ÉEK - III. fejezet

Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá... :D 

Muhahaaaa~

Számba vette az okokat, és hogy vajon rajta kívül kinek lett volna még indítéka. Tulajdonképpen elég hosszú és csinos kis lista volt.

Úgy vette észre, hogy az emberek és a vele nem határos országok általában kedvelték Dániát; szerették a hülye humorát és a közvetlenségét, amivel másokhoz viszonyult, na meg amikor egy-egy világtalálkozó után rájött a mindenkit megvendégelek életérzés, ami ingyen sört jelentett. Viszont ha már maga a világtalálkozó kezdett sörkertté fajulni, akkor Németország kiküldte Christensent, mondván, nem ezért vannak ott, habár ő maga is nagy sörös volt.

Ha már itt tartunk… Németországnak sikerült szépen belekeverednie ebbe az egészbe. Mivel ő talált rá Dániára, amikor valami uniós ügyet ment volna át megbeszélni (idén Dánia volt fél évig az Európai Unió soros elnöke), Oroszországon kívül még sokan meggyanúsították, holott amióta el volt jó pár évtizedre választva a testvérétől, nem mutatott terjeszkedési szándékokat; a német újraegyesítés óta Gilbert Brandenburgot képviselte. Úgy tűnt, hogy ez tanulságos lecke volt mindkettejük számára.

Jól emlékezett arra a napra, amikor Ludwig megszállta Dániát. A férfi kétségbeesve táviratozott neki még közvetlenül az előtt, hogy elkapták volna őt, hogy segítsen rajta vagy meneküljön. Norvégia az ellenállást választotta, ezzel magára haragítva Németországot. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor komolyan rettegett Dánia elvesztésétől. A háború után Christensen egyre többször és idegesítően ráakaszkodott, mintha teljesen komolyan gondolta volna, hogy ő együtt akar lenni Norvégiával. De sajnos Svédországgal is hasonló játékot űzött.

Svédország… ó igen, neki is számtalan indoka lehetett volna megölni Dániát, ez kétségtelen. A korai időkben még vakon engedelmeskedett neki, ám miután találkoztak Finnországgal, minden megváltozott; rebellis lett, ellent mondott Dániának, és közölte vele, hogy most aztán elege van belőle, és hagyja békén a fenében… Csak a végét nem mondta ki. Ekkor kezdődtek a végeláthatatlan csatározásaik, amikor is Norvégiát tulajdonképpen levegőnek nézték Izlanddal együtt.

Izlandot eme gyilkosság gyanúsítottai között nem kellett számításba venni. Norvégia még abban is kételkedett, hogy ő képes lenne-e egyáltalán embert ölni; senkivel sem vívott igazi háborút, hiszen csak egy sziget volt az Atlanti-óceán közepén, távol mindentől és mindenkitől. Az ő ereje inkább abban rejlett, hogy egy-egy vulkánkitöréssel – amit nyílván nem tudott befolyásolni, de biztosan megérezte, ha valami készül, ahogy a teste belülről feszül, és talán lázas is volt olyankor – képes volt egész Európának káoszt okozni. Ám megölni egy másik országot, az egy egész más kategória. Nem volt jó testvére Sigurđurnek; akkor hagyta ott Dániánál, amikor a fiúnak a legnagyobb szüksége lett volna rá, és igazából nem annyira csodálkozott, hogy nem hajlandó a bátyjának szólítani.

Finnország… nos, Tinót rengetegen alábecsülték. Kicsi volt, és nem is látszott túlzottan erősnek; ám ha háborúról volt szó, kiderült, mennyire makacs, és nem engedett senkinek. Közte és Dánia között egyfajta mentális harc zajlott Svédországért, és habár ezt nem mutatták ki, kölcsönösen haragudtak ezért egymásra, hiszen Dánia nem akarta elveszteni az egyik kedvenc játékszerét, míg Finnországnak elege volt belőle, hogy miatta nem lehet egy normális, emberi kapcsolata.

Mindent összevetve az egész logikus volt; ha nincsenek mellékszereplők, akkor minden szál Norvégiához vezetett, de így a felszínes szemlélő csak a szoros, családias kapcsolatok zavaros halmazát láthatta.

Norvégia kibámult az ablakon; Bergenben szitált a köd, rendes hó eddig még nem esett. Ide menekült Oslo helyett a Dániával közös emlékei elől.

Az időt nem lehet visszaforgatni. A történteket nem lehet meg nem történtté tenni, az egy abszurdum lenne, legfeljebb bűntudatot tanúsíthatna, de ezt sem érzett igazán, inkább csak ürességet. Persze sajnálta, de az más. Talán jobb volt így mindkettőjüknek, még ha ki tudja, milyen szörnyűség fog ezek után történni, ha kiderül ez az egész.

Nem nagyon érdekelte.

Teljesen egyedül volt.

~*~

Finnország a világtalálkozó utána napokat egy egész, összefüggő masszaként látta utólag. Folyamatosan rohant, Helsinkiből Koppenhágába, Koppenhágából Stockholmba, onnan pedig vissza ismét haza, Helsinkibe. A repülőutak során krimiket pörgetett végig, aztán rájött, hogy ez a műfaj egyáltalán nem neki való; a nyomozások unalmasok voltak, a gyilkosságok brutálisak (igaz ami Dániával történt, az is elég szörnyű volt, és az, hogy egy tőrrel ölték meg, régimódiasságra utalt), egyedül a megoldások voltak a zseniálisak, habár zavarta, hogy az utalások alapján sehogy sem tud rájönni a gyilkos kilétére. Most is ez volt. Ilyesmi írásához kötélidegek kellenek, állapította meg, míg becsapta az épp aktuális könyvet, és elrejtette a táskájában. Gondolt rá, hogy alszik egyet, míg megérkeznek, de nem akarta, hogy közben esetleg valakinek a vállára billenjen a feje, mert az kínos lett volna.

Harmadnapra annyira kimerült, hogy a hivatalban elaludt, és a főnöke ellentmondást nem tűrően hazaküldte pihenni.

Amikor hazaért, Svédország hideg lakása fogadta, így hát gyorsan begyújtott a kályhába. A fa nehezen gyulladt meg, mert egy kicsit nedves volt, csak sűrű fehér füstöt adott, és Finnország túl későn csukta be az ajtaját, így kapott belőle az arcába. Utána lerogyott mellé, és a hátát nekivetve ki tuja meddig ült ugyanabban a testhelyzetben, míg a tűz lassan elemésztette a fát és csak vörös fényt vetett melléje a fehér szőnyegre. Közben besötétedett.

Rendesen fel volt öltözve, ennek ellenére mégis fázott.

A kezeire meredt. Nézte őket a gyér fényben, és hiába mosdott meg azóta ezerszer, mégis látta rajta a vért, Dánia vérét. Ahogy kihúzza a testéből az ezüst tőrt, és csak nő és nő körülöttük a vértócsa, amibe az imént toccsant bele első döbbenetében, amikor meglátta őt holtan. A lehető legrosszabb, mégis abban a pillanatban leglogikusabb tett volt, hogy elrohant, és megpróbálta elfelejteni. Ám lehetetlen volt. A kép megrongálhatatlanul az elméjébe vésődött.

Hiába tudta, hogy nem ő volt, mégis félt. Olyan könnyű lenne ráfogni, ha elmondaná, amit látott! Persze neki is voltak gyanúsítottjai – kinek le lennének –, de még gondolatban is alig merte őket megnevezni. Svédország vagy Norvégia… nekik annyi indítékuk lett volna megölni! És persze neki, Finnországnak is, ha már itt tartunk.

Egyáltalán: hogyan lehet egy országot ilyen könnyen megölni? Hiszen Dánia gazdasága virágzott, nem volt semmilyen problémája (a gazdasági világválságon kívül persze, de ez mindannyijukat nyomta), hadat se viselt már mióta senkivel… Érthetetlen volt az egész. Egy egyszerű kis tőrrel nem lehet megölni egy országot! És végül is… Romjaiban, de ott maradt a térképen a Jylland-félsziget. Az Északi-Fríz-szigeteket és a fjordokat (Norvégia mindig csak gúnyosan nevetett, ha Dánia így hívta őket) elmosta tenger, fenyegetve egy még komolyabb betöréssel a szárazföldre.

Finnország a kezébe temette az arcát és hátradöntötte a fejét. A kobakja nagyot koppant a kandalló tégláin. Felhúzta maga elé a lábait. A gondolatai ködén keresztül hallotta, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Be is csukódott rögtön, és a motoszkálásból ítélve az illető, aki érkezett, levette a kabátját és a cipőjét.

– Finnország, itthon vagy? – hallatszódott Svédország hangja.

Finnország magában bólintott, és lejjebb csúszott ültében. Svédország szinte berontott a nappaliba, annyira rohant hozzá. Letérdelt mellé, és finoman lefejtette Tino kezeit az arcáról, és magához szorította. Finnország mint egy rongybaba hagyta, hogy az ölébe húzza. Csak gyengén viszonozta az ölelést.

– A főnököd hívott, hogy történt valami veled – motyogta a hajába.

– Nem történt semmi, csak egyszerűen nagyon fáradt vagyok. Annyira bonyolult lett minden…

– Tudom.

– Káosz van mindenütt – fúrta a fejét férje vállába. – Minden ország fél, hogy most mi lesz, Németországot biztonsági okokból Berlinben maradásra bírták, mert úgy hiszik, hogy ő találta meg először Dániát, és a vezetősége fél a következményektől… Norvégia pedig már napok óta egy szót sem szól.

– Miért, nem ő? – Svédország egy pillanatra felhagyott Finnország hátának dörzsölgetésével. Tino megszorította a karját.

– Én találtam meg Dániát… Azért feküdt mellette kihúzva a tőr, és azért nem akartam ujjlenyomatot adni… – Tino hangja elcsukott. – De esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem én tettem!
Berwald erre nem szólt semmit, csak némán hallgatta, ahogy a finn elsírja magát.

– Úristen, most mit gondolhatsz rólam – hüppögte a vállába. Azt várta volna, hogy Svédország ellöki magától és otthagyja, amiért hazudott neki. Vagy legalább megszidja érte, de csak annyit mondott: hiszek neked, és megnyugtatóan ringatta a karjaiban Finnországot.

– Te nem tehetted – egészítette ki a mondandóját Svédország, mert rájött, hogy még mindig nem funkcionál köztük a gondolatátvitel. Finnország ideges-erőltetetten felnevetett.

– Öltem már embert. Nem is egyet, sokat. Nagyon sokat.

– De erre képtelen lettél volna. Ehhez fekete mágia kell.

Újra hallgattak. A tűz lassan kihunyt a kandallóban, és jótékony sötétség borult rájuk. Végül Finnország elhúzódott egy kicsit Svédországtól, és a vállán megtámaszkodott, hogy a szemébe tudjon nézni.

– Szeretted-e valaha Dániát? – kérdezte minden bátorságát összegyűjtve.

– Úgy soha, ahogy téged.

Finnország tudta, hogy nem lesz sokáig képes Svédországot bámulni, így hát megcsókolta.

Nem az első csókjuk volt, mégis talán a legszebb, amit valaha váltottak; sós íze volt Finnország könnyeitől. Mondhatni, Berwaldot meglepte ez a fordulat, de azonnal visszacsókolt. A kezei önkéntelenül csúsztak Tino derekáról a combjára, mire Finnország megborzongott, és erősebben szorította magához. Eldőltek a szőnyegen.

Amikor már nem bírta tovább levegő nélkül, Finnország megtörte a csókot. Hajolt volna vissza, hogy folytassa, de Berwald az ajkára tette a kezét. Tino bágyadt értetlenséggel bámult le rá. A svéd nagy nehezen előkotort egy zsebkendőt a farmerzsebéből; nem volt egyszerű feladat, mivel Tino lovagló ülésben ült a csípőjén. Amikor ezzel megvolt, elkezdte letörölni a finn könnyeit.

– Mit csinálsz? – kérdezte Finnország. Láthatóan már csak ködös gondolatai voltak, ahogy vágyakozva, reszkető kézzel végigsimított Berwald mellkasán.

– Nem akarom, hogy sírj, amikor… – elharapta a mondatot.

– Amikor?

– Csak ha te is szeretnéd.

Mindketten mélyen elpirultak, de ez a sötétben nem látszódott. Finnország csak azzal az elbűvölő mosolyával válaszolt, amivel annak idején Svédország szívét is foglyul ejtette.

Ebben a pillanatban mindketten ugyanúgy kívánták egymást.

Újra megcsókolták egymást, most már mélyebben. Finnország kapkodva, remegő kézzel kibontotta Svédország nyakkendőjét, majd elkezdte kigombolni az ingét. Kicsit ügyetlenkedett, mert türelmetlen volt, és az sem segített rajta, hogy Berwald teljesen elvonta a figyelmét az érintéseivel és a csókjaival. Amikor a gombsor végére ért, hirtelen a hátára gördült, magára vonva ezzel Svédországot. A lábait igyekezett minél szorosabban a csípője köré kulcsolni, míg ő levette az ingét. Amint Finnországról is lekerült a pulóverje és a pólója, újra összesimultak, és bőr a bőrhöz ért. Még sosem voltak ennyire közel egymáshoz, sosem mentek ennyire messzire. Tino végigsimított Berwald hátán, hátrahajtva fejét, amikor férje a nyakába csókolt. Az egész teste forró volt, már nem fázott. Józan gondolatai már rég nem voltak, csak az érzések maradtak meg, és hogy most nem akar leállni.

Olyan érzés volt együtt mozogni és lélegezni a valóság határán, amit még eddig Finnország sosem tapasztalt, és még sosem tudott elképzelni teljesen. Persze fájt, mert a szerelem is fáj, de most már tudta, hogy Svédország csak az övé, soha többé nem lesz már Dániáé. Ők ketten egyek voltak, immár elválaszthatatlanul.
~*~

Egy órával később a hálószobában az ágyon feküdtek. Finnország álmodozva nézte a plafont, és most nem zavarta, hogy Svédország folyamatosan őt bámulja. Boldog volt és szerelmesebb, mint valaha. Megszorította Svédország kezét, az ajkaihoz emelte, majd felé fordult. Rámosolyogott, és odahajolt hozzá egy csókért.

– Szeretlek – suttogta nagyon halkan.

És erre Svédország úgy mosolygott rá, mint ahogy még sohasem: felszabadultan.
~*~

Reggel amikor felébredt, Svédország nem feküdt ott mellette; az ágy szélén ült felöltözve, és valakivel telefonált. Halkan beszélt, mégis felriadt rá Finnország. Eleinte nem akaródzott kinyitnia a szemét, de a kíváncsiság erősebb volt. Magára tekerte a takarót és Berwald mellé kúszott. Hátulról átölelte a derekát, míg a vállára hajtotta a fejét, és mélyen beszívta az illatát. A telefonból Izland kissé ideges, eltorzult hangja szűrődött ki. Tino hallgatózott.

– Meg akarja próbálni… Illetve Anglia beszélte rá. Ők még nem tudják, hogy Norvégia ölte meg. Szerintem lehetetlen.

– Ebből legfeljebb szellemidézés lesz – dörmögte sötéten Svédország. Finnország megborzongott és leesett neki, hogy most igazolódott be a gyanúja: Norvégia volt a tettes.

– Jó lenne, ha ti is eljönnétek, mert ha Norvégiának megint elborul az agya, itt kő kövön nem marad. – Izland hangja aggodalmasan csengett.

– Ott leszünk – azzal Svédország elköszönt, és megszakította a hívást.

Kis ideig csendben ültek. Finnország nem nagyon mert mocorogni, mert félt, hogy lecsúszik róla a takaró. Nappal meztelenül látni valakit és hozzásimulni más, mint éjszaka a kéjtől elhomályosult tekintettel. Ráadásul Berwald már felöltözött.

– Mit mondott Izland?

– Fel akarják támasztani Dániát.

A gondolatra mindketten a szokásosnál sápadtabbak lettek.