ÉEK - IV. fejezet

És a befejezés... :) Bocsi, hogy vasárnap nem volt friss, de elúszott a napom.
Remélem, hogy tetszeni fog, meg hogy tetszett eddig a történet, én nagyon élveztem az írását. :) Köszönöm, hogy olvastátok! :)

 

Dánia utolsó napja megszokottan indult. Nagyot nyújtózott az ágyban, és valami puhába ütközött közben, ami nem a takaró volt vagy a párna. Egy fiatal, sötétszőke nő feküdt mellette elkenődött sminkkel, leheletnyi bugyiban, fedetlen keblekkel. Dánia nem emlékezett rá, vajon hol szedhette össze, és ezért enyhe bűntudata volt, valamint a tegnapi történések sem rémlettek neki teljesen tisztán. Talán túl sokat ivott, esetleg a Hollandiától kölcsönzött fű volt a túl erős. Ki tudja. Lerendezte ezt magában annyival, hogy most igazán nem szidhatja meg érte senki, elvégre csak éli a szinglik életét.

A lány felébredt és Christensen nem tudta, mit mondjon neki, vagy egyáltalán milyen néven szólítsa. Segített neki összeszedni a cuccait, nehogy valamit otthagyjon, mert ha esetleg Lukas visszajönne… Nem, az aztán sosem fog megtörténni, ahhoz túl büszke, hogy ő kezdeményezzen békülést. Dánia meg aztán nem fog térden állva könyörögni neki, elvégre nem az ő hibája volt. Egyáltalán nem, győzködte magát.

Csókolóztak egy kicsit, talán volt valami ruha alatti akció is, aztán a lány meglátogatta a fürdőszobát, és búcsúzás nélkül elment. Christensen még feküdt egy darabig az ágyban, bámulva a megállapíthatatlan színűre festett plafont, azután ő is elment keresni egy tükröt és valamiféle csapot. Ahogy a párától torzított tükörképével szemezett, megállapította, hogy nagyon karikásak a szemei. Kimosta a hajából az előző nap benne maradt hajzselét, és józanodás gyanánt még folyatta a fejére egy kicsit a vizet. Utána ismét belőtte a haját szokás szerint, rávigyorgott a tükörképére, majd felöltözött. A nappaliba kimenvén meglepetés érte.

Lukas Christensen kedvenc fotelében ülve egy dán napilapot olvasott, valószínűleg nem teljesen figyelve a szövegre, mert amikor a házigazda belépett, felnézett rá. Az arca a szokásos merev, érzelemmentes maszkba volt dermedve. Dánia megtorpant az ajtóban, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy akar-e tovább menni.

Norvégia visszajött. Norvégia egyszer az életben képesnek látszott félretenni a büszkeségét, és ő maga akart békülést kezdeményezni. Ahogy ránézett, a szemei lilás-kékesen felvillantak, az arca valahogy elsötétült és Dánia rájött, hogy Norvégia már mindent tud. Ő mindig mindenről tudott, és Christensen élt a gyanúval, hogy Lukas gondolatot is tud olvasni.

– Szánalmas vagy, Dánia – közölte köszönés helyett. Felállt, és az egész lényéből valamiféle láthatatlan erő sugárzott; mágia, ami mindig is körüllengte, de ez most nem a szokásos volt, hanem valahogy ijesztő; a mindig jól leplezett érzelmei vegyültek belé, és Dániának nem jutott eszébe egyetlen frappáns válasz sem.

– Mert? – kérdezte végül flegmán. Ó, igen, nem lepődött meg, hogy Norvégia rögtön támad a kritizálásával. Lukas mindig is ilyen volt, így próbált meg védekezni.

– Legyél szíves ne ennyire feltűnően hülyének nézni.

Dánia pár perccel ezelőtti vidámsága nyom nélkül elillant. Összevonta a szemöldökét.

– Ha csak veszekedni jöttél vissza, akkor már indulhatsz is haza, mert erre nem vagyok kíváncsi – vágta hozzá tőle szokatlanul hidegen. Lépni próbált volna, hogy kitessékelje, de a lábát mintha bebetonozták volna. – Norvégia, engedj el azonnal.

A férfi csak vetett rá egy megvető pillantást és elkezdett fel-alá sétálni, így próbálva levezetni a feszültséget. Sikertelenül. Az asztalhoz lépett, és felkapta róla a csatját.

– Ezért mindenképpen visszajöttem volna – sziszegte. Dániának felrémlett az utolsó szeretkezésük, amikor kapkodva, türelmetlenül kiszedte a keresztet Norvégia hajából, és valahova elhajította. Úgy tűnik, néha még a mindig pontos és precíz Lukas is elhagyja a dolgait, főleg, ha elvonják a figyelmét. – Tudod, ha nem sütne minden egyes mozdulatodból és tettedből, hogy mennyire, milyen szinten nem érdekel, hogy mi van velem, akkor még esetleg hajlandó lennék a békülésre, de így… Ki a fene volt az a kis liba? – fakadt ki. – Csak azt ne mondd, hogy a házvezetőnő…

Szóval féltékeny, állapította meg magában Dánia. Ez már jelent valamit. – Nem tudom.

– Látod, ebből is látszik, mennyire becsülöd a szeretőidet.

– Semmi közöd hozzá – mordult Norvégiára szokatlanul durván. – Már nem járunk.

– De igenis kurvára sok közöm van hozzá! Akkor is ugyanezt csináltad, vagy nem emlékszel?

Kellemetlen csend telepedett a szobára. A két férfi fagyosan méregette egymást, de egyikük sem mondta ki azt, amit valóban gondolt a másikról: önző vagy. Hiszen ez egy annyira természetes érzés, a birtoklási vágy, ami ott rejlik minden emberben és az országokban főképp, talán bennük még jobban, hiszen az ő életük hosszabb, ők alakítják a világ sorsát, a történelmet. Hatalmuk van.

– Norvégia, most azonnal menj el vagy nyugodj le, különben olyat teszek, amit nem akarok – mondta végül Christensen, mire Lukas hangtalanul, bármiféle öröm nélkül felnevetett.

– Azt hiszed, félek tőled?

– Várok valakit.

– Ó, csak nem egy újabb lánykát, aki kielégíti a mocskos vágyaid? Azt hadd ne nézzem végig, undorító vagy… – Szokatlan gőggel nézett rá, egyszerűen kivetkőzött önmagából. Ez volt az az arca, amit soha, senki nem láthatott tőle.

– Nem, Finnországot. Volt egy kis nézeteltérésünk a köcsög svédje miatt, szóval kitaláltam, hogy párbajjal majd elintézzük.

Norvégia szemei összeszűkültek.

– Csakugyan? Te sosem tanulsz a hibáidból… – Lassan közelebb sétált hozzá, mint egy ragadozó az áldozatához, Christensen érezte, ahogyan a láthatatlan szorítás erősödik. Lukas előhúzott egy tőrt a kabátja alól. Dániának hirtelen támadt egy olyan gyanúja, hogy Norvégia megőrült, vagy legalábbis biztosan elment az esze; rég látott már ehhez hasonló, elszánt kifejezést az arcán, olyan volt, mint egy haragvó isten a régi időkből, amikor még pogányok voltak. – Emlékszel még arra, amikor testvéreknek fogadtuk egymást? Esküt tettünk rá, hogy mindig összetartunk, soha nem szegjük meg az egymásnak tett ígéreteinket, utána felmetszettük a csuklóinkat, és ittunk egymás véréből, hogy vértestvérekké válhassunk. Az én ereimben a te véred folyik, a tiédben az enyém, ezért képes vagyok arra, amire senki más nem; ez az a tőr, amit használtunk hozzá, és ezzel képes vagyok téged megölni, csak egy alacsony fizetségért cserébe… És ha nincs más választásom, én képes vagyok erre.

Mire a monológja végére ért, már Dánia előtt állt; az arca ismét fegyelmezett volt, szinte már ünnepélyes, a suttogása halk, mint az odakint csepergő eső. Felnézett Christensenre.

– Norvégia, mégis mire készülsz?

Talán most az egyszer Dánia arcán félelem látszódott. Teljesen kiszolgáltatott volt Lukasnak a varázslata révén.

– Jeg elskede dig, Danmark… – suttogta Norvégia dánra váltva. Christensen a szemébe nézett, aztán hirtelen szúró fájdalmat érzett a mellkasában. Annyira jellegzetes volt ez az érzés, ilyet csak az éles fegyverek okoznak, tudta jól. Norvégia varázslata elengedte és ő a szívéhez kapott; a tőr fém markolatát tapintotta csak, a többi mélyen a testében volt már. Nem volt ereje kihúzni. Megroggyant a térde, előre bukott volna, ha nem kapaszkodik meg Norvégia vállaiban, ezzel lassan őt is összevérezve. A fa parkettán már látszottak az első vércseppek, melyek sűrűn, sötét foltokat hagyva nőttek, míg Norvégia megtartotta, majd finoman elfektette a földön. Letérdelt mellé, az ölébe vette a fejét, és farkasszemet néztek, amíg Dánia lassan haldoklott. Végig szorította a kezét, ott volt mellette, amikor az utolsó pillanatban a férfi tekintete elfelhősödött, és a teste végleg, utoljára elernyedt. Gyengéden végighúzta az arcán a kezét, lecsukva ezzel a szemeit, mert nem bírta volna őket élettelenül látni. Utána felállt, és elment új ruhát keresni, hiszen véresen mégsem léphetett innen ki.

Öt perc múlva Norvégia már szédülve rótta Koppenhága utcáit. Amikor már annyira forgott a feje, hogy alig bírt talpon maradni, és egy járókelő megkérdezte, segíthet-e, bevette magát találomra egy telefonfülkébe, és lerogyott az egyik sarkába, a telefon alá. Elővette a mobilját és felhívta Izlandot. Sokáig kicsengett, és amikor a fiú nagy sokára felvette, hallatszódott a hangján, hogy most ébredt fel.

– Mi van? – kérdezte Sigurđur nem éppen kedvesen, beleásítva a mondatba.

– Dánia meghalt – közölte nemes egyszerűséggel Norvégia, és közben a hideg üvegnek döntötte a homlokát. Annyira nagyon szédült…

Izland lélegzete elakadt, majd cifrán káromkodott egyet.

– Az nem lehet. Norvégia, mondtam már, hogy nagyon rossz a humorod…

– Szerinted ez egy vicc? Most öltem meg, hát hogy ne lenne halott! – csattant fel szinte sikítva. Fél kézzel a hajába tépett.
A vonal izlandi végén egy darabig csend honolt. Norvégia csak a saját, zaklatott lélegzetvételét hallotta, majd mintha Sigurđur motoszkált volna, talán félkómásan belerúgott valamibe, mert egy elfojtott au hallatszott.

– Ne mozdulj, oda megyek – mondta végül.

– Oslóba gyere.

Megszakadt a vonal, és a föld megremegett.

 ~*~
Finnország lassan vezetett, de még így is viszonylag gyorsan ért a határhoz. Ahogy áthajtott az Öresund hídon, nem állta meg, hogy oda ne pillantson a tengerre, amely most is a legviharosabb arcát öltötte; a hullámok szakadatlan ostromolták a partokat és a hídfőket, a szél jegesen süvített, még jobban felkorbácsolva a Balti-tenger vizét.

Akkor ért Koppenhágába, amikor rengeni kezdett a föld. Majdnem nekivezette az autót egy villanyoszlopnak, befékezett és megállt, majd összekuporodott a vezetőülésen, felhúzva és átkarolva a lábait, védve a fejét, így várta a végét. Cirka harminc másodpercig tartott az egész, de sokkal hosszabbnak tűnt, és amikor véget ért, süket csend lett hirtelen, majd a hangok újult erővel jöttek; hallatszódott az első sikoltás, valahol egy törött vízvezetékből az ég felé tört a víz. Finnország összeszedte a legfontosabb dolgait, utána kiszállt és otthagyta a kocsit. A felszakadt utakon úgy sem tudott volna vezetni. Rohanni kezdett, át a fél városon, Dánia házához, miközben nagyon rossz érzése támadt. Odaérvén nekiesett a csengőnek, majd észrevette, hogy nyitva van az ajtó. Az ablakok vagy kitörtek vagy megrepedtek a rengés során, a kisebb tárgyak pedig letáncoltak a helyükről. A nappali felé közeledve csak tovább erősödött a rossz érzése, és a szoba közepén ott feküdt Dánia mozdulatlanul, a mellkasában tőrrel. A hálószoba felé alvadt-véres lábnyomok vezettek.

Finnország szemei elkerekedtek, és a tenyerébe fojtotta rémült ordítását. Pillanatokig csak dermedten állt, tétova lépéseket tett, majd odarohant, térdre esett mellette, megrázta a vállát, de Christensen feje előre-hátra bukott, mint valami élettelen rongybabáé, körötte vér, és Tinónak eszébe jutott, hogy hátha ha kihúzza a tőrt a szívéből, összeforr a seb, Dánia nevetve felpattan, mintha mi sem történt volna… Így tett hát, de csak a sűrű, sötétvörös tócsa nőtt körülöttük, átitatva a padlót és a ruháikat. Finnország félredobta a fegyvert.

Fogalma sem volt, mikor, és hogyan jutott ki Dánia házából, talán a hátsó ajtón keresztül, csak képek maradtak meg és a vér fémes illata, mindenesetre keresett egy épen maradt bárt, és úgy tisztességesen leitta magát.

Ő nem látott semmit…
 ~*~
Németország már abból sejtette, hogy gond van, amikor nehezen tudott eljutni Dániába; az iránytűk megbolondultak, és lehetetlen volt kapcsolatot teremteni a koppenhágai reptérrel. Eredetileg pár uniós ügyet akart megbeszélni Dániával.

Megtalálván a halottat esze ágában sem volt hozzányúlni. Nem értette, hogy az elkövető miért húzta ki a tőrt az áldozatból, ha már egyszer ott hagyta a helyszínen, de nem akart most ezen gondolkozni, vagy elméleteket gyártani a körülményekről.

Felhívni a rendőrséget, a főnökét, mindenkit, akit csak lehet, jelenteni a történteket, ez a legfontosabb, na meg hogy minden körülmények között megőrizze a hidegvérét. Nem először látott már ilyet.
 ~*~

– Tino?

Finnország felkapta a fejét. Eddig félálomban, az ablaküvegnek döntött fejjel, félig lehunyt szemekkel bámulta az utat, de most Svédország felé fordult.

– Tegnap… meg akartam kérdezni, hogy mit kerestél Dániánál.

– Nem fontos, hülyeség. – Finnország érezte, ahogy elpirul.

– Nem hülyeség.

– De olyan kínos… Nem szeretném elmondani, már úgy sincs jelentősége.

Hallgattak. Tino az ajkát beharapva azon gondolkozott, hogy vajon ezzel mennyire sértette meg Berwaldot. Újra a rezzenéstelen arcára nézett, ahogy figyeli az utat, majd a sebváltón nyugvó kezére tette a kezét és megszorította.

– Egy kicsit összevesztünk Dániával, és aznap akartuk elsimítani a nézeteltérésünket.

Finnország gyengén elmosolyodott, de közben nagyon szégyellte magát, amiért ennyit hazudik Svédországnak, elvégre tartozna neki annyival, hogy őszinte legyen vele.

Újra az ablaknak döntötte a fejét, és megpróbált aludni.

 ~*~
Amikorra Norvégia házához érkeztek Oslóba, már több autó is állt előtte, így valószínűsíthető volt, hogy ők érkeztek legutoljára. Amint kiszálltak, Finnország Svédország vállába kapaszkodva felhúzta magát hozzá és megcsókolta; egy kicsit még ott álldogáltak a szállingózó hóban, egymást átölelve, majd kipirultan elváltak, és bementek a házba.

Norvégia nappalijába belépvén ott találták magát a házigazdát, Izlandot és Angliát. Amióta Finnország itt járt, alaposan átrendezték a helyiséget; a közepén egy fekete-fehérrel felravatalozott koporsó állt, és benne nem más feküdt, mint Dánia, színtelen arccal, romlatlanul gyönyörűen; a vérét már lemosták, és a legjobb öltönyébe öltöztették. Tino gyorsan elkapta róla a tekintetét, mert nem bírt a halottra sokáig nézni, ettől túl valóságosnak tűnt az egész. Végignézve a többi jelenlévőn nem érezte megfelelő öltözéknek az egyszerű pulóver, farmer kombinációt, olyan volt, mintha ezzel kilógna a sorból. Szerencsére nem tűnt fel neki, milyen elmerengően, szinte már sajnálkozva bámulja a halottat Svédország.

Szemügyre vette Norvégiát. A férfi rezzenéstelen arccal elnézett valahová Dánia felé, mintha valami olyasmit látna, amit más nem, és Finnország elképzelni sem merte, hogy vajon mit érezhet. Önmagáról nem tudta volna elképzelni, hogy megölje azt, akit teljesen, tiszta szívéből szeret, még ha arra rá is szolgálna. Viszont Lukas és Christensen esetében úgy tűnt, a szerelem nem volt elég, túlságosan sok volt köztük a konfliktus, amit egyikőjük sem annyira óhajtott komolyan megoldani, és Norvégia valószínűleg végső megoldásként, a nyugalom áraként látta ezt a gyilkosságot. De Tino mégis valahol, a döbbenet ködén túl megértette Norvégia döntését.

Hirtelen felindulásból elkövetett emberölés, tiszta sor. Már csak az a kérdés, hogy mit szól ehhez a világ, ha kiderül. Tino kényszeríttette magát, hogy még véletlenül se nézzen újra a halottra, mert egyszerűen vonzotta tekintetét.

– Két gyanúsítottam van – szólalt meg végül Anglia. Finnország rákapta a tekintetét; sejtette, kik. –, és ők mindketten itt vannak ebben a helyiségben: Finnország és Norvégia. Igazán nem akarok kellemetlenséget okozni, tehát mindkettőtöket meghallgatlak.

Izland lemondóan megcsóválta a fejét.

– Nem Finnország volt.

– Hagyd, Berwald… – Tino finoman lefejtette a csuklójáról Svédország ráfonódó ujjait. – Elmondom neki, akit tudni akar.

És ebből azt lett, hogy Anglia ismét nem bírta ki, hogy ne játszon önjelölt Sherlock Holmesot, így öt perc múlva már ott ültek Finnországgal egymással szemben Norvégia könyvekkel agyontömött dolgozószobájának asztalánál. Anglia sátorszerűen összetámasztotta hosszú, csontos ujjait és szinte hipnotizálva Tinót, elmondatta vele az egész elátkozott, január tizenharmadikai napját; Finnország időnként hadarva, aztán akadozva beszélt, szipogott közben, majd elsírta magát, és onnantól kezdve használhatatlan volt. Arthur egy kínos tíz perc elteltével megszánta őt, és egy csomag zsebkendővel az útjára engedte. Ez elég volt ahhoz, hogy a fejében kezdjen összeállni a kép, és már csak Norvégiát kellett meghallgatnia.

Tino amint kiszabadult a szobából, szédülve leroskadt a fal tövébe és összehúzta magát, mintha ezzel el tudna tűnni; a többieknek először fel sem tűnt, hogy már kijött, aztán Svédország odasietett hozzá és óvatosan felsegítette. Finnország idegei pillanatnyilag felmondták a szolgálatot cserében azért, hogy ennyi ideig tartotta magában az igazságot. Berwald megnyugtatóan ringatta és simogatta a hátát, míg Izland láthatóan egyre jobban nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Vigasztalóan megszorította Tino jéghideg kezét (ő különösen annak érezte, mert a sajátja tűzforró volt mindig), utána pedig folytatta a türelmetlen körözést a ravatal és a bejárati ajtó között, míg újra és újra megkötötte a nyakában a masnit, amolyan feszültség-levezetés gyanánt.

Anglia és Norvégia nagyon-nagyon sokáig nem jöttek ki. Izland már-már attól tartott, hogy belefojtották egymást Arthur feketeteájába, mert ki tudja, miről diskuráltak ilyen sokáig. Finnország viszont lassan megnyugodni látszott.

Amikor kijöttek, mindhárman odasiettek hozzájuk. Norvégia lerázta a válláról Izland odarebbenő kezét, és belőle egy szót sem lehetett kihúzni, de helyette beszélt Anglia, talán túl sokat is. Röviden és tömören elmondta a pontos történéseket, és ez a tárgyilagos, rideg összefoglalás hidegen, túl érzelemmentesen csengett a halott mellett.

– A két kihallgatott személy elmondása szerint a január tizenharmadikai események a következőképpen történtek: reggel nyolc körül Norvégia azzal a szándékkal érkezett Koppenhágába, hogy kibékül Dániával, de ennek az lett a vége, hogy csak még jobban összevesztek, és Norvégia egy tőrrel leszúrta Dániát. A halál beálltának pontos időpontja nyolc óra negyvenkét perc. Utána elhagyta a házát és felhívta Izlandot, és körülbelül tíz percre rá Finnország lépte át következőként Dánia házának küszöbét, hogy egy párbajjal elsimítsák a Svédország miatt támadt nézeteltéréseiket, és így ő találta meg először a halottat; saját bevallása szerint nem gondolkozott, hogy mit tesz, csak ösztönből kihúzta az áldozatból a fegyvert, utána otthagyta ő is a helyszínt. Ezután talált rá Németország, és hívta fel a hatóságokat délelőtt tizenegy órakor.

Finnország nem mert a férjére nézni, inkább a padlót szuggerálta és fázósan átölelte magát; félt, hogy mit szól Svédország a teljes igazsághoz, amit ő mindkettőjüket megkímélni kívánandón nem mondott el neki összes részletében; talán hiba volt, ki tudja.

Anglia ugyanezzel a hideg közönnyel sorolta fel a bűnöket: hirtelen felindulásból elkövetett emberölés Norvégia részéről, Izland bűnrészes, mert tudott róla és elhallgatta, Finnország pedig csak tervezte, de már ez is elég lenne ahhoz, hogy emberként leüljön sok-sok évnyi börtönt.

– És most mit akarsz csinálni, Anglia? – kérdezte Norvégia, míg a brit megbilincselte. – Mégis mit tudsz velem csinálni? Szerinted nincs már meg a büntetésem? Ár nélküli lett volna? Ó, nem, már megfizettem érte.

– Ezt majd Strasbourgban eldöntjük – mondta ellentmondást nem tűrően Anglia. Finnország a hozzá legközelebb álló Izland karjába kapaszkodott, és annyira megszorította, hogy a fiú fájdalmasan felszisszent. Bocsánatot kért tőle, majd eszébe jutott valamit.

– És azzal a feltámasztási kísérlettel mi lesz? Mert eredetileg ezért jöttünk ide, nem? – Tino folytatta volna a mondandóját, ha nem találkozik a tekintete Lukaséval. Egyszerűen belé fojtotta a szót, és többet nyikkanni sem mert. Izland válaszra nyitotta volna a száját, hiszen ő hívta őket ide méghozzá Anglia kérésére, de az önjelölt detektív megelőzte.

– Lehetetlen. Egyiptom szerint – az ő szakterülete a halotti mágia – már csak múmiát lehetne belőle csinálni, Norvégia nem tud segíteni, én pedig köszönöm szépen, de egyedül nem próbálkozom ilyesmivel, túl veszélyes.

Finnország úgy érezte, hogy van egy dolog, amit eltitkolnak előle.
 ~*~
Dánia temetése szerény külsőségek között történt. A legtöbb ország képviseltette magát, ki-ki a saját népe gyászruhájában, virágokkal, koszorúkkal. Az Yding Skovhøjnön emeltek neki sírt, a kopasz téli fák között; ez volt Dánia legmagasabb pontja, a történelem ott volt a levegőben, sőt még a földben is, hiszen itt bronzkori sírhalmokat emeltek. Talán ezért sem mosta el ezt a helyet a tenger.

Átlagemberek, akik nem országok voltak, nemigen voltak jelen, csak a dán királyi család és az a szűk kör, akik még rajtuk kívül tudták, hogy valójában ki is volt Christensen Densen. Sokan úgy gondolták, hogy ez egy új kor kezdete, míg néhányan világvégét kiáltottak.

A pap szépen és hosszasan beszélt, mögötte pedig Vatikán állt sötét, földig omló, fekete papi köntösben, időnként keresztet vetve és latinul mormolva. Mindenki csendben hallgatta a beszédet, és csak néha törte meg egy-egy jelenlévő a fel-feltörő elfojtott zokogásával.

Norvégia tudta, hogy nem lenne képes végighallgatni ezt az egészet, ezért a gyásznéptől távolabb leült egy kidőlt fatörzsre, ahová már csak a beszéd összemosódó zümmögése hallatszódott el, és a kripta bejárata elé felhalmozott virágok és a füstölők tömény illatát hozta a szél. Sigurđur ott maradt volna vele, de a férfi elküldte mondván, hogy nyugodtan menjen oda a svéd-finn-észt trióhoz, nem kell őt őriznie. Izland szót fogadott.

Strasbougban a bíróságon mindegyikőjüket felmentették, mert valóban igaza volt Norvégiának, amikor azt mondta, hogy úgy sem tudnak vele mit kezdeni. Anglia kénytelen-kelletlenül lecsatolta róla a bilincset és elengedte.

A ceremónia lassan véget ért, az emberek és az országok egymással vegyülve lassan szállingózva elindultak hazafelé. Részvétnyilvánítások sokasága hangzott el, de Lukashoz csak a testvérei mentek oda. Sorra végignézett rajtuk; Izland hangosan szipogott, és a világért sem fújta volna ki az orrát, Finnország szemei ki voltak vörösödve, de már nem volt több könnye, Svédország pedig talán belül sírt, valahol nagyon mélyen – a szemüvege kicsit párás volt, az arca kipirult.

Egy ideig beszélgettek, aztán Tino és Berwald elnézést kértek és elmentek. Lukas hosszasan nézett utánuk, míg a fák között gomolygó ködbe nem veszett az alakjuk. Sigurđur fázósan ücsörgött mellette, majd felpattant, és a kezét nyújtotta testvérének. Norvégia kérdőn nézett rá, de végül elfogadta és ő is felállt. Izland határozottan belékarolva vezette az öreg tölgyfák között a márvány kriptához, utána elengedte a bátyját és hagyta, hogy az egyedül rakja le a többi virág közé a fehér dáliacsokrot, amit eddig a jobb kezében szorongatott. Valahogy megtörtnek és öregnek látszott, ahogy nagyon sokáig némán állt ott, a válla időnként megremegett, de ő is csak némán, könnyek nélkül tudott sírni. Letérdelt a hóba, és a Finnország által választott sírfeliratra meredt. Nem haltam meg, csak álmodom.

Izland hallgatott, de végül kibukott belőle a kérdés, ami már régóta gyötörte, és nem is gondolkozott rajta, vajon ezzel fájdalmat okoz-e Norvégiának.

– Megbántad?
Norvégia hirtelen felkapta a fejét, és nagyon furcsán bámult rá Izlandra, úgy, hogy a fiú azt hitte, mindjárt kiabálni fog vele, de aztán csak lassan vállat vont.

– Számít ez? Az időt úgy sem lehet visszaforgatni – felelte végül.

Sigurđur a hóna alá nyúlt és felsegítette a hóból, mert nem hiányzott Lukasnak még egy megfázás is. Újra belékarolt, és kivezette az erdőből. Dánia síremléke a fák között gomolygó ködbe veszett a rá tűzött dán zászlóval együtt, míg a frissen hullott hó fehéren szikrázott körülöttük a gyenge, erőtlen napsütésben. Mint egy nehéz paplan, ami elfed mindent, de egyben meg is fojt. Izlandnak hiányoztak Norvégia régi megjegyzései a tündéreiről és trolljairól, akik most bizonyára nagyon fáznak, ám mivel testvére már nem látta többé őket, hiszen a varázserejével fizetett a gyilkosságért, már nem szólt róluk semmit.

– Nem hiányoznak a tündéreid? – kérdezte óvatosan Izland. Norvégia a közönyösség álcáját magára véve felelt:

– Dehogynem, nagyon… de majd megszokom, nem?

Sigurđur megpróbálkozott egy vigasztaló mosolyszerűséggel, de csak egy szájrándításra futotta. Lukas kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra újra meg újra. Maguk mögött hagyták a múltat, de attól még ott lesz velük a jelenben és a jövőben.

Vége



Jeg elskede dig, Danmark – Susie próbálkozott, de egyáltalán nem biztos, hogy így kell a dánban múlt időt képezni (a Wikipédia segített), én nem tudok dánul sajnos. Ha valaki tud ennél egy helyesebb verziót, akkor szóljon. :D Amúgy azt (akarja) jelenti, hogy szerettelek Dánia.
Strasbourgban van az Emberi Jogok Európai Bírósága, ezért akarta ott eldönteni a dolgokat Anglia.

Szerzői blabla, ha akarod, ugord át, de örülnék, ha elolvasnád. :)
Amikor a téli szünetben kipattant ez az ötlet a fejemből, el akartam vetni; csak viccből hoztam fel azt egy beszélgetés során Svédországommal, hogy krimit kellene írni. Nem vagyok annyira oda krimikért, mert a nyomozós részeken általában elalszok, de mégis szöget ütött ez a fejemben, elkezdtem rajta gondolkozni, és végül januárban megírtam egyhuzamban ezt. Viszont ha nem lenne Lizi Eyre és Kijara, akkor ez a történet most nem lenne itt. Ők ketten bíztattak és nyaggattak, hogy folytassam, nagyon köszönöm nekik. *ide most képzeljetek egy szívecskét, de ha ideírnám, akkor levágná a mondani valóm többi részét* És nektek is, akik olvastátok. És remélem, hogy tetszett, és nem haragszotok rám annyira, hogy Dániát választottam áldozatnak. :’) Christensen egy-két beszólása amúgy Kijától van, engedélyével felhasználtam őket. :D
Szerettem volna valami értelmesebb végszót írni, de valahogy nem jött most össze.
Ne tartsátok magatokban a véleményeteket. ;)