ivan ezalatt az egyik medvéjét
etette az udvaron panaszkodva a szörnyű migrénjére.
Gilbert megpróbálta elfojtani a szörnyű gyomorkorgását. Több napja nem evett, és habár elég mostoha körülményekhez volt szokva, ez azért neki is sok volt. De csak azért sem fog ettől a ficsúrtól kaját kuncsorogni, annyi szent!
Egyszer csak a házigazda inasa jelent meg az erkélyen és dadogósan szólt:
– Elnézést, császári felség… valami áll az ajtóban, amit önnek is mindenképp látnia kellene.
Így hát hamarosan a főbejáratban álltak és ámulva mustrálták a hatalmas falovat, ami a várhídon foglalta a helyet. Erzsébet meg mert volna rá esküdni, hogy valahol már látott ilyet, de képtelen volt felidézni, hol. Ivan az inassal vitatkozott a jószág bevontatását illetően – már ha lehetett azt vitának nevezni, hogy az egyik fél dadogós-félősen sorolja fel az érveket, míg a másik csak mosolyogva hallgatja –, s a végén sikerült őt a fiúnak meggyőznie.
– Jól van, kicsi Raivis – veregette meg a vállát. – Intézkedj, addig én elmegyek kezeltetni a migrénemet. – Búcsúzóul még összeborzolt a fiú haját, aki ezt lehunyt szemmel tűrte, mintha rosszul esne neki ez a kis kedveskedés, aztán elsétált az erdő irányába. Raivis megkönnyebbülten sóhajtott.
A falovat egy kis győzködés után Gilbert vontatta be; Raivis irányította a munkafolyamatot, Erzsi pedig a lelkes szurkolótábort képviselte. Ám hiába a sok erőlködés és verejtékezés Gilbert részéről, ha nem kaphatta meg azonnal a már odaígért jutalmát, a hőn áhított ötfogásos vacsorát; a király inasa mint aki jól végezte dolgát elsétált, a pedig férfi hoppon maradt, ami eléggé kiborította.
– Követelem a jól megérdemelt betevőmet! – toppantott egy durcás kisgyerek arckifejezésével az arcán Gilbert, és szemrehányóan vizslatta Erzsébetet. Nem akaródzott kivárnia a nyolc órát, amikor a vacsorát szolgálták fel.
– Gilbert, kérlek! Vendégek vagyunk itt, tehát alkalmazkodnunk kell a ház szokásaihoz. Nem illendő ilyen gorombán viselkedni – oktatta ki a nő.
– Ahonnan én jövök, ott az én szabályaim az érvényesek – gesztikulált hevesen Gilbert, ezzel majd leverve Erzsébet orrát. – Ott aztán mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök – tette hozzá.
– Igen, észrevettem, te hálátlan egoista! – Erzsébet láthatóan kezdett kijönni a sodrából, és csípőre vágta a kezeit. – Pont ezért nem akar veled senki sem barátkozni.
– Nézd, nem azért szöktem meg tíz évesen, hogy aztán egyszer ismét a nyavalyás udvari etikettet kelljen követnem. Különben is, jól megvagyok én egyedül is, nem kellenek nekem barátok, nem akarok senkivel sem barátkozni, mert rohadtul az idegeimre mentek. – Végre sikerült neki leoldozni a nyakából Erzsi rózsaszín masniját. Olyan messze hajította, amennyire csak lehetséges volt. Erzsébet a szája elé kapta a kezét.
– Te vagy az a Gilbert?
Mintegy végszóra recsegés-ropogás hallatszódott a hátuk mögül. Gilbert megpördült, s éppen szemtanúja lehetett, mint mászik elő a faló hasából a két vadász. Természetesen amint meglátták a keresett vadembert, rögtön tüzelni kezdett; a férfi még éppen el tudta rántani a golyózápor útjából Erzsit, akit a meglepetés a padlóhoz szegezett. Amikor azonban földet értek – hisz Gilbert egy bravúros ugrással oldotta meg a menekülést –, rögtön felpattant, és elszánt-védelmezőn Gilbert elé állt.
– Fuss, kuzin, én addig feltartom őket!
Gilbert egy kicsit kételkedett Erzsébet ezen képességeiben, de nem volt más választása, mint rábízni magát a nőre; s mint kiderült, nem is olyannyira hiába, mert nyert neki egy fél percet amikor megérdeklődte a két vadásztól a hibás, németes szórendű angolján, hogy ugyan mennyi az idő. Heracles és Sadiq sietve válaszoltak, aztán újra üldözőbe vették Gilbertet. Erzsébet nem tehetett mást, minthogy követte őket a vár udvarára. Az üldözött már fürgén mászott felfelé a legújabb torony oldalába támasztott létrán.
– Nézd csak, Heracles, ott megy az óriásmedve! – Sadiq egy újabb kísérletet tett a zsákmány elejtésére. Valahogy ezen a napon nem nagyon ment neki a célzás, mert ismét elvéttette; aztán felcsillant a szeme, mert észrevette, hogy egy gazdátlan balta hever a létra mellett, amin Gilbert menekül. Elkezdte hát a férfi alatt vágni a fát, míg Heracles felfelé húzódzkodott egy kötél segítségével, nehogy meglépjen a nemes vad. Gilbert megneszelvén, hogy élete csak egy hajszálon függ (sajnos most nem Elisabeth-én, hiszen akkor nagyobb esélyt látott volna a túlélésre) otthagyta az egyre ingatabbá váló alkotmányt, és egy nagy ugrással a torony állványzatának egyik kiálló deszkáján landolt, ami rugózott egyet alatta, s még ugyanazzal a lendülettel felküldte az újonnan épült torony csúcsra. Itt egy kicsit kifújhatta magát, és még arra is volt energiája, hogy feszültség-levezetés gyanánt egy hatalmasat bődüljön, és egy orángután módjára verje a mellét, miközben a kilátásban gyönyörködött. Mi tagadás, Ivannak szép országa volt égbetörő hegyekkel és mély völgyekkel.
Ám nem sokáig élvezhette Gilbert a panorámát, mert egyszer csak a semmiből egy piciny tollgombóc csapódott ötven kilométer per órával a hasába, ezzel meglepve és kibillentve az egyensúlyából a férfit, aki megszédült, s hiába kapott kapaszkodó után, már nem érhette el; lezuhant, el a vadászok orra előtt, egyenesen a torony állványzatára. Viszonylag szerencsésen érkezett meg, aztán belebucskázott egy ottfelejtett rozoga talicskába, ami a becsapódás következtében megdőlt állványzaton engedelmeskedve a nehézségi erőnek megindult lefelé. Egy sarkon Heracles várta Gilbertet, de Erzsébet hősiesen eléje ugrott valahonnan, kiverte a vadász kezéből a puskát, aki maga is hűen repült utána, hogy aztán fennakadjon a toronyórában. Erzsi ottmaradt, ám amikor meglátta, hogy Gilbert megállíthatatlanul robog felé egy elszabadult talicskán, sikítani kezdett.
– Állj meg, állj meg az isten szerelmire!
Gilbert engedelmesen elkapott egy gerendát, hátha ezzel megállhat, de a talicska tartalma sajnos folytatta útját lefelé, elütve ezzel Erzsit. A császárné eszméletlenül bukott a mélybe, mire elrablója fájdalmasan felnyögött. Oda a szabadság. Sajnos azonban egyelőre nem ért rá a megmentésével foglalkozni, mert Sadiq újra a porondra lépett; felkapaszkodott hát a kétes biztonságú gerendára, és halkan imádkozott, hogy a fővadásznak ne jusson eszébe felfelé nézni.
Ekkor döntött úgy Gilbert régi haragosa, a sárga tollgombóc, kinek a férfi sokszor lopta el reggelire a tojásait, hogy beteljesíti már rég esedékes bosszúját. Hangos csiripeléssel a Gilberttel szemközti gerendára repült, és mivel nem beszélt idegen nyelveket, ugyanezzel a hangeffektussal próbálta Sadiq figyelmét felhívni a fölötte függő zsákmányra. A vadász azonban nem mutatott érdeklődést holmi lágy madárdal iránt, így jött a bé terv: nagy erőlködésbe fogott, amit egy kicsiny tojás koronázott. Ez az akció már sikeresebbnek bizonyult, ugyanis a tojás hamarosan Sadiq vállán landolt beterítve a férfi fél ingét nyúlós, narancssárga masszával. A vadász bosszúsan nézett föl, s még azzal a lendülettel ellőtte a madárka farktollait, aki ezt méltatlankodó csiripeléssel fogadta. Hát ezt nevezik az emberek hálának!?
Sadiq végre észrevette a gerendán függő Gilbertet. Pechjére már minden golyóját eltüzelte; hiába ütögette, szidta és fenyegette meg halálosan szegény puskát, abban csak nem termett a semmiből új lőszer. Gilbert kihasználta a kínálkozó alkalmat, és amennyire csak tudott, lehajolt, és kihúzva a vadász hózentrógerének felső részét kezdőlöketet adott neki egy szépívű, sebességrekordot felállító repüléshez, amit az áldozat artikulálatlan üvöltéssel fogadott.
– Segítség, segítség! – kiabálta az ekkor magához térő Erzsébet. Egy félig törött deszkán függött az udvar fölött. Gilbert villámgyorsan lepattant a gerendáról, és egy kezdetleges liftszerűségbe ugorva egy kicsit lejjebb ereszkedett, hátha eléri a nőt.
– Add a kezed, Eli!
– Nem tudom, sajnálom…
A deszka egyre jobban meghajlott – félig-meddig már le is vált az alapjáról.
– Muszáj! Mondanom kell neked valamit… – mondta Gilbert szenvedélyesen, de hiába nyújtózkodott, nem tudta megfogni a nő kezét.
– Akkor most mondd – szűrte ki a foga között Erzsi, s már az utolsó erőtartalékaival kapaszkodott.
– Én igenis szeretnék veled barátkozni – suttogta Gilbert. Erzsi elmosolyodott. Egy kicsit megszelídült az arca, eltűnt róla a félelem a haláltól, aztán a deszka még egy utolsót roppant, és megadva magát a nehézségi erőnek eltört, ezzel Erzsébet életének végét jelentve. Hacsak…
Hacsak nem áll ott Roderich, hogy elkapja égből pottyant feleségét.
– Nahát, Roderich! Micsoda meglepetés – ragyogott rá boldogan férjére Erzsi.
– Én is ezt mondom… Én csak egy slukkért ugrottam be Ivanhoz, erre az udvaron állva a magasba nézek, hogy végignézhessem a turbékolásotokat azzal a vademberrel. Ezt a bajor népviseletet is tőle kaptad, mi?! – zúdította a szemrehányásait a meglepődött nőre. Erzsébet csak tátogni tudott. A magasban viszont megindult Gilbert kezdetleges liftjének kötele, és immár rángatni sem kellett, hogy mozogjon. Félelmetes sebességgel zuhant a föld felé, mire Erzsi halk sikolyát elfojtandón a szája elé kapta a kezét. A kaszni végül a föld fölött egy méterrel megállt, mert a kötél elfogyott, és fönt egy csomó megtartotta az alkotmányt. Gilbert minden méltóságát és félelmetességét elvesztve himbálózott vele. Roderich félre rakta feleségét és kardot rántott. A levegőt kaszabolva elég nevetséges látványt nyújtott.
– Vívj meg velem, ostoba, feleségem gaz csábítója! – azzal e hangzatos felhívással vadul hadonászva nekirontott a liftnek, és egyből lendületesen suhintva egyet elvágta a kötelet, így a fémkaszni a lábára esett. Nagyot ordított, és fél lábon egy ősi törzsi táncot járva körbeugrálta az immár tereptárggyá vált egykori felvonót. Mire újra rendbe szedte magát, Gilbert már maga fölé fordította a lift maradványait, és hosszú távú védekezésre rendezkedett be. A császári fenséget azonban egy ilyen apróság nem állíthatta meg; lelkesen, apadhatatlan dühvel rontott neki ismét.
– Gyere ki onnan, te vadember! Letépem az irhádat és faliszőnyeget csináltatok belőle a szobámba! Most legyél bátor! – És ez így ment egészen addig, míg Erzsébet elé nem ugrott.
– Megállj! Ő a barátom, rég elveszett kuzinom, Gilbert.
– Tudom, megkaptam a leveled. Engem még sosem aláztak meg ennyire… – mondta gőgösen Roderich. – Szörnyűségeket írtál… – Egy tintafontos lapot lobogtatott bizonyíték gyanánt.
– Azok az érzéseim, Roderich!
– Persze, mindig csak rólad van szó… A magyarok így, a magyarok úgy, ti ezt és azt akartok, amit Schöngrün konyháján főznek az nem is igazi gulyásleves, engedjenek oda a fazékhoz, és haza akarsz menni, de tudod mit?! Hát itt az alkalom rá. Most aztán kimutattad a fogad fehérjét… Végeztem veled Elisabeth! – Roderich kihúzta magát és sarkon fordult. Méltóságteljesnek szánt távozásán elég sokat rontott, hogy úgy érezte, valami kúszik fel a torkán, hogy elvegye a levegőjét, és könnyeket csaljon a szemébe. Gilbert óvatosan kikémlelt, majd kimászott a lift alól és felvette a levelet. Azon bizony látszódott, hogy a tartalmának felét valahol elhagyta útközben, mert az egyes szavak teljesen el voltak mosódva.
– Roderich, várj! Ez nem is a teljes levél volt… – kiabált férje után kétségbe esve Erzsi.
– Persze, törd csak össze még jobban a szívem… – szipogta Roderich. – Hogy vinne el az ördög…
Mintegy végszóra dörögni kezdett az ég és villámok cikáztak felettük; az addigi ragyogó napsütést sötétség váltotta fel, és a kastély egyik falán hatalmas robajjal kezdtek átrendeződni a téglák. Erzsébet hirtelen eszméletét vesztette, de nem esett el, mert egy láthatatlan erő felemelte és szemmagasságban lebegtette. Roderich arcán a méla elképedés jelei tükröződtek, és hitetlenkedve igazgatta a szemüvegét. Gilbertből egy olyan káromkodássorozat bukott ki, amire a németben nincsenek szavak, tehát biztosan Erzsébettől tanulhatta. A kőfal hamarosan emberibb formát öltött; egy hatalmas arc formálódott belőle, tisztán kivehetőek voltak az arcvonásai – a valaki elég tekintélyesen széles szaglószervvel bírt és a szemei különös, vöröses fényben izzottak. Erzsi körül eközben zöldes fény játszott, míg lebegett.
– Én-én nem gondoltam komolyan… – dadogta Roderich. – Erre megjelenik maga az Ördög…
A kőarc éles hangon nevetett.
– Én mint az ördög? Jó barátom ugyan, de én sokkal, de sokkal rosszabb vagyok nála. – Gunyorosan vigyorgott, és finoman szálló kőport fújt Roderich addig makulátlanul tiszta egyenruhájára. Gilbert felé fordult. – Látom, jó munkát végeztél, szép és fiatal lányt hoztál nekem. Már az illatára is összefut a nyál a számban, nem beszélve a más testnedvekről más-más testtájaimon…
Roderich egyre kétségbe esettebb arcot vágott, míg Gilbert félt.
– Ki vagy akkor? Követelem, hogy mondd meg! Névtelennel én nem beszélek – szólt újra, hogy időt nyerjen.
– Hogy ki vagyok? – A kőarc ismét felnevetett, csak úgy visszhangoztak tőle a hegyek. – Nem tudod? Akkor hát elmondom: az Üveghegyek rettegett ura, a hatalmas Vladimir vagyok.
A várt hatás elmaradt; Roderich fintorogva bámult fel rá, és finnyásan porolgatta a finom kőport az egyenruhájáról.
– Jaj, mit tettem… – siránkozott Gilbert. Erzsébet teste eközben a lebegésből lassan az egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgásba váltott, míg a zöld fény egyre erősödött körülötte. Vladimir szemei vágyakozva felcsillantak.
– Gratulálok, Gilbert, igazán szép munkát végeztél.
Az ég továbbra is vészjóslóan dörgött.
– Engedd el! – kiáltotta egyszerre Gilbert és Roderich. Meglepetten egymásra meredtek, mert végre valamiben egyet értettek, majd vállat vontak. A közös baj még a legnagyobb ellenségeket is összekovácsolja, ez örök igazság.
Az Üveghegyek ura megrökönyödve nézett rájuk.
– Mit mondotok? – kérdezte vészjóslóan.
– Azt, hogy engedd el! – kiáltották kórusban ismét, aztán Gilbert egymaga folytatta. – Nem kapod meg a lányt. Ő soha nem ártott senkinek, de én, én mindig csúnyán viselkedtem, megérdemlem azt a bérelt helyet a Pokolban, szóval vigyél engem. Íme, itt vagyok! – tárta ki karjait a kőarc felé, míg lépett egyet előre. Roderich helyeslően bólogatott mögötte. Vladimirnak viszont nem tetszett az ötlet.
– Csöndbe maradjatok, dalos madaraim! – susogta. – A lány már az enyém, így beszéltük meg. Kitakarítottam az üvegpalotám, puszta kézzel elhordtam a törmeléket, amit te a randalírozásoddal okoztál egy hete. Nem lehet egy szavatok sem, nagyon jó helye lesz Elizának nálam.
– De én vagyok a férje! – mondta méltatlankodva Roderich, mire a kőarc ismét kiröhögte.
– Ugyan hol érdekel az engem? Fogjátok már be és törődjetek bele az elkerülhetetlenbe…
– Új egyezséget ajánlok! – rögtönzött Gilbert. Hirtelen jött ötlet volt, de nem lehetett érte hibáztatni. – Eli helyett megkapod a később rám maradó Porosz Királyságot.
– Hát jó – egyezett bele kénytelen-kelletlen Vladimir, mert most nem volt kedve leállni vitatkozni kotnyeles visszhangjával. – Ha vesztesz, enyém mindened és te magad is, és feltámasztom kedves jegesmedvémet, kinek bundáját viseled, ha pedig nyersz… nos, az nem fog megtörténni. – Egy kicsit arrébb lebegtette a pillanatnyilag feleslegessé vált Erzsébetet. – Íme az egyezség: három nőnemű lényből kell kiválasztanod a lányt.
– Rendben van, kezdhetjük – felelte elszántan Gilbert. Vladimir összefonta kőszemöldökét és koncentrált; Erzsébet teste körül ismét felragyogott a zöld fény, de most már erőteljesebben. Pörögni kezdett a súlypontja körül, majd a földre hanyatlott, és egy fényhatás kíséretében két másik nőalak ugrott elő belőle. Alacsonyabbak is voltak, csúnyábbak is, s Gilbert magabiztosan elvigyorodott. Ez könnyű, akarta mondani, ám ekkor egy újabb pukkanás és füstfelhő közepette a három nő három rózsaszín kismalaccá változott, akik rögtön összevissza rohangászni kezdtek, meg sem adva rá az esélyt, hogy kitalálja a két férfi, melyik lehet vajon Erzsi.
–Hé, nem ezt beszéltük meg! – méltatlankodott Gilbert, mire a kőarc nem felelt, csak egy homokórát varázsolt a levegőbe. Roderich lemondóan temette az arcát a kezébe.
– Gratulálok, ez is maga miatt van… Ha maga nem lenne, még mindig együtt lehetnék a feleségemmel – siránkozott a császár, de Gilbert leintette.
– Hallgass, éppen koncentrálni próbálok – morogta maga elé. – Eli, könyörgöm, adj valami jelet, beszélj, énekelj, szidj engem vagy akármit… tudom is én, mozgasd a farkad.
– Ebből is látszik, hogy mennyire ért a nőkhöz – jegyezte meg Roderich, és karba tett kézzel elfordult.
– Mintha te jobban értenél hozzájuk.
Az uralkodó láthatóan mély gondolkozóba esett és önmagával tárgyalt; finoman gesztikulált, aztán felkiáltott.
– Hát persze, csak egy furulya kell! – Gilberthez fordult. – Van egy furulyája?
– Persze, hogy van, hülye kérdés…
Gilbert kutatni kezdett ezerzsebű kabátjában, de ezt Roderich a homokórára pillantva túl lassúnak ítélte meg, s inkább átvette az irányítást; maga bukott Gilbert kabátjának rejtekébe, és folyamatosan kritizálta az ott uralkodó rendetlenséget és koszt.
Még szót kell ejtenünk azonban Laurinatis marsallról is, aki eme szent pillanatban ébredt fel az álomból, amit Natalia főhercegnő itala okozott neki. Megigazgatta az egyenruháját, aztán megpördülvén szembetalálta magát Vladimir kőarcával és felsikoltott.
– Úristen, a Pokolban vagyok!
Vladimir ráfintorgott, míg Roderich elpantomimezte, hogy ugyan vonja már el a könnyen sátánnak titulálható személy figyelmét. A marsall bevetette minden tudását; fejen állt, elmesélte az össze komédiát egyben és dudán játszott. Roderich eközben meglelte, amit keresett: egy régi fafurulyát, amit aztán letett a földre a három kismalac elé.
– Eli, furulyázz nekünk!
Csodák csodájára a jobb szélső kismalac a hangszerhez szaladt és belefújt. Roderich örömében felnevetett és kezet rázott Gilberttel, aki odaszólt a Toris viccén szórakozó Vladimirnak:
– Megtaláltuk Elisabeth-et!
A kőarc villámgyorsan feléjük fordult; a homokóra szétrobbant, hiszen a varázslat véget ért, Vladimir kőmása pedig izzani látszott; kitülemkedett a falból, nyúlt a tégla és feléjük lendült, aztán vörösen égni kezdett. Nem tehetett semmit, mert kötötte az egyezség. A kőarc összeomlott, s mögötte egy hasadékban egy fekete köpenyes alak állt és torka szakadtából ordított. Az égnek lökte karjait, a köpenyegébe belekapott a szél, így felemelkedett, csak úgy szállt körülötte a törmelék és a por. Zöld fény villant, majd robajlás hallatszott; Gilbert és Roderich betapasztották a fülüket, hogy még véletlenül se hallják Vladimir búcsúzóul szánt mérges szavait.
Lassan elült a vihar és kitisztult az ég.
– Roderich! – hallatszódott egy lágy hang. A megszólított úgy fordult hátra, mint aki nem hisz önnön fülének. A malackák helyén Erzsébet állt sértetlenül. – Itt a levél másolata, ami az irattár számára készült. Vesd össze a kettőt, s meglátod, hogy nem kell csalatkoznod szavaim igazában – nyújtotta férjének a papírt. Roderich engedelmesen elvette, és a nap fényébe tartva olvasni kezdte. Az átázott, elmosódott íráson át átsejlettek a másolat szavai, és a férfi megdöbbenve meredt rájuk.
– Hogy én milyen ostoba voltam…
Gilbert vigyorogva bólogatott, míg Erzsébet reménykedve elmosolyodott.
– Meg tudsz nekem bocsátani, Elisabeth?
– Talán – kuncogott a nő.
Roderich arcán megjelent valami, amit akár a végtelen szerelem arckifejezésbeli megnyilvánulásaként is lehetett definiálni. Elhajította a papírokat, közelebb lépett feleségéhez, mire az boldogan omlott a karjaiba. Percekig csak a nyálcsere cuppogó hangjai hallatszottak. Gilbert már önmagával kezdett el sakkozni gondolatban, mert annyira unatkozott. Amikor végre valahára elváltak, Erzsi az elrablója mellé lépett.
– Hadd mutassam be rég elveszett unokaöcsémet, Gilbertet!
A két férfi gyanakodva mustrálta egymást, s végszóra betoppant a fejfájós házigazda, Ivan.
– Áá, kedves Ivan – üdvözölte a királyt Roderich. – Hogy van a kedves Anyegin?
Ivan ideges mosolygással legyintett.
– Kit érdekel, ha még mindig a migrén gyötör… Nem tesz jót Tél tábornoknak – panaszkodott. Senki sem tudta, kiről beszél, de talán nem is volt fontos. Mindenesetre Gilbert feje fölött megjelent az a bizonyos villanykörte.
– Nekem van rá egy gyógymódom. Elnézést, de ez fájni fog. – Ivanhoz lépett, és úgy tisztességesen, teljes erejét beleadva (ami nem csekély volt) behúzott neki. A férfi megszédült, és kétségbeesetten tapogatózott valami szilárd támaszték után, amit meg is talált Raivis személyében. A fiú hörögve kapott a nyakához, és majdnem kilöttyintette a pohár tartalmát, amit Natalia az imént sózott rá. – Csak innia kell rá valamit, és máris rendbe jön. A másnaposságra az a jó, ha ki sem józanodik az ember.
Gilbert nem vette észre, hogy Ivan körül derengni kezdett az a bizonyos sötétlilás aura, amit minden alattvalója rettegett. Senki sem foglalkozott különösebben vele, csak Raivis, és inkább szolgálatkészen nyújtotta ura felé a lilás füstöt köpő kelyhet. Natalia főhercegnő szemei elkerekedtek, de már nem tudta megakadályozni, hogy megigya az italt; Ivan egy gyakorlott vedelő mozdulatával húzta le. A nő kicsit izgatottan figyelte az eredményt. A király egy olyan pillantással nézett rá, mintha most látná először. Natalia számítóan elvigyorodott.
– Végre a megfelelő keverék.
Szerelmetes összeborulásuknak csak a közöttük álló Raivis szenvedte kárát.
Gilbert megpróbálta elfojtani a szörnyű gyomorkorgását. Több napja nem evett, és habár elég mostoha körülményekhez volt szokva, ez azért neki is sok volt. De csak azért sem fog ettől a ficsúrtól kaját kuncsorogni, annyi szent!
Egyszer csak a házigazda inasa jelent meg az erkélyen és dadogósan szólt:
– Elnézést, császári felség… valami áll az ajtóban, amit önnek is mindenképp látnia kellene.
Így hát hamarosan a főbejáratban álltak és ámulva mustrálták a hatalmas falovat, ami a várhídon foglalta a helyet. Erzsébet meg mert volna rá esküdni, hogy valahol már látott ilyet, de képtelen volt felidézni, hol. Ivan az inassal vitatkozott a jószág bevontatását illetően – már ha lehetett azt vitának nevezni, hogy az egyik fél dadogós-félősen sorolja fel az érveket, míg a másik csak mosolyogva hallgatja –, s a végén sikerült őt a fiúnak meggyőznie.
– Jól van, kicsi Raivis – veregette meg a vállát. – Intézkedj, addig én elmegyek kezeltetni a migrénemet. – Búcsúzóul még összeborzolt a fiú haját, aki ezt lehunyt szemmel tűrte, mintha rosszul esne neki ez a kis kedveskedés, aztán elsétált az erdő irányába. Raivis megkönnyebbülten sóhajtott.
A falovat egy kis győzködés után Gilbert vontatta be; Raivis irányította a munkafolyamatot, Erzsi pedig a lelkes szurkolótábort képviselte. Ám hiába a sok erőlködés és verejtékezés Gilbert részéről, ha nem kaphatta meg azonnal a már odaígért jutalmát, a hőn áhított ötfogásos vacsorát; a király inasa mint aki jól végezte dolgát elsétált, a pedig férfi hoppon maradt, ami eléggé kiborította.
– Követelem a jól megérdemelt betevőmet! – toppantott egy durcás kisgyerek arckifejezésével az arcán Gilbert, és szemrehányóan vizslatta Erzsébetet. Nem akaródzott kivárnia a nyolc órát, amikor a vacsorát szolgálták fel.
– Gilbert, kérlek! Vendégek vagyunk itt, tehát alkalmazkodnunk kell a ház szokásaihoz. Nem illendő ilyen gorombán viselkedni – oktatta ki a nő.
– Ahonnan én jövök, ott az én szabályaim az érvényesek – gesztikulált hevesen Gilbert, ezzel majd leverve Erzsébet orrát. – Ott aztán mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök – tette hozzá.
– Igen, észrevettem, te hálátlan egoista! – Erzsébet láthatóan kezdett kijönni a sodrából, és csípőre vágta a kezeit. – Pont ezért nem akar veled senki sem barátkozni.
– Nézd, nem azért szöktem meg tíz évesen, hogy aztán egyszer ismét a nyavalyás udvari etikettet kelljen követnem. Különben is, jól megvagyok én egyedül is, nem kellenek nekem barátok, nem akarok senkivel sem barátkozni, mert rohadtul az idegeimre mentek. – Végre sikerült neki leoldozni a nyakából Erzsi rózsaszín masniját. Olyan messze hajította, amennyire csak lehetséges volt. Erzsébet a szája elé kapta a kezét.
– Te vagy az a Gilbert?
Mintegy végszóra recsegés-ropogás hallatszódott a hátuk mögül. Gilbert megpördült, s éppen szemtanúja lehetett, mint mászik elő a faló hasából a két vadász. Természetesen amint meglátták a keresett vadembert, rögtön tüzelni kezdett; a férfi még éppen el tudta rántani a golyózápor útjából Erzsit, akit a meglepetés a padlóhoz szegezett. Amikor azonban földet értek – hisz Gilbert egy bravúros ugrással oldotta meg a menekülést –, rögtön felpattant, és elszánt-védelmezőn Gilbert elé állt.
– Fuss, kuzin, én addig feltartom őket!
Gilbert egy kicsit kételkedett Erzsébet ezen képességeiben, de nem volt más választása, mint rábízni magát a nőre; s mint kiderült, nem is olyannyira hiába, mert nyert neki egy fél percet amikor megérdeklődte a két vadásztól a hibás, németes szórendű angolján, hogy ugyan mennyi az idő. Heracles és Sadiq sietve válaszoltak, aztán újra üldözőbe vették Gilbertet. Erzsébet nem tehetett mást, minthogy követte őket a vár udvarára. Az üldözött már fürgén mászott felfelé a legújabb torony oldalába támasztott létrán.
– Nézd csak, Heracles, ott megy az óriásmedve! – Sadiq egy újabb kísérletet tett a zsákmány elejtésére. Valahogy ezen a napon nem nagyon ment neki a célzás, mert ismét elvéttette; aztán felcsillant a szeme, mert észrevette, hogy egy gazdátlan balta hever a létra mellett, amin Gilbert menekül. Elkezdte hát a férfi alatt vágni a fát, míg Heracles felfelé húzódzkodott egy kötél segítségével, nehogy meglépjen a nemes vad. Gilbert megneszelvén, hogy élete csak egy hajszálon függ (sajnos most nem Elisabeth-én, hiszen akkor nagyobb esélyt látott volna a túlélésre) otthagyta az egyre ingatabbá váló alkotmányt, és egy nagy ugrással a torony állványzatának egyik kiálló deszkáján landolt, ami rugózott egyet alatta, s még ugyanazzal a lendülettel felküldte az újonnan épült torony csúcsra. Itt egy kicsit kifújhatta magát, és még arra is volt energiája, hogy feszültség-levezetés gyanánt egy hatalmasat bődüljön, és egy orángután módjára verje a mellét, miközben a kilátásban gyönyörködött. Mi tagadás, Ivannak szép országa volt égbetörő hegyekkel és mély völgyekkel.
Ám nem sokáig élvezhette Gilbert a panorámát, mert egyszer csak a semmiből egy piciny tollgombóc csapódott ötven kilométer per órával a hasába, ezzel meglepve és kibillentve az egyensúlyából a férfit, aki megszédült, s hiába kapott kapaszkodó után, már nem érhette el; lezuhant, el a vadászok orra előtt, egyenesen a torony állványzatára. Viszonylag szerencsésen érkezett meg, aztán belebucskázott egy ottfelejtett rozoga talicskába, ami a becsapódás következtében megdőlt állványzaton engedelmeskedve a nehézségi erőnek megindult lefelé. Egy sarkon Heracles várta Gilbertet, de Erzsébet hősiesen eléje ugrott valahonnan, kiverte a vadász kezéből a puskát, aki maga is hűen repült utána, hogy aztán fennakadjon a toronyórában. Erzsi ottmaradt, ám amikor meglátta, hogy Gilbert megállíthatatlanul robog felé egy elszabadult talicskán, sikítani kezdett.
– Állj meg, állj meg az isten szerelmire!
Gilbert engedelmesen elkapott egy gerendát, hátha ezzel megállhat, de a talicska tartalma sajnos folytatta útját lefelé, elütve ezzel Erzsit. A császárné eszméletlenül bukott a mélybe, mire elrablója fájdalmasan felnyögött. Oda a szabadság. Sajnos azonban egyelőre nem ért rá a megmentésével foglalkozni, mert Sadiq újra a porondra lépett; felkapaszkodott hát a kétes biztonságú gerendára, és halkan imádkozott, hogy a fővadásznak ne jusson eszébe felfelé nézni.
Ekkor döntött úgy Gilbert régi haragosa, a sárga tollgombóc, kinek a férfi sokszor lopta el reggelire a tojásait, hogy beteljesíti már rég esedékes bosszúját. Hangos csiripeléssel a Gilberttel szemközti gerendára repült, és mivel nem beszélt idegen nyelveket, ugyanezzel a hangeffektussal próbálta Sadiq figyelmét felhívni a fölötte függő zsákmányra. A vadász azonban nem mutatott érdeklődést holmi lágy madárdal iránt, így jött a bé terv: nagy erőlködésbe fogott, amit egy kicsiny tojás koronázott. Ez az akció már sikeresebbnek bizonyult, ugyanis a tojás hamarosan Sadiq vállán landolt beterítve a férfi fél ingét nyúlós, narancssárga masszával. A vadász bosszúsan nézett föl, s még azzal a lendülettel ellőtte a madárka farktollait, aki ezt méltatlankodó csiripeléssel fogadta. Hát ezt nevezik az emberek hálának!?
Sadiq végre észrevette a gerendán függő Gilbertet. Pechjére már minden golyóját eltüzelte; hiába ütögette, szidta és fenyegette meg halálosan szegény puskát, abban csak nem termett a semmiből új lőszer. Gilbert kihasználta a kínálkozó alkalmat, és amennyire csak tudott, lehajolt, és kihúzva a vadász hózentrógerének felső részét kezdőlöketet adott neki egy szépívű, sebességrekordot felállító repüléshez, amit az áldozat artikulálatlan üvöltéssel fogadott.
– Segítség, segítség! – kiabálta az ekkor magához térő Erzsébet. Egy félig törött deszkán függött az udvar fölött. Gilbert villámgyorsan lepattant a gerendáról, és egy kezdetleges liftszerűségbe ugorva egy kicsit lejjebb ereszkedett, hátha eléri a nőt.
– Add a kezed, Eli!
– Nem tudom, sajnálom…
A deszka egyre jobban meghajlott – félig-meddig már le is vált az alapjáról.
– Muszáj! Mondanom kell neked valamit… – mondta Gilbert szenvedélyesen, de hiába nyújtózkodott, nem tudta megfogni a nő kezét.
– Akkor most mondd – szűrte ki a foga között Erzsi, s már az utolsó erőtartalékaival kapaszkodott.
– Én igenis szeretnék veled barátkozni – suttogta Gilbert. Erzsi elmosolyodott. Egy kicsit megszelídült az arca, eltűnt róla a félelem a haláltól, aztán a deszka még egy utolsót roppant, és megadva magát a nehézségi erőnek eltört, ezzel Erzsébet életének végét jelentve. Hacsak…
Hacsak nem áll ott Roderich, hogy elkapja égből pottyant feleségét.
– Nahát, Roderich! Micsoda meglepetés – ragyogott rá boldogan férjére Erzsi.
– Én is ezt mondom… Én csak egy slukkért ugrottam be Ivanhoz, erre az udvaron állva a magasba nézek, hogy végignézhessem a turbékolásotokat azzal a vademberrel. Ezt a bajor népviseletet is tőle kaptad, mi?! – zúdította a szemrehányásait a meglepődött nőre. Erzsébet csak tátogni tudott. A magasban viszont megindult Gilbert kezdetleges liftjének kötele, és immár rángatni sem kellett, hogy mozogjon. Félelmetes sebességgel zuhant a föld felé, mire Erzsi halk sikolyát elfojtandón a szája elé kapta a kezét. A kaszni végül a föld fölött egy méterrel megállt, mert a kötél elfogyott, és fönt egy csomó megtartotta az alkotmányt. Gilbert minden méltóságát és félelmetességét elvesztve himbálózott vele. Roderich félre rakta feleségét és kardot rántott. A levegőt kaszabolva elég nevetséges látványt nyújtott.
– Vívj meg velem, ostoba, feleségem gaz csábítója! – azzal e hangzatos felhívással vadul hadonászva nekirontott a liftnek, és egyből lendületesen suhintva egyet elvágta a kötelet, így a fémkaszni a lábára esett. Nagyot ordított, és fél lábon egy ősi törzsi táncot járva körbeugrálta az immár tereptárggyá vált egykori felvonót. Mire újra rendbe szedte magát, Gilbert már maga fölé fordította a lift maradványait, és hosszú távú védekezésre rendezkedett be. A császári fenséget azonban egy ilyen apróság nem állíthatta meg; lelkesen, apadhatatlan dühvel rontott neki ismét.
– Gyere ki onnan, te vadember! Letépem az irhádat és faliszőnyeget csináltatok belőle a szobámba! Most legyél bátor! – És ez így ment egészen addig, míg Erzsébet elé nem ugrott.
– Megállj! Ő a barátom, rég elveszett kuzinom, Gilbert.
– Tudom, megkaptam a leveled. Engem még sosem aláztak meg ennyire… – mondta gőgösen Roderich. – Szörnyűségeket írtál… – Egy tintafontos lapot lobogtatott bizonyíték gyanánt.
– Azok az érzéseim, Roderich!
– Persze, mindig csak rólad van szó… A magyarok így, a magyarok úgy, ti ezt és azt akartok, amit Schöngrün konyháján főznek az nem is igazi gulyásleves, engedjenek oda a fazékhoz, és haza akarsz menni, de tudod mit?! Hát itt az alkalom rá. Most aztán kimutattad a fogad fehérjét… Végeztem veled Elisabeth! – Roderich kihúzta magát és sarkon fordult. Méltóságteljesnek szánt távozásán elég sokat rontott, hogy úgy érezte, valami kúszik fel a torkán, hogy elvegye a levegőjét, és könnyeket csaljon a szemébe. Gilbert óvatosan kikémlelt, majd kimászott a lift alól és felvette a levelet. Azon bizony látszódott, hogy a tartalmának felét valahol elhagyta útközben, mert az egyes szavak teljesen el voltak mosódva.
– Roderich, várj! Ez nem is a teljes levél volt… – kiabált férje után kétségbe esve Erzsi.
– Persze, törd csak össze még jobban a szívem… – szipogta Roderich. – Hogy vinne el az ördög…
Mintegy végszóra dörögni kezdett az ég és villámok cikáztak felettük; az addigi ragyogó napsütést sötétség váltotta fel, és a kastély egyik falán hatalmas robajjal kezdtek átrendeződni a téglák. Erzsébet hirtelen eszméletét vesztette, de nem esett el, mert egy láthatatlan erő felemelte és szemmagasságban lebegtette. Roderich arcán a méla elképedés jelei tükröződtek, és hitetlenkedve igazgatta a szemüvegét. Gilbertből egy olyan káromkodássorozat bukott ki, amire a németben nincsenek szavak, tehát biztosan Erzsébettől tanulhatta. A kőfal hamarosan emberibb formát öltött; egy hatalmas arc formálódott belőle, tisztán kivehetőek voltak az arcvonásai – a valaki elég tekintélyesen széles szaglószervvel bírt és a szemei különös, vöröses fényben izzottak. Erzsi körül eközben zöldes fény játszott, míg lebegett.
– Én-én nem gondoltam komolyan… – dadogta Roderich. – Erre megjelenik maga az Ördög…
A kőarc éles hangon nevetett.
– Én mint az ördög? Jó barátom ugyan, de én sokkal, de sokkal rosszabb vagyok nála. – Gunyorosan vigyorgott, és finoman szálló kőport fújt Roderich addig makulátlanul tiszta egyenruhájára. Gilbert felé fordult. – Látom, jó munkát végeztél, szép és fiatal lányt hoztál nekem. Már az illatára is összefut a nyál a számban, nem beszélve a más testnedvekről más-más testtájaimon…
Roderich egyre kétségbe esettebb arcot vágott, míg Gilbert félt.
– Ki vagy akkor? Követelem, hogy mondd meg! Névtelennel én nem beszélek – szólt újra, hogy időt nyerjen.
– Hogy ki vagyok? – A kőarc ismét felnevetett, csak úgy visszhangoztak tőle a hegyek. – Nem tudod? Akkor hát elmondom: az Üveghegyek rettegett ura, a hatalmas Vladimir vagyok.
A várt hatás elmaradt; Roderich fintorogva bámult fel rá, és finnyásan porolgatta a finom kőport az egyenruhájáról.
– Jaj, mit tettem… – siránkozott Gilbert. Erzsébet teste eközben a lebegésből lassan az egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgásba váltott, míg a zöld fény egyre erősödött körülötte. Vladimir szemei vágyakozva felcsillantak.
– Gratulálok, Gilbert, igazán szép munkát végeztél.
Az ég továbbra is vészjóslóan dörgött.
– Engedd el! – kiáltotta egyszerre Gilbert és Roderich. Meglepetten egymásra meredtek, mert végre valamiben egyet értettek, majd vállat vontak. A közös baj még a legnagyobb ellenségeket is összekovácsolja, ez örök igazság.
Az Üveghegyek ura megrökönyödve nézett rájuk.
– Mit mondotok? – kérdezte vészjóslóan.
– Azt, hogy engedd el! – kiáltották kórusban ismét, aztán Gilbert egymaga folytatta. – Nem kapod meg a lányt. Ő soha nem ártott senkinek, de én, én mindig csúnyán viselkedtem, megérdemlem azt a bérelt helyet a Pokolban, szóval vigyél engem. Íme, itt vagyok! – tárta ki karjait a kőarc felé, míg lépett egyet előre. Roderich helyeslően bólogatott mögötte. Vladimirnak viszont nem tetszett az ötlet.
– Csöndbe maradjatok, dalos madaraim! – susogta. – A lány már az enyém, így beszéltük meg. Kitakarítottam az üvegpalotám, puszta kézzel elhordtam a törmeléket, amit te a randalírozásoddal okoztál egy hete. Nem lehet egy szavatok sem, nagyon jó helye lesz Elizának nálam.
– De én vagyok a férje! – mondta méltatlankodva Roderich, mire a kőarc ismét kiröhögte.
– Ugyan hol érdekel az engem? Fogjátok már be és törődjetek bele az elkerülhetetlenbe…
– Új egyezséget ajánlok! – rögtönzött Gilbert. Hirtelen jött ötlet volt, de nem lehetett érte hibáztatni. – Eli helyett megkapod a később rám maradó Porosz Királyságot.
– Hát jó – egyezett bele kénytelen-kelletlen Vladimir, mert most nem volt kedve leállni vitatkozni kotnyeles visszhangjával. – Ha vesztesz, enyém mindened és te magad is, és feltámasztom kedves jegesmedvémet, kinek bundáját viseled, ha pedig nyersz… nos, az nem fog megtörténni. – Egy kicsit arrébb lebegtette a pillanatnyilag feleslegessé vált Erzsébetet. – Íme az egyezség: három nőnemű lényből kell kiválasztanod a lányt.
– Rendben van, kezdhetjük – felelte elszántan Gilbert. Vladimir összefonta kőszemöldökét és koncentrált; Erzsébet teste körül ismét felragyogott a zöld fény, de most már erőteljesebben. Pörögni kezdett a súlypontja körül, majd a földre hanyatlott, és egy fényhatás kíséretében két másik nőalak ugrott elő belőle. Alacsonyabbak is voltak, csúnyábbak is, s Gilbert magabiztosan elvigyorodott. Ez könnyű, akarta mondani, ám ekkor egy újabb pukkanás és füstfelhő közepette a három nő három rózsaszín kismalaccá változott, akik rögtön összevissza rohangászni kezdtek, meg sem adva rá az esélyt, hogy kitalálja a két férfi, melyik lehet vajon Erzsi.
–Hé, nem ezt beszéltük meg! – méltatlankodott Gilbert, mire a kőarc nem felelt, csak egy homokórát varázsolt a levegőbe. Roderich lemondóan temette az arcát a kezébe.
– Gratulálok, ez is maga miatt van… Ha maga nem lenne, még mindig együtt lehetnék a feleségemmel – siránkozott a császár, de Gilbert leintette.
– Hallgass, éppen koncentrálni próbálok – morogta maga elé. – Eli, könyörgöm, adj valami jelet, beszélj, énekelj, szidj engem vagy akármit… tudom is én, mozgasd a farkad.
– Ebből is látszik, hogy mennyire ért a nőkhöz – jegyezte meg Roderich, és karba tett kézzel elfordult.
– Mintha te jobban értenél hozzájuk.
Az uralkodó láthatóan mély gondolkozóba esett és önmagával tárgyalt; finoman gesztikulált, aztán felkiáltott.
– Hát persze, csak egy furulya kell! – Gilberthez fordult. – Van egy furulyája?
– Persze, hogy van, hülye kérdés…
Gilbert kutatni kezdett ezerzsebű kabátjában, de ezt Roderich a homokórára pillantva túl lassúnak ítélte meg, s inkább átvette az irányítást; maga bukott Gilbert kabátjának rejtekébe, és folyamatosan kritizálta az ott uralkodó rendetlenséget és koszt.
Még szót kell ejtenünk azonban Laurinatis marsallról is, aki eme szent pillanatban ébredt fel az álomból, amit Natalia főhercegnő itala okozott neki. Megigazgatta az egyenruháját, aztán megpördülvén szembetalálta magát Vladimir kőarcával és felsikoltott.
– Úristen, a Pokolban vagyok!
Vladimir ráfintorgott, míg Roderich elpantomimezte, hogy ugyan vonja már el a könnyen sátánnak titulálható személy figyelmét. A marsall bevetette minden tudását; fejen állt, elmesélte az össze komédiát egyben és dudán játszott. Roderich eközben meglelte, amit keresett: egy régi fafurulyát, amit aztán letett a földre a három kismalac elé.
– Eli, furulyázz nekünk!
Csodák csodájára a jobb szélső kismalac a hangszerhez szaladt és belefújt. Roderich örömében felnevetett és kezet rázott Gilberttel, aki odaszólt a Toris viccén szórakozó Vladimirnak:
– Megtaláltuk Elisabeth-et!
A kőarc villámgyorsan feléjük fordult; a homokóra szétrobbant, hiszen a varázslat véget ért, Vladimir kőmása pedig izzani látszott; kitülemkedett a falból, nyúlt a tégla és feléjük lendült, aztán vörösen égni kezdett. Nem tehetett semmit, mert kötötte az egyezség. A kőarc összeomlott, s mögötte egy hasadékban egy fekete köpenyes alak állt és torka szakadtából ordított. Az égnek lökte karjait, a köpenyegébe belekapott a szél, így felemelkedett, csak úgy szállt körülötte a törmelék és a por. Zöld fény villant, majd robajlás hallatszott; Gilbert és Roderich betapasztották a fülüket, hogy még véletlenül se hallják Vladimir búcsúzóul szánt mérges szavait.
Lassan elült a vihar és kitisztult az ég.
– Roderich! – hallatszódott egy lágy hang. A megszólított úgy fordult hátra, mint aki nem hisz önnön fülének. A malackák helyén Erzsébet állt sértetlenül. – Itt a levél másolata, ami az irattár számára készült. Vesd össze a kettőt, s meglátod, hogy nem kell csalatkoznod szavaim igazában – nyújtotta férjének a papírt. Roderich engedelmesen elvette, és a nap fényébe tartva olvasni kezdte. Az átázott, elmosódott íráson át átsejlettek a másolat szavai, és a férfi megdöbbenve meredt rájuk.
– Hogy én milyen ostoba voltam…
Gilbert vigyorogva bólogatott, míg Erzsébet reménykedve elmosolyodott.
– Meg tudsz nekem bocsátani, Elisabeth?
– Talán – kuncogott a nő.
Roderich arcán megjelent valami, amit akár a végtelen szerelem arckifejezésbeli megnyilvánulásaként is lehetett definiálni. Elhajította a papírokat, közelebb lépett feleségéhez, mire az boldogan omlott a karjaiba. Percekig csak a nyálcsere cuppogó hangjai hallatszottak. Gilbert már önmagával kezdett el sakkozni gondolatban, mert annyira unatkozott. Amikor végre valahára elváltak, Erzsi az elrablója mellé lépett.
– Hadd mutassam be rég elveszett unokaöcsémet, Gilbertet!
A két férfi gyanakodva mustrálta egymást, s végszóra betoppant a fejfájós házigazda, Ivan.
– Áá, kedves Ivan – üdvözölte a királyt Roderich. – Hogy van a kedves Anyegin?
Ivan ideges mosolygással legyintett.
– Kit érdekel, ha még mindig a migrén gyötör… Nem tesz jót Tél tábornoknak – panaszkodott. Senki sem tudta, kiről beszél, de talán nem is volt fontos. Mindenesetre Gilbert feje fölött megjelent az a bizonyos villanykörte.
– Nekem van rá egy gyógymódom. Elnézést, de ez fájni fog. – Ivanhoz lépett, és úgy tisztességesen, teljes erejét beleadva (ami nem csekély volt) behúzott neki. A férfi megszédült, és kétségbeesetten tapogatózott valami szilárd támaszték után, amit meg is talált Raivis személyében. A fiú hörögve kapott a nyakához, és majdnem kilöttyintette a pohár tartalmát, amit Natalia az imént sózott rá. – Csak innia kell rá valamit, és máris rendbe jön. A másnaposságra az a jó, ha ki sem józanodik az ember.
Gilbert nem vette észre, hogy Ivan körül derengni kezdett az a bizonyos sötétlilás aura, amit minden alattvalója rettegett. Senki sem foglalkozott különösebben vele, csak Raivis, és inkább szolgálatkészen nyújtotta ura felé a lilás füstöt köpő kelyhet. Natalia főhercegnő szemei elkerekedtek, de már nem tudta megakadályozni, hogy megigya az italt; Ivan egy gyakorlott vedelő mozdulatával húzta le. A nő kicsit izgatottan figyelte az eredményt. A király egy olyan pillantással nézett rá, mintha most látná először. Natalia számítóan elvigyorodott.
– Végre a megfelelő keverék.
Szerelmetes összeborulásuknak csak a közöttük álló Raivis szenvedte kárát.
Egy hét múlva a schöngrüni kastélyban fényes menyegzőt tartottak; Ivan és Natalia lakodalmát ülték. A tömeg hangos éljenzéssel ünnepelte a friss párt, ahogy azok egy elsötétített hintón kihajtottak a kastélyparton. A jármű ablakain ruhaneműk repültek ki, és páran sietve kaptak utánuk – ki tudja, mennyit adnak tíz év múlva a főhercegnő harisnyatartójáért. Ezután az emberek figyelme ismét a királyi pár felé fordult. Roderich éppen egy kitüntetést adott át Torisnak, aki ezt kitörő örömmel, majd fájdalmas ordítással fogadott, mert a császár belészúrta a tűt. Erzsébet büszkén simogatta férje karját, hogy aztán forró, szerelmes csókban forrjanak össze. A tömeg engedelmesen éljenzett. Egy kép hullott ki Erzsi kezeiből, amin Gilbert állt a hegyekben legújabb barátjával, egy spanyol torreádorral, Antonióval. A messzi Spanyolhonban találkoztak, amikor Gilbert annyira feldühített egy bikát, hogy az felkergette egy citrusra.
A levegőben szívecskés lufik szálltak, és az osztrák nép boldog volt. Minden jó, ha a vége jó és a szépséges királyné megkerül.
Elméletileg ebben a záró fejezetben nem volt semmilyen idegen kifejezés, de ha mégis, szóljatok rám és kiszótárazom.
Köszönöm mindenkinek a sok segítséget és támogatást, Lizi Eyre-nek különösen, aki mindig elviseli, hogy nyafogok neki, ha valami nem megy. Loth, remélem, hogy elnyerte a tetszésedet ezt a történet, látod csak összehoztam egy hosszabb hetero történetet a Hetaliában, habár eleinte sokkal rövidebbnek indult. :D
És végül köszönöm mindenkinek, aki olvasta a sztorit, és remélem, hogy legalább olyan jól szórakoztatok, mint én, amikor írtam. :)
A slusszpoén: majdnem ugyanolyan hosszú, mint az Északiak egymás közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése