Kiéghetetlenül /4.

Viktor megérkezik Yuuriékhoz... :) 

(Egyébként még mindig utálom a fic címét, deee nincs jobb ötletem rá.)

((A fordításból van egy nyers harmadik fejezet, lassanként azt is tisztázom. ^^)

Viktor úgy érezte, még sosem repült rosszabbul, amikor végre megérkezett Fukuokába. Folyamatos turbulencia, a gép remegett és nyögött, ahogy állandóan megtalálták a viharfelhőket. Az utolsó leszállás előtt még köröztek is a reptér fölött, mire végül megkapták a leszállási engedélyt a rossz időjárási körülmények között – errefelé nagyon ritka volt a hó, főleg áprilisban.

Remélte, hogy az út minősége nem jelzi előre az előtte álló hónapokat.

Ha neki rossz útja volt, akkor el sem tudta képzelni, szegény Makkachin hogy érezhette magát a csomagtérben.

Mire huzamosabb ideig szilárd talajt ért a lába, már több mint huszonnégy órája volt úton átszállásokkal együtt, tizensok órája nem aludt több mint egy órát, és mocskosnak érezte magát az izzadtságtól és az út porától. Kicsit felfrissítette magát, felsőt váltott, és kiérvén a reptérről legalább fél órát dögönyözte az elcsigázott Makkachint, mire elindultak megkeresni a vonatállomást. Korábban próbált online jegyet venni, de az utazástól hulla fáradtan esélytelen volt, hogy elmenjen a kandzsikon, és inkább feladta az egészet. A vonaton elbóbiskolt, de szerencsére pont felriadt Hasetsuban, így nem maradt fent a járaton, hogy elvesszen egy ismeretlen országban.

Az elveszés lehetősége persze így is megvolt. Viktor némileg tanácstalanul forgatta a térképet; a Yu-topia onsen híres volt, és Yuuri végül is meghívta magukhoz, már csak annyit kellett tennie, hogy valahogy eljusson odáig.

Csakhogy ez a város másik felét jelentette, a buszmenetrend kiismerésében pedig nem bízott ennyi utazás után, és nem is akarta a helyet foglalni a rengeteg csomagjával. Összekapta hát az életét és az izgatottan szimatoló Makkachint, és fogott egy taxit. A sofőr szerencsére már névről tudta a címet, hiszen ez volt az egyetlen komoly, rendesen kiépített hévízfürdőhely a városban, az összes többi tönkrement a komoly konkurenciában.

Viktor az udvarias csevegés közben nem tudta tartani a száját, és elújságolta, hogy azért jött, hogy Katsuki Yuuri tanítványa legyen.

- Ó, jöttek már páran – jegyezte meg a sofőr tört angollal; Viktor hiába akart gyakorolni vele, nem akart japánul beszélni. – Úgy tudom, hogy csak gyerekeket tanít.

- Meghívott – mondta egy kicsit elbizonytalanodva.

- Akkor az más.

Viktor hirtelen ideges lett egy kicsit. Alig tudott róla valaki, hogy idejött, főleg nem Katsuki Yuuri, mert Viktor úgy volt vele, hogy meghívta, akkor biztosan emlékezik erre. Yakov ezért is kiabált vele egy külön sort, és még csak vissza sem ölelte rendesen, amikor elbúcsúztak a reptéren. Nem baj, majd ő is megbékél.

Izgult a Yuurival való találkozás miatt. Utoljára a banketten látta, amikor a férfi teljesen el volt ázva, és még csókolóztak is, majd amikor visszautasította, elpityeredett, és fél órán keresztül csak az elpusztult kutyájáról mesélt. Remélte, hogy nem szakítja fel a sebeket Makkachinnal, de képtelen lett volna Oroszországban hagyni a kedvencét. Nem lenne senki, aki vigyázna rá, és amúgy sem tudta, mikor láthatná következőnek. A kutyának hatalmas sokk lenne az elválás, hiszen minden adandó szabadidejét vele töltötte, nem teheti meg azt vele, hogy egyszerűen elhagyja. Aggódott ugyan, hogyan fogja viselni az utazást, de úgy tűnt, Makkachin egész jól kipihente magát a vonatozás alatt.

Majd úgy is alszanak, ha megérkeztek és beszélt Yuurival.

A taxiban kieresztette a haját, és megfésülködött, hogy valamivel jobban nézzen ki; a sötét karikákat a szeme alól úgy sem fogja tudni eltűntetni, látszik, mióta nem aludt rendesen.  

Tíz perc se kellett ahhoz, hogy megérkezzenek az onsenhez; a képeken valahogy sokkal nagyobbnak tűnt az épület, és Viktor vett egy mély lélegzetet, mielőtt belépett volna. Rengeteg holmiját csak úgy kidobálta a sofőr, és miután fizetett, már ott sem volt. Innen nincs visszafordulás.

Semmi gond, elvégre eljutott idáig épségben, semmit sem hagyott el. Akkor mégis mi gond lenne még, miért izgul ennyire? Yuuri többször is hívta (habár sosem józanon vagy szerződéssel a kezében), és most itt van, hogy válaszoljon erre. A tanítványa lesz, az első a felnőtt korosztályban. Történelmet fog írni, még ha csak a korcsolyavilágét is.

Kifújta a benntartott levegőt, és belépett az épületbe. Makkachin megérezhette a helyzet komolyságát, mert engedelmesen simult a lábához, és csöndben maradt, holott a levegő biztosan tele volt számára izgalmas, új illatokkal. A recepciónál egy középkorú, szemüveges férfi állt, akiben a ritka családi képekről felismerni vélte Yuuri apját. Viktor igyekezett elővenni legszebb japánját, még ha az akcentusa és a kinézete azonnal el fogja árulni. Szeretett volna jó első benyomást tenni.

- Jó napot, Katsuki Yuurihoz jöttem – mondta a médiamosolyával, és látta a férfi arcán egy pillanatra, hogy fontolgatja, hogy angolul válaszol.

- Üdv az onsenünkben. Ha szabad tudni, hogy ki keresi…?

- Viktor Nikiforov vagyok Oroszországból, műkorcsolyázok, és Yuuri meghívott.

- Nekünk nem mondott semmit. – Viktor érezte, ahogy elsápad. – Mindjárt utána nézek, hogy merre van. – Megfordult, és bekiáltott a ház hátsó részébe. – Drágám, merre van Yuuri? Jött egy barátja meglátogatni.

Izgatott hadarás következett, amiből Viktor egy kukkot sem értett. Végül is ehhez nem árt hozzászokni, az előkövetkezendő hónapok nagy része így fog telni.

Alig fél perc múlva előkerült egy nő, akiről Viktor feltételezte, hogy Yuuri anyukája lehet, annyira hasonlított az arcuk. Mosolygós volt és szintén szemüveges, és menten biztosította őket arról, hogy ő igenis emlékszik arra, hogy valakit említett a fiuk, csak elfelejtette a nevet, mert valami nagyon idegen hangzású volt. Leguggolt Makkachin mellé, és gyengéden dögönyözni kezdte.

- Yuuchannak is volt egy kutyája, Sora-chan, de sajnos decemberben elütötték…

- Tudom, mesélte. Nagyon sajnálom. Nem baj, hogy magammal hoztam Makkachint?

- Dehogy, egyáltalán nem! – mosolygott rá megnyugtatóan, aztán térült-fordult, és lerakott egy vizesedényt az állat elé, aki hálásan fogadta a folyadékot. – Szerintem örülni fog Yuuri, ha újra kutya van a háznál, a vendégeket se fogja zavarni, ha jól nevelt. Habár Yuuri mintha azt mondta volna, hogy… áh, mindegy. Mit is mondtál, hogy hívnak?

Bemutatkozás után Yuuri apukája, Toshiya segített neki beljebb hozni a csomagjait, hogy ne az udvaron heverjenek, és Makkachint is eleresztették, hadd mozgassa meg utazásban gémberedett tagjait. Túlságosan messze úgy se megy Viktortól, az úton pedig egyáltalán nem volt forgalom. Hiroko megpróbálta felhívni a fiát, de Yuuri nem vette fel.

- Ejj, ez a fiú megint a telefonján ül… Minako azt mondta, hogy olyan ötig tartanak az órák, szóval gondolom, hogy nemsokára hazaér. Nem akarsz leülni, Vicchan? Vagy addig akár elmehetsz fürdeni is, Yuuri néha elmegy futni esténként.

- Nem, köszönöm, itt megvárnám.

Mintha ez lett volna a varázsszó, mert az udvarról ugatás majd halk nevetés hallatszott, és Viktor szívdobogva felismerni vélte Yuuri hangját.

Eljött hát a várva várt találkozás. Viktor torka kiszáradt az izgatottságtól, és a füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset. Nem, nem szabad a nyakába vetnie magát örömében.

Yuuri végre belépett, és annyira nem figyelt az orra elé, hogy majdnem átbukott a csomagokon. Aztán felnézett, a tekintetük találkozott, és Yuuri szemei meglepetten kerekedtek el, míg Toshiya azt magyarázta, hogy jó, hogy végre hazaért, Viktor hozzá jött látogatóba. Makkachin nyelvét lógatva visszarohant hozzá, mintha afféle összekötőként akarna szolgálni, és Viktor nem tudta visszafojtani boldog mosolyát, ahogy átszelte maguk között a távolságot. Yuuri nem szólt egy szót sem, ahogy Viktor megragadta a kezét, de ő helyette is beszélt.

- Azért jöttem, hogy a tanítványod legyek – mondta túlságosan is izgatottan. – Örülök, hogy újra látlak.

Miért nem hívtál eddig?

Yuuri keze petyhüdt volt, nem viszonozta a szorítását, de legalább már sikerült becsuknia a meglepetésében kinyílt száját, és hangját keresve köszörülte a torkát.

- De miért? – S ezek voltak a viszontlátás első szavai, és Viktor érezte egyre süllyedni a szívét. Hogyhogy miért? Hiszen ő hívta…

- Hát nem egyértelmű?

- De, azt hiszem. – Yuuri nyelt egyet, ahogy végigmérte, s ez a pillantás egyáltalán nem olyan volt, mintha repesett volna a viszontlátás örömétől. Viktor mosolya most már nem volt olyan őszinte, hamissá vált, ahogy leplezni akarta a hűvös fogadtatás felett érzett csalódottságot. Yuuri nem örült, talán mégis ide kellett volna telefonálnia vagy akárhogy szólni a jöttéről, nem pedig berontani, és odaerőszakolnia magát egy helyre, ahová egyáltalán nem illik be.

Mégis mibe keverte magát?

~*~

Yuuri hazaérvén szinte mindenre fel volt készülve, csak arra nem, hogy egykori vetélytársát, a friss világbajnok Viktor Nikiforovot fogja otthon látni. Szinte várta, hogy ő is a visszatérésével fogja zaklatni, de ehelyett a fiatalabb csak lelkesen megrázta a kezét, és arról hablatyolt, hogy a tanítványa lesz.

Ilyen gyorsan elterjedt volna a híre, hogy újabban edző lett? Pedig gyerekekkel akar foglalkozni, ezt leszögezte már előre, egy szóval sem mondta, hogy érdekli a felnőtt korosztály, pedig Minami Kenjirou azonnal felhívta érdeklődni, hogy ad-e különórákat, ahogy megneszelte a hazatértét.

Nem emlékezett, hogy akármikor szó lett volna erről (habár pár éve már játszott a gondolattal, milyen lenne edzőnek lenni), vagy hogy olyan jó viszonyban lettek volna, hogy az indokolja azt, hogy Viktor nem hajlandó elereszteni a kezét.

Nem, ő nem akart felnőttekkel foglalkozni. A felnőttek makacsabbak, a jellemük kiforrott, és valószínűleg nem hallgatnak a jó tanácsra, ha nem értenek vele együtt. Viktor ráadásul híresen makacs volt, Yuuri nem egyszer hallotta, amint az edzője, Yakov Feltsman kiabál vele. Yuuri pedig utált kiabálni vagy parancsolgatni.

Viktor viszont itt volt teljes életnagyságban, s olyan reménykedő kék szemekkel nézett rá, hogy Yuurinak nem volt szíve rögtön hazaküldeni. Majd megbeszélik, amint kipihente magát. Embertelen lenne ilyen állapotban hazaküldeni.

- Mutasd meg a vendégednek a szobáját – szólt rá Hiroko, mire Yuuri végre ki tudta húzni a kezét Viktoréból. Megragadott két táskát, mert olyan nevetségesen sok holmival jött, most komolyan költözött? Ő nem hozott ennyi holmit Detroitból... – Tudod, az a szoba, ami a tiéd mellett van.

Yuuri összevonta a szemöldökét – azt a helyiséget nem raktárszobának használták? 

Másrészről viszont valóban tele volt a szállás, lehetetlen lett volna egy fogadós szobában elszállásolni Viktort.

Viktor érdeklődve nézelődött, ahogy felmásztak a lépcsőn, míg kutyája jól nevelten lépdelt mellette. Makkachin fájdalmas emlékeket ébresztett benne; ha nem történt volna meg a baleset, most Sora-chan is itt ugrálhatna, bizonyára jó barátok lettek volna…

- Ne haragudj a kupiért – mondta, ahogy félrehúzta az ajtót –, ez az egyetlen szabad szoba. Az enyém a folyosó végén van, szóval ha szükséges lesz valamire…

- Örülök, hogy ilyen közel lehetek az edzőmhöz – kacsintott rá Viktor, mire Yuuri csak zavartan pislogott. Viktor ledobta a táskákat a földre, nagyot nyújtózott, míg Makkachin kíváncsian szimatolt körbe.

- Sajnos nincs ágy a szobában, de mindjárt hozunk neked egy matracot aludni – hadarta kicsit kipirulva az orosz intenzív pillantásától, mert Viktor olyan furán, rajongással bámult rá, amivel sosem tudott igazán mit kezdeni. Viktor mindig olyan lelkes volt, állandóan beszélgetést akart vele kezdeményezni, de Yuuri túlságosan tartott attól, hogy a valódi személyisége csalódást okozna neki, és inkább direkt megtartotta maguk között a távolságot. – Ha kell valami, szólj! – mondta, mielőtt szabályosan kimenekült a szobából, mert Viktor mintha felé akart volna mozdulni. Hiába ő volt az idősebb, Viktor annyival felnőttebbnek és férfiasabbnak nézett ki nála még a derékig érő hajával is, és Yuuri olyan határozatlannak érezte magát vele szemben.

Mari szemrehányó pillantást vetett rá, amikor teljes sebességgel lerobogott a lépcsőn.

- Legalább megkérdezted attól a szerencsétlen fiútól, hogy szeretne-e fürdeni?

S Yuuri már indulhatott is vissza arra, amerről jött.

~*~

Katsuki Yuuri józanon teljesen más volt, mint ahogy Viktor elképzelte. Például kevésbé volt beszédes, míg Makkachint rengeteg simogatással halmozta el, addig feltűnően kényelmetlenül érezte magát az emberi érintéstől.

Különös módon a közös meztelenkedés is feszélyezte.

A lakhelye mégiscsak egy hévízforrás fölött volt, így amikor felajánlották neki a fürdőzés lehetőségét, rögtön kapott rajta. Valamiért különös vonzódással viseltetett a víz iránt, akárhová ment, muszáj volt fürdőt keresnie és kipancsolnia a stresszt.

Yuurival elkísértették az öltözőbe, hogy magyarázzon el neki mindent, és kalauzolja el.

- Hagyományosan meztelenül fürdünk – mondta, majd átnyújtotta neki a fogadó mohazöld yukatáját. – Úgy néztem, ennek jónak kell lennie.

A yukata ujjai kicsit rövidek voltak, de Viktort nem zavarta annyira. – Akkor ez kicsit olyan, mint a szauna.

- Ez jobb, itt kapsz közben levegőt.

Viktor utóbb rájött, hogy Yuuri talán kevésbé lett volna zavarban, ha nem bámulja meg olyan feltűnően a fenekét. Egek, rosszabb, mint tinédzser korában. Viktor tisztában volt vele, hogy a rajongása a másik férfi iránt már-már túlzó mértékeket öltött, s szinte egy fura beleesésbe csapott át, de… legyen. Katsuki Yuuri túl aranyos és zseniális volt ahhoz, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek.

Yuuri tőle tisztes távolban ült le a medencében, és megtámasztotta az állát a maga elé felhúzott térdein. Viktor kisöpörte az arcából a hanyag kontyból kiszabadult tincseket.

- Mikor kezdünk? – kérdezte visszafojtott izgalommal a hangjában. – Hol van a város jégpályája?

- Mindent megbeszélünk, amint kialudtad magad.

Viktor már rég átesett a holtponton, és szinte ugyanolyan élénknek érezte magát, mint amikor elindult otthonról. Persze tisztában volt vele, hogy ez hamis éberség, de miért ne használná ki addig, ameddig tart? Az időeltolódástól valószínűleg amúgy is ki lesz ütve egy-két napig. Yuuri viszont csak megrázta a fejét, amikor tovább erősködött.

Nem baj, végül is még lesz rengeteg idejük beszélni. Igaz?

Aztán mégis elbóbiskolt a finom, forró vízben, és arra riadt, hogy Yuuri megböki a vállát.

- Gyere, nem szabad túl sokáig maradni.

Yuuri egy tőle távoli sarokban öltözött, és Viktor végig azon gondolkozott, hogy mit ronthatott el ennyire, amiért Yuuri ilyen távolságtartóan viselkedik vele. Biztos túl sokat ért hozzá mások előtt, azt náluk nagyon intimnek tartják, nem? Pedig azt hitte a bankett után, hogy összebarátkoztak, sőt többek is, mert akkor Yuuri egyértelműen kifejezte vágyát aziránt, hogy valami intimebbet akar vele csinálni, és szabályosan megsértődött, amikor visszautasította arra hivatkozva, hogy részeg… igen, ez lehet a baj. Yuuri most nem tudja hova tenni a közeledését, és nem jött rá, hogy nagyon szívesen közelebb kerülne hozzá.

Így kopogtatott végül Yuuri ajtaján, amikor már alvásra készen felvette a pizsamáját, és még a párnáját is vitte, Makkachin pedig természetes, hogy csatlakozott hozzá. Yuuri habozva nyitott ajtót, és szinte csak az orrát dugta ki. Már nem viselte a szemüvegét, és aranyosan hunyorgott rá a félhomályban. Viktor elméjéből minden értelmes gondolat elszállt – hogy beszélgetni akar vele, ismerkedjenek meg jobban, és csak annyi bukott ki a száján, hogy alszanak-e egy szobában. De az is könnyen lehet, hogy eleve rossz kifejezést használt, és valami rémesen kínosat mondott, mert Yuuri elsápadt, és egy hangos jó éjszakát után rácsapta az ajtót.

Ilyen határozott visszautasításra azért nem számított.

Makkachin vigasztalóan megnyalintotta a kezét, amikor gépiesen bebújt a takaró alá és lefeküdt a vékony matracra. A szobában még csak felületesen lett takarítva, de Yuuri nővére megígérte, hogy amint Viktor berendezkedett, majd megejt egy komolyabb takarítást.

Először azt hitte, csak por ment az orrába, holott a fáradtságtól és a stressztől könnyezett. Makkachin odabújt hozzá, vigasztalóan dugta szőrös fejét az álla alá, míg Viktor egyre jobban pityergett. A töltőre rakott telefonja felvillant egy új üzenettel; Chris volt az, de most nem érezte úgy, hogy elég energiája lenne tudni franciául, vagy hogy kész a cukkolására, hogy mi a helyzet a lovagjával. Inkább kidobta az értesítést az üzenetről, és megnyitotta a galériát a mappával a szocsi bankettről.

Meg kellett néznie a képeket újra, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem csak képzelte, hogy tényleg megtörtént ez az egész; a szelfiken Yuuri olyan szélesen vigyorgott, hogy ajkai közül elővillantak gyöngyfogai, magától döntötte össze a fejüket, és Viktor még azt is engedte neki, hogy leoldja a nyakkendőjét, és a feje köré kösse, hogy összepasszoljanak. A haja rémesen kócos volt, az arca kipirult a tánctól és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, mégis régóta először érezte magát ennyire önfeledten vidámnak, mert Yuuri oly’ sok év után végre hajlandó volt szóba állni vele.

Yuuri ezen a képen úgy festett, mintha megtestesült volna a buli lelke, az a parti arc, akivel mindenki lógni akar, de ez csak keveseknek adatik meg. Talán valóban ő volt az, s most ezért is csodálkozott rajta, hogy mit akar tőle így, józanon, hiszen már adott a csillogásából. A buli lelkei nem beszélnek csak úgy a munka-és sportmániás Viktor Nikiforovval, biztosan nem tarthatja fenn sokáig a figyelmét. Yuuri már rég továbblépett, s új szórakozás után nézett. Akkor is, ha ami köztük volt, olyan valóságosnak tűnt azon az estén.

Viktor hosszú idő óta először sírta magát álomba.

~*~

Yuuri nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy Viktor után sorra megrohanta a többi feltörekvő korcsolyacsillag az onsenjüket, s a végén annyian voltak, hogy egy tapodtat se lehetett mozdulni. Végül egyáltalán nem kapott levegőt, ráadásul Minami Kenjirou ott kiabált vele a terem másik feléből, mindenki előtt, hogy elárulta, csalódott benne, s nem is érti, hogy nézhetett fel ennyire egy ilyen emberre, aki ekkora nagy szerencsétlenség, hogy mindenkit csak hiteget, miközben egy tisztességes edzésrendet se tud megszervezni.

Ébredés után még percekig hevesen lélegzett, és a mellkasára szorított kézzel meredt a néma plafonra, mire magához tért eléggé ahhoz, hogy felfogja: ez csak egy álom volt, és egyedül Viktor érkezett hozzájuk tanulni.

Viktor, aki olyan lelkesen és áhítatosan bámult rá, akár Sora-chan, ha hazaérkezett egy hosszú nap után, s simogatást és sétát remélt.

Yuuri a hasára fordult, és a párnájába fúrta az arcát, habár semmi kedve sem volt visszaaludni egy ilyen rémálom után. Ki tudja, következőnek mit fog látni. Vagy ez egy jövőkép, amitől tartania kéne? Viktor példáján felbuzdulva sorra mindenki ide fog jönni, ő pedig csak kapkodja a fejét, s teljesen inkompetensen elveszti a becsületét az egész korcsolyavilág előtt?

Egy idő után megelégelte a merengést rémálmai foszlányain, és kivakarta magát az ágyból. Az óra hajnali hatot mutatott, már rég kinyitottak, Viktor viszont még biztosan alszik. Esélye sincs, hogy felébredjen ennyi repülés után korán, Yuuri hazaérkezte után még legalább egy hétig érezte az időeltolódás és az utazás hatását. Most még elkerülheti a beszédet Viktorral…

A konyhában éppen nem volt senki, így abba a képzetbe ringatta magát, hogy megúszhatja anélkül, hogy beszélne vagy összefutna valamelyik családtagjával. Azzal viszont nem számolt, hogy nővére madárléptű és kitűnően tud lopakodni – akár akarata nélkül is. Yuuri bezzeg mindig belerúgott mindenbe.

- Jól gondolom, hogy ez nem az a barátod, aki tegnap jött és mesélted anyuéknak?

- Mari, nem is láttam, hogy itt vagy!

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

Yuuri megrázta a fejét. – Áh, csak még mindig nem vagyok hozzászokva, hogy ennyien vagyunk a házban.

Való igaz, hogy Phichittel egy társasházban laktak, de a többi lakóval alig ismerték egymást, és végképp nem volt olyan hely, ahol túl sok idegen ember megfordult volna – habár a törzsvendégeket már itt is ismerte még a gyermekkorából.

- Egyébként igazad van, nem is mondanám, hogy Viktorral barátok lennénk. Valójában alig beszéltünk eddig.

Mari enyhén felvonta a szemöldökét. – Valóban? Ahhoz képest elég lelkesnek tűnt.

Yuuri biccentett. – Mert a rajongóm. Azt hiszem. De sosem nyílt rá alkalmunk jobban megismerkedni. - Ez egy nagy hazugság volt a lehető legátlátszóbb fajtából; számtalanszor álltak már közös pódiumon, s Yuuri már-már udvariatlanul sokszor utasította el, ha Viktor megpróbálta elhívni valahová, hogy együtt töltsék a szabadidejüket a versenyek között. A barátságát Phichittel is annak köszönhette, hogy a legelején, amikor frissen Detroitba kerültek, egy kollégiumi szobába osztották őket, és Phichit az extrovertáltság sztereotípiája volt, ahogy bárkit a barátjává fogadott, aki akár csak egy kicsit is szimpatikus volt neki. Vagy adoptálta – nézőpont kérdése. Leo és Guanghong viszont először Phichit barátai voltak, habár velük is egészen szívesen töltötte a szabadidejét. Aztán ott volt még Seung-gil, akit nem nagyon nevezett volna a barátjának, és egyedül azért volt a társaság része, mert Phichittel járt – akit szintén letagadott néha.

- Akkor most lesz rá elég – jegyezte meg Mari. – Gondolom, hogy elvállalod.

Yuuri idegesen dörzsölgette a könyökét. – Még nem tudom. Ez azért hatalmas felelősség.

- A gyerekek is azok, mégis milyen jól elvagy velük – mutatott rá, s habár igaza volt, Yuuri tudta, hogy nem igazán értheti meg a helyzetét. Marinak csak annyi köze volt a műkorcsolyához, hogy Japán legjobb korcsolyázójának a nővére volt. Jégre azóta nem ment, hogy egyszer csúnyán megsérült, és a táncot is akkor hagyta ott. A szüleik sosem erőltették, hogy csinálja. Ott volt helyette lelkesedni Yuuri, akinél szorgosabb palánta nem is járt akkoriban az Ice Castle-ba edzeni.

Mari hirtelen az órájára pillantott, és elkerekedtek a szemei. – Szívesen csevegnék még, öcsi, de a fürdő nem takarítja ki önmagát.

Yuurinak nem akadt sok dolga aznap, csak el kellett mennie bevásárolni, és hogy nyugta legyen, előrelátóan kikapcsolta a telefonját, mielőtt még újabb emberek követelnek rajta magyarázatot. Visszatérvén összetalálkozott az étkezőben Makkachinnal, aki nagy népszerűségnek örvendett a vendégek között. Bizonyára valaki kiengedte, vagy magától surrant ki. A gazdájának nyoma sem volt, helyette viszont ott volt Minako, aki olyan szúrósan nézett rá, hogy Yuuri úgy érezte, menten visszafiatalodott tíz évet. Vagy húszat.

- Mesélj csak, hogy mi is a helyzet az új tanítványoddal?

- Még semmi – vallotta be, mire legkedvesebb tanára úgy kapott a szívéhez, mintha halálosan megsértette volna.

- Mi az, hogy semmi? Ilyen lehetőség nem hullik akárki ölébe, hogy a jelenlegi világbajnok csak úgy dobja az edzőjét egy tapasztalatlan zöldfülűért. És nem akarok a lelkedbe gázolni, Yuuri, mindössze tényekről beszélek. Összeteheted érte a kezed.

- Egyelőre alszik – motyogta Yuuri megszeppenve.

- Oh, az más – enyhült meg Minako.

Yuuri nagy levegőt vett, és felkészült rá, hogy kimondja, amit valójában gondolt. – Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra.

- Majd belejössz – legyintett a nő. – Az a fiú a rajongód, hallgatni fog minden szavadra, könnyű lesz vele dolgozni.

Biztos, hogy ugyanarról az emberről beszéltek? Yuurinak az rémlett, hogy Yakov Feltsman folyamatosan kiabált Viktor Nikiforovval. Hacsak nem a kiabálás volt a férfi alaphangereje; mégiscsak egy egész arénát kellett bekiabálnia az edzéseken.

Minako egy világos mappát vett elő a táskájából, amit aztán átnyújtott neki. – Hoztam mintákat a szerződéshez. Mennyi ideig fogsz foglalkozni vele? Egy-két év?

- Még nem beszéltünk róla – mondta gyorsan, mielőtt balett-tanárával túlságosan elszaladt volna a lelkesedés lova.

- Rendben, akkor ez lesz az első, amint előkerül.

Yuurinak néha az volt az érzése Minako összeszedett, vérprofi eljárásától, hogy a hátuk mögött ő sző és húz minden egyes szálat – elvégre a műkorcsolyára is ő buzdította, nélküle talán sosem lett volna elég bátorsága belekezdeni, és megvalósítani az álmait.

- Hidd el, hogy izgalmas utazás lesz – paskolta meg a kezét Minako biztatóan. – Nézni, amint a tanítványaid sikereket érnek el… nincs is ennél jobb.

Volt abban valami, amit Minako mondott; és Viktor annyit utazott ezért a lehetőségért, ezt az utat nem sokan tennék meg önként és dalolva.

(Még mindig emlékezett rá, milyen félelmetes volt Amerikába költözni; idegen nyelv és kultúra, és Yuurinak hónapokig erős honvágya és kultúrsokkja volt.)

Viktor megérdemel annyit, hogy legalább egy esélyt ad az együttműködésnek.

Hiroko elcsevegett Minakóval a feje fölött, amikor kihozta neki a szokásos rendelést, és nem sokkal később egy szőrös fej bökte meg Yuuri könyökét. Gyengéden megvakargatta Makkachin füle tövét, ahogy Sora-chan is szerette. A kutya nyomában jött a gazdája a fogadó mohazöld yukatájban, és Minako leplezetlen kíváncsisággal, szinte már tolakodva bámulta meg.

Talán mégis jó lesz frissiben túlesni a részleteken.