Kiéghetetlenül /2.

Raktáron volt még egy második fejezet, a harmadikat át kellene nézni, a negyediket pedig megírni... szóval nem bírtam magammal. 

Yuuri visszatér Detroitba, némi angst és korhatár és búcsúparti - most meglepi párosokkal!

- Annyira sajnálom – ismételte ezredszerre is Phichit, és Yuuri nem gondolta volna, hogy ezek lesznek az első szavak, amiket hazaérkezte után hall tőle. Legjobb barátja kijött eléjük a reptérre, és hazafuvarozta őket, míg mindenféle jelentéktelen dologról fecsegett közben, hátha akkor kevésbé lesz kényelmetlen ez az egész.

Úgy tervezték, ünnepelni fognak. Ez még azelőtt volt, hogy Phichit felhívta volna a hírrel – így is egy nappal később, hogy ne befolyásolja a teljesítményét. Phichit utált hazudni, főleg ha a legjobb barátjáról volt szó, de egyszerűen képtelen lett volna a verseny előtt elmondani neki a szomorú hírt.

A gálán így is esett-kelt; mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nincsen rendben valami. Néha el-elhibázott ugyan ugrásokat, de sosem ennyiszer, sorozatban.

Yuuri nem haragudott Phichitre (nem is tudott volna, nem az ő hibája volt), csak végtelenül szomorú volt. Az egész baleset volt; Phichit éppen a kulccsal vacakolt a bejáratban, egy pillanatra kicsúszott a kezéből a póráz, Sora-chan pedig kiszaladt az útra, mert meglátott valamit (még öregkorában is rettenetesen kíváncsi volt), és már meg is történt a baj, a közeledő autó nem tudott lassítani és kitérni sem a szűk utcában.

Phichit azt mondta, nem szenvedett sokat.

Yuuri el sem tudta képzelni, hogy innentől kezdve nem fog ott nyüzsögni a lakásukban az apró pudli, hogy nem lesz a lába alatt, amikor főz, vagy hogy nem veti magát közéjük, amikor filmet néznek. Nem akart egy ilyen lakásba hazamenni.

Kirakták Celestinót a lakásánál; edzőjük vállon veregette, és még egyszer elismételte, mennyire büszke rá mindenki. Azt is lelkére kötötte, hogy legalább másfél napig nem gondol a korcsolyázásra.

Végül egyedül azon vitatkoztak össze, hogy Phichit már eltemette Sorát, mert meg akarta kímélni az összeroncsolódott tetem látványától.

- Hidd el, Yuuri, jobb, hogy nem láttad.

- Legalább azt mutasd meg, hova temetted el – kérte Yuuri szipogva. A csomagjait otthagyták a kocsiban, míg Phichit a kertben álló cseresznyefához vezette; szebb nyughelye nem is lehetne, tavasszal majd rózsaszín virágszirmokkal takarózhat. Talán ültethetnének hozzá virágokat is; a halálából új élet születik.

- Ne haragudj – ismételte Phichit. – Szerettelek volna megkímélni.

Yuuri csak megrázta a fejét; túlságosan el volt szorulva a torka ahhoz, hogy rendesen válaszoljon, de remélte, hogy a másik ennyiből is megérti: nem haragszik. Bevitték a holmiját, és Yuuri legszívesebben rögtön aludni ment volna, de Phichit olyan bűntudatosan sertepertélt a lakásban, hogy nem vitte rá a lélek.

- Mikor ettél utoljára? – kérdezte, amikor hallotta, hogy megkordul a gyomra.

- Szöulban? Azt hiszem.

- Yuuri…

- Tudod, hogy nem bírok gépen enni.

- Van maradék pizza, ha jól emlékszem. - Phichit feltépte a hűtőszekrény ajtaját, és szinte elmerült benne. – Oh, mégsem. Rendelhetünk valamit.

- Miattam nem szükséges, nem vagyok olyan éhes – hazudta.

- Nonszensz. – Barátja olyan szigorúan nézett rá, hogy szinte el is felejtette, melyikőjük az idősebb; megtanulhatta volna már, hogy neki erről nem tud hazudni. – Rendelek kínait, én állom – mondta azzal az ellentmondást nem tűrő hanggal, amit jól ismert. – Van sör is.

- Nem akarok inni – szögezte le rögtön. – Úgy érzem, még mindig másnapos vagyok.

- Váó… mit műveltetek azon a banketten?

Megrántotta a vállát. – A fele kiesett, de nem is érdekel.

Phichit megérezhette, hogy nincsen beszédes hangulatában, mert bekapcsolta a tévét, míg vártak a rendelésre. Yuuri üres tekintettel bámulta a képernyőt, és nem fogott fel semmit sem abból, amit a csinos bemondónő mesélt.

Mit csinálnak ilyenkor a győztesek?

Mit csinált ő tavaly ilyenkor?

Emlékei szerint Phichit elrángatta valami buliba, ahol rettenetes zene volt meg tömeg, valakivel smárolt a kanapén, és abból sem lett több, pedig legjobb barátja szívesen vállalta volna a kerítő szerepét, de leintette. Már rég beletörődött, hogy senkivel sem az igazi – hiszen ki mondta, hogy kötelező lenne valakivel párkapcsolatban lenni? A szülei néha rákérdeztek ugyan, van-e valaki, aki tetszik neki, de amikor zavarba jött, inkább ráhagyták a témát. Egy időben meg voltak arról győződve, hogy Phichittel van köztük valami, amin a fiatalabbik túlságosan is jól szórakozott, és felajánlotta, hogy felebaráti szeretetből elveszi a szüzességét.  Yuuri szeretetteljesen elküldte a francba, mire Phichit csak nevetett, hogy ezen nem kell megsértődni. Azóta már csak azért is elfelejtődött a téma, mert Phichitnek párja volt.

Még jó, hogy idén nincs buli. Kikapcsolta a telefonját, miután elintézte a kötelező hívásokat az otthoniakkal, mielőtt még újra előjött volna a téma, hogy ezek után mit fog csinálni.

Őszintén szólva fogalma sem volt. Mindig csak a korcsolyázás volt neki, és a tanulás az edzések közötti szünetben, szerencsére az agya jól fogott. Talán még idén be tudja fejezni a mesterképzést, ha nagyon ráhajt. Lehet, hogy ehhez kicsit át kell szerveznie az edzéstervet, de Celestino biztosan meg fogja érteni.

Megkönnyebbülést jelentett, amikor végre megérkezett a vacsorájuk; szokatlan volt Phichit mellett a csend, egészen természetellenes. A hörcsögök csaptak némi zajt a mókuskerekekkel, és Yuuri egészen elbambult attól, ahogy figyelte barátját, amint az az anyanyelvén gügyögve répadarabokat dugdos be nekik a rácson.

Ez a kép legalább otthonos volt és állandó.

*

Maga sem tudta igazán, hogy mi történt; a versenyeken valahogy mindig kiesett, mit is csinált pontosan, általában utólag nézte vissza a videókon, hogy lássa a hibáit, hogy min kell még javítania.

A csúnya esés ellenére aranyat nyert, és a fájdalom csak akkor szakadt rá igazán, amikor lejött a jégről. Ahogy ellátták, a fájdalomcsillapító eltompította az agyát is, és Yuuri csukott szemmel feküdt az ágyon. A bokáján valami tompa érzés ült.

Hallgatózott.

Pár nap alatt rendbe fog jönni a rándulás; szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta. Ha egy kicsit más szögben esett volna, akár csont is tört volna, és akkor ülhet a fenekén az egész szezonban, az pedig az ő korában megölné a karrierjét. Így is figyelnie kell magára, nem lehet könnyelmű.

Nem mondtak olyasmit, amit eddig ne tudott volna. A térde is lüktetett egy kicsit ott, ahol ráesett. Biztosan lesz egy-két szép kék-zöld foltja – csak a szokásos.

Fáradt volt.

~*~

Viktor a készülés hevében szinte el is felejtette nézni a híreket. Reggeltől estig rohant, a menzán evett (a hűtő otthon üres volt), elvitte Makkachint sétálni, aztán általában bezuhant az ágyba. Néha még chatelt előtte Chrisszel, habár már nem olyan éjszakába nyúlóan, mint korábban; mindketten gőzerővel készültek az Európa bajnokságra.

És megérte, mert Viktor aranyat nyert, Chris pedig ezüstöt legyőzve ezzel Michele Crispinót és Emil Nekolát. Büszke volt magukra, az edzőik is rájuk, és azt kívánta, bár meg tudná ezt mutatni Yuurinak, aki a bankett óta nem jelentkezett.

Viktor először azt hitte, elfoglalt; hiszen ő is alig ír a barátainak, valamikor csak egy hét múlva válaszol, előfordul. De Yuuri még januárban sem írt, Viktor reménykedett egy jókívánságban az Európa bajnokságra; mindhiába. Persze tudta már korábbról, mennyire inaktív médiában; a képek róla a Google-ban a versenyekről és az interjúkról származtak, vagy éppen az Instagramról, mert Yuuri legjobb barátja (a szeretője? ez mindig elgondolkoztatta, a két férfi olyan közel volt egymáshoz minden egyes képen, és Viktort ettől az utóbbi időben féltékenység fogta el) szenvedélyes fotós volt, és Viktor évek óta követte az oldalát. Chulanont elhivatott volt abban, hogy Katsuki Yuurinak legyen nyoma az interneten, és pár hetente mindig hozott valami új lesifotót róla vagy éppen szelfit vele, amiért a rajongók nagyon hálásak voltak. Most azonban még mintha ő is visszafogta magát, és Viktor elmerengett azon, vajon ennek a kutya balesete-e az oka. Yuuri hivatalos profilja szinte csak képekkel volt tele Sora-chanról. Viktor követte Yuuri két másik korcsolyázó barátját is, Leo de la Iglesiát és Ji Guanghongot is, de ők általában inkább egymással posztoltak szelfiket. Guanghong költözni készült Leóhoz Kaliforniába, és habár nyilvánosan sosem mondták ki, de valahogy ők voltak azok a pár, akikről mindenki tudta, hogy együtt vannak. Talán Phichitnek van csak monopóliuma a közös képek fölött Yuurival.

Összevesztek volna?

Viktor persze csak az interjúkból, és a legutóbbi bankettről ismerte Yuurit, de nem tűnt túl haragtartónak.

Chris február tizenharmadikán este küldött egy cikket neki azzal a kommenttel, hogy sajnálja.

Yuuri Katsuki visszalép a Négy Kontinensről és a Világbajnokságról is, állt a cikk elején, és Viktor többször is hitetlenkedve végigolvasta az első bekezdéseket, mert egyszerűen nem fogta fel, hogy ez megtörténik. Az okot nem írták, de a rajongói fórumokon már spekuláltak, hogy megsérült, és Viktor legalább két órát arra pazarolt el a szabadnapjából, hogy az egyik témában védte Yuurit álnéven, hogy még nem öregedett ki. Nem érezte jobban utána magát, és amikor a versenyt nézte, önkéntelenül Yuurit kereste a versenyzők között és a tömegben is.

A medálosztó ceremóniát már meg se nézte, hiába ujjongott neki Chris Chulanont első négy kontinensi aranya miatt.

- Azért van előnye annak is, hogy Katsuki visszalépett – jegyezte meg Georgi egy fárasztó edzés után. – Végre nekünk is van esélyünk az aranyra.

Viktor nem felelt, csak két napig levegőnek nézte Georgit; ő ezt nem értheti. Nem ő üldözte éveken keresztül Yuurit a dobogókon, hogy aztán alig pár ponttal lemaradva álljon alatta, mindig csak alatta, mert Yuuri szintje elérhetetlennek tetszett.

Viktor abban az évben először nyert a világbajnokságon, de az aranyérem nehéz volt a nyakában, a mosolya hamis, mert végig azt remélte, hogy Yuuri mégis ott lesz, és kiáll ellene. Meglepetés-produkció szabályellenesen, csak egy vicc volt, hogy nem vesz részt.

Dühítette, hogy csak így, egyszerűen feladta az egész sportot, és féltékeny volt, amikor Phichit Chulanont kirakott vele egy szelfit, ami alatt az állt, mennyire büszke a frissen mesterdiplomázott Yuurira.

Talán a tanulás miatt vette ki a szezon második felét. Talán úgy volt vele, hogy meghagyja az idei aranyat Viktornak – mert tényleg úgy érezte, mintha most az ölébe hullott volna, hiába tudta a józan esze, mennyit dolgozott érte. Christophe elküldte a francba, amikor kifejtette neki ezt az elméletet, és megígérte, hogy ha tényleg ilyen könnyűnek érezte az egészet, akkor vele fog jeget egyengetni következő szezonban, mert ez a dolga a legjobb barátjaként.

Legalább Oroszország és Yakov elégedettek voltak vele. Ünnepelték, és az aranyért kapott pénzből visszajött az, amit még december végén, mintegy szülinapi ajándékként könnyedén elköltött egy csak odafelé szóló repjegyre Japánba. Nem is tudta, mit gondolt, amikor ilyesmit intézett magának; talán azért elmehetne szétnézni kicsit az országban, kell lennie még egy kedvező visszaútnak, nem fog ártani a kikapcsolódás, mielőtt beleveti magát a következő szezonba.

A következő szezon… biztos keményebb lesz, mint az idei így, hogy Yuri Plisetsky is az ellenfelei között lesz. Látta nap mint nap, mit művel a jégen: tömény energia és fiatalság, és Viktornak még az ő korában sem volt annyi állóképessége, mint neki. Még a hajlékonyságát is szenvedés volt megtartani, a Biellmann-forgása már rég nem volt az igazi, Yuri mindig piszkálta is érte, hogy ne erőltesse azt, ami nem megy.

Volt egy-két ötlete programtémákra, de mind nevetségesen hangzott. Csábítás? Elhagyott szerető? Nem akar úgy hangzani, mint Georgi, aki havonta más lány miatt sír. Próbált különböző asszociációk alapján zenéket keresni, indokolatlanul sokáig kínozta magát flamencókkal, amik arra az elvarázsolt éjszakára emlékeztetették, amit Yuurival töltött Szocsiban.

Miért nem hívja most sem? Nem elég jó neki világbajnokként sem? Mit kell még tennie, hogy észrevegye? Esetleg pózoljon neki meztelenül, és küldje el postán a képeket? Hiszen akkor este akarta, akkor mi változott?

Talán eljátszotta a lehetőségét, amikor visszautasította a közeledését a hotelszobában. Ugyan mégis miből fizetné egy világbajnok műkorcsolyázó edzői díját? Viktor tudta, hogy romlottak az erkölcsei, amiért kérdés nélkül összefeküdne vele, ha ez lenne az ár, sőt anélkül is. Tud természetiben fizetni, tiszta sor, Yuurinak csak kérnie kell. Ha hívná, odaállíthatna elé ezzel a javaslattal és…

Nem. Gondolkoznia kell. A rossz döntései mindig a hirtelen jött ötleteiből származnak, és könnyen lehetséges, hogy Yuuri józanon még csak felé se nézne, vagy haragszik rá, amiért visszautasította, és most az eltűnésével bünteti. Valami okosabb tervet kell kiötölnie, ha azt akarja, hogy Yuuri az edzője legyen.

És akkor talált a tökéletes zenére: Eros. Ha kell, majd elcsábítja a jégen, akár nőies jegyeket is bevet, ha ez az esete Yuurinak. Kevesen vannak igazán a sport csúcsán, el fog jutni hozzá az üzenete. A felgyülemlett csalódottságból és frusztráltságból olyan csábító táncot alkot, aminek senki sem fog tudni ellenállni. Ahelyett, hogy Yuuriról áradozott vagy panaszkodott volna a többieknek, a kreativitásba öltötte az energiáit, ami kifizetődőnek tetszett; Yakov még motyogott is arról az orra alatt, hogy mennyire örül, hogy végre komolyan veszi az edzést így, hogy van egy megvédendő világbajnoki aranyérme.

Viktor sejtette, mennyire dühös lesz, amikor majd felbontja vele a szerződést, de egyelőre nem idegesítette magát ezen.

~*~

- Nem fogod megbánni, Yuuri – ígérte vidáman Phichit, és Yuuri kivételesen nyugodt volt, mert most nem a bajkeverő vigyor ült az arcán. – Csak mi leszünk, Guanghong és Leo.

- Akkor minek vettél ennyi sört? – pislogott bizonytalanul a konyha sarkába, ahol egy nagy rekesszel volt az italból. Biztos volt benne, hogy barátaik is hoznak majd alkoholt, ha már vendégségbe jönnek. Guanghongot amúgy is ritkábban látta, lévén a fiú pekingi volt, de az utóbbi időben elkezdte intézni a papírokat, hogy összeköltözhessen Leóval, és amilyen gyakran ideje és pénztárcája engedte, elrepült hozzá látogatóba. Most kell még kihasználni a lehetőséget a találkozásra; elvégre miatta senki sem fog Japánba repülni.

- Nyugi, majd leállítunk, ha nem bírnál magaddal.

- Ehh – nyögte Yuuri; pontosan tudta, hogy ezt mit jelent. Kínos fotók sorozata, illuminált állapotban sokkal beszédesebb volt, és ilyenkor egyszerűen kifaggatták mindenről, amit józanon nem mondott volna el. Nem mintha sok kínos titka lett volna.

De végül is, ha a lakásból nem engedik ki, akkor nem lehet nagy baj. Még hideg van, nem valószínű, hogy akármelyikük is kitalálná, hogy poén lenne kimenni az utcára mászkálni az éjszaka közepén. Nem mintha Sora-chan nélkül lett volna kedve csak úgy cél nélkül sétálni.

Míg Phichit a konyhában tevékenykedett, körbenézett a lakásban, hogy minden rendben van-e a vendégek fogadásához. Már kitakarítottak, de Phichit elég rendetlen volt, és hajlamos volt néha már rögtön szétdobálni a holmijait, hogy aztán amikor Yuuri elpakolt, számon kérje, mit hova rakott. Cserébe viszont általában ő főzött magukra vacsorát. Ez egy jól megszokott, bejáratott rendszer volt, és Yuuri el sem tudta képzelni, mi lesz vele otthon.

Mert döntött – hazamegy. Befejezte az egyetemet, és habár az orvosa azt mondta, rendben lesz a térde és az ízületei, nem érezte magát arra késznek, hogy visszamenjen a jégre versenyezni. Mindenki rá akarta beszélni; Celestino azt mondta, még fontolja meg, egyáltalán nem öreg, és komoly sérülése végül is nem volt, ha vigyáz magára, akkor még pár éven keresztül minden probléma nélkül sportolhat versenyszerűen. Phichit hetente legalább egyszer panaszkodott, hogy mi lesz vele a magányos hotelszobákban, holott neki tényleg tengernyi barátja van, akik közül mindig elérhető valaki, hogy szórakoztassa. Persze szerette Phichitet, de néha, amikor igazán felülkerekedett rajta a szorongása, hajlamos volt azon gondolkozni, vajon mit kedvelhet benne, hiszen szinte egymás szöges ellentétei voltak. Phichit még akkor sem tört le igazán, amikor megsérült, és egy teljes szezonon keresztül a fenekén kellett ülnie – inkább kihasználta az alkalmat, ismerkedett és blogba fogott, ami azóta egy összetartó kis közösséggé nőtte ki magát.

Hiányozni fog neki Phichit nyüzsgése, ha hazament.

A gondolataiból a csengő riasztotta fel, és mivel Phichit még mindig el volt foglalva a vacsorájukkal, ő ment ajtót nyitni.

- Gratulálok a diplomádhoz! – vetette magát Guanghong a nyakába. Yuurit mindig meglepte, mennyi erő van az annyival kisebb kínai korcsolyázóban, és most is kicsit hátratántorodott az ölelés hevétől. A Guanghong cipelte szatyrok a hátának ütődtek, de a fiú csak akkor engedte el, amikor Leo megkopogtatta a vállát.

- Hagyd levegőhöz jutni – nevetett halkan, és ő csak fél karral ölelte meg, mivel nála még több zacskó volt. Indulás előtt talán megint összevitatkoztak azon, ki mennyit cipel. – Én is gratulálok.

Leo már annyira megszokta a járást náluk, hogy rá se kellett szólni, hogy levegye a bejáratban a cipőjét. Yuuri előre kikészített nekik egy-egy pár házipapucsot, amire Guanghong mindig olyan irigy volt a puhaságukért.

Phichit pont egy olyan kritikus részén tartott a főzésnek, hogy nem tudott ellépni a tűzhelytől, ezért a vendégek felé nyújtózott, hogy legyenek szívesek odajárulni hozzá az üdvözlő ölelésükért. A fiúk előtte még ledobták az asztalra, amit hoztak, Leo levette a felsőpolcról a tálkákat a rágcsálnivalónak, míg Guanghong kibontogatta az ételhordókat.

- Nem kellett volna, srácok – tördelte a kezét Yuuri zavartan.

- Dehogynem, az utolsó közös esténken muszáj kicsit kirúgnunk a hámból – kacsintott rá Leo, s mint kiderült tequilát is hozott. Yuuri egy sóhajjal törődött bele, hogy mégis le fog részegedni barátai jóvoltából.

*

Fél órával később már szétfetrengték a megágyazott kanapét. Yuuri próbált egy pohár tequila után megállni, és inkább egy sörös üveget ölelgetett magához nem foglalkozva azzal, hogy az ital felmelegszik és pocsék lesz, de a többiek már jócskán túl voltak a harmadik körön is, és Guanghong gátlásait olyan szinten feloldotta az alkohol, hogy a szemük láttára nyalta le Leo kezéről a sót. A citromszeletekről már amúgy se tudták, melyik kié. Phichit lemaradt a nagy pillanatról, de azóta végig a kezében volt a telefonja, és azzal volt elfoglalva, hogy minél szuggesztív szelfiket küldjön Seung-gilnek. Az a tény egyáltalán nem zavarta, hogy Dél-Koreában pillanatnyilag délelőtt van. Yuuri nem tartotta számon, milyen hosszúkás tárgyakat mentett meg Phichit kezei közül, amik túl közel kerültek a szájához, ahogy demonstrálni próbálta, mit szeretne csinálni legközelebb, ha találkozik párjával.

Nem emlékezett rá, mikor kapcsolták be a tévét; nem is figyelt arra, mi megy benne pontosan, csak egy zenecsatorna poplistája ment háttérzajnak. Leo néha megjegyzéseket tett a hangtechnikára, ha éppen nem volt elfoglalva a szája Guanghonggal.

Yuuri örült barátai boldogságának, de közben azért valahogy keserédes is volt az egész. A többiek mind fiatalabbak voltak nála, mégis stabil párkapcsolatban álltak, még ha a távolság meg is nehezítette a dolgukat. Ő pedig itt ül huszonhét éves fejjel, ötlete sincs, hol telepedjen le, hogy alkalmas-e valamire a jégen kívül, hogy nem csak Japán nyerőgépe.

Az aranyérmek nem boldogítanak. Az aranyérmek nem mondják meg, mit csináljon, ha már nem képes ugrani a szétkopott ízületeivel, és az aranyérmei nem tudják megölelni vagy megfogni a kezét, ha magányos.

Mielőtt még túlságosan is belelovallta volna magát a gondolataiba, Phichit feje a vállára bukott, és onnan pislogott rá laposakat. A tusa elkenődött, de túl pityókás volt ezt észrevenni.

- Idáig hallom a fogaskerekeidet. Ki vele!

- Egy részem nem akar hazamenni – vallotta be. – De akkor mi mást csinálhatnék?

- Én sem akarom, hogy hazamenj, Yuuri – szorította meg a vállát Phichit. – Hé, mi lenne, ha mégis itt maradnál? Ciao Ciaónak úgy is szüksége lenne egy segédre, biztos nem bánná, ha felvetnéd az ötletet. Aztán még az is lehet, hogy leszel eléggé formában egy új szezonhoz.

- Évek óta nem voltam otthon – rázta meg a fejét, mire Phichit csak jobban szorította, hogy ne mocorogjon feleslegesen a párnája. – Ideje lesz hazamenni.

- Most hogy mondod… nekem is kellene. Szeretem Amerikát, de otthon mindig megy a balhé, hogy külföldön edzek. És nagyon unalmas lesz nélküled Detroit.

- Ugyan már, rengeteg más, izgalmas barátod van.

Phichit belecsípett az oldalába, mire Yuuri megugrott majdnem a mellettük szunyókáló Guanghong-Leo duóra esve. – De egyik sem te. Mégis kivel fogok rúdtáncolni járni?

- Majd találsz másik áldozatot.

- Ez gonosz volt, Yuuri, magadtól jöttél.

- Miután megzsaroltál – forgatta meg a szemét, de nem tudta leplezni a mosolygást. Jó délutánok voltak azok, amikor Phichittel tekeregtek a rúdon, habár biztos volt benne, hogy sosem lesz hasznára tánctudásának ezen része. Viszont volt egy olyan tagadhatatlan előnye, hogy mindenhol nagyon megizmosodott – már a testalkatához képest –, és gond nélkül emelgetett akár nála kétszer nagyobb embereket is.

- De élvezted.

- Jó, rendben, egy kicsit.

- Nagyon – vigyorgott Phichit. – Látod, fogalmam sincs, mi lesz velem nélküled. Azért majd meglátogatsz?

- Igyekszem – biccentett komolyan.

- És nem csak itt, Bangkokba is meg vagy hívva természetesen, vagy akárhová, ahol éppen lakom. Mindig lesz neked egy szabad kanapém. Vagy cipősdobozom.

Yuurit annyira meghatotta a törődés, hogy halkan vihogni kezdett, aztán elszorult a szíve. Pár nap múlva már csak a volt lakótársa lesz Phichit.

- Te is jöhetsz hozzánk. Akár nyáron is, Celestino biztos elengedne, vagy akár ő is eljöhet…

- Ez tetszik! Hé… megcsinálhatnánk azt a nagy, közös gálát is, amit már mióta tervezünk.

- Hát… azt azért még meglátjuk.

- Naa, Yuuri, mikor máskor lenne neked jó? Mindenfelől meghívnánk a korcsolyázókat, még ha nem is mindenki tudna eljönni, akkor is tök poén lenne. És képzeld el a rajongók reakcióit!

Még sokáig beszélgettek a jövőbeli terveikből; hogy örökkön örökké barátok lesznek, Phichit poénkodott azzal, hogy ha nem sikerülne betöltenie a Yuuri hagyta űrt a sportban, majd elmegy hörcsögöket tenyészteni, és Yuuri lesz az értékesítője, világuralomra fognak törni ketten az aranyos kis állatok segítségével (így is Phichit követőinek fele a hörcsögök miatt volt ott). Phichit belediktált még két üveg sört, és végül egymásnak dőlve, üvegekkel az ölükben nyomta el az álom. Guanghong odabökdöste hozzájuk Leót, amikor felkelt hajnalban, és lőtt egy képet róluk, amit aztán posztolt jó pár szívecskével és szomorú szmájlival.

Az egyik legkedveltebb bejegyzése lett.

*

Yuuri a nyüzsgésre ébredt, habár barátai magukhoz képest még visszafogták magukat, és viszonylag halkak voltak. Eléggé ki volt száradva a torka, így a reggelt azzal kezdte, hogy egy fél üveg vizet megivott, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. Guanghong és Leo persze nem látszottak másnaposnak, ahogy kicsit álmoskásan, de vidáman reggeliztek az esti maradékból. Phichit a tapasztalatai alapján egyszerűen csak nem mutatta jelét a macskajajnak, és a konyhapultra feküdve telefonált Seung-gillel, aki a hangszínéből ítélve éppen leszidta.

- Már megmondtam párszor, hogy ne küldj olyan képeket, amikor tudod, hogy edzésen vagyok – morogta. – Tudod, milyen merevedéssel korcsolyázni?

Guanghong majdnem megfulladt, ahogy teli szájjal felprüszkölt a nevetéstől. Leo vigyorogva hátba veregette.

- Van ott még valaki?

- Valld be, hogy tetszett – dorombolta elégedetten Phichit. – És igen, amúgy ki vagy hangosítva, mert lusta vagyok a fülemhez tartani a telefont.

- Vagy csak túl másnapos – szúrta közbe Yuuri, ahogy áthajolt a feje fölött kezet mosni a mosogatóban.

- Miért nem állítottad le, Katsuki?

- Próbáltál már leállítani egy részeg Phichitet? – Megvárta Seung-gil horkanását a vonal másik végén. – Na, látod. Amúgy azt nem hagytam, hogy leszopja a sörösüveget.

- Gratulálok, igazán figyelemre méltó teljesítmény, exvilágbajnok.

Guanghong újra felvinnyogott a nevetéstől, bár legalább most nem evett közben – az túl veszélyes lett volna. Phichit viszont felszisszent.

- Hé, te se vagy jobb részeg.

- De nekem legalább nincs közben telefon a kezemben.

- Ja, mert éppen a nadrágomban van, sokkal jobb.

Guanghong ezen a ponton borult az asztalra a nevetéstől; ha Yuuri nem ismerte volna, bizonyára elgondolkozott volna, vajon mi lehetett a reggeli kávéjában, de az évek tapasztalatából tudta, hogy inkább csak aznapos, még alvás után is.

- Szobára, fiúk! – rikkantotta Leo, míg párja egyetértően csapott a karjára.

- Komolyan, én se akarom hallgatni – forgatta a szemét Yuuri.

Phichit nevetgélve búcsúzott el vendégeiktől, mindenki (még Yuuri is, pedig ő még maradt) kapott egy nyálas puszit az arcára, majd kijelentette, hogy elmegy aludni, jó éjszakát. Seung-gil még a vonalban volt.

Yuuri tudta, hogy legalább fél óráig el fogja kerülni a szobáját, és a lehető leghangosabban fogja bömböltetni a rádiót, míg végeznek.

Mire végzett a reggelivel, Leóék már szedelőzködni kezdtek, és mindketten szorosan megölelték az ajtóban.

- Azért remélem, hogy nézőként eljössz pár versenyre – jegyezte meg Leo.

- Vagy beugorhatnál a gálára – egészítette ki Guanghong.

- Igyekszem – mondta. De nem ígérek semmit, tette hozzá gondolatban. Maga sem tudta, mit fog csinálni az elkövetkezendő hónapokban.

- Jó utat, Yuuri.

Amint elmentek, Yuuri még hangosabbra csavarta a rádiót, míg arra gondolt, hogy még az is hiányozni fog a Phichittel való együttélésből, hogy túlságosan is sokat tud a szexuális életéről.

*

Celestinótól még aznap délután búcsúzott el, miután összeszedte magát annyira, hogy vállalhatóan nézett ki a búcsúparti után. A férfi is biztosította róla, hogy bármikor visszajöhet látogatóba, persze a legjobban annak örülne, ha visszajönne versenyezni, mert még nem áldozott le a csillaga, és az orvosok is azt mondták, hogy most már biztonságosan terhelheti az egész testét. Yuuri csak udvariasan és fáradtan mosolyogva hallgatta az egészet, míg azon merengett, vajon hányszor fogja még ezt hallani.

Miért nem gondol arra senki, hogy talán már kiégett? Talán jobb hagyni a fiatalokat kibontakozni.

Phichit vitte ki a reptérre, és vezetés közben végig csapongva hadart mindenről, ami csak eszébe jutott. Yuuri átlátott rajta; ez nem az izgatott-boldog hadarása volt, hanem az ideges, amikor el akarja terelni valami kellemetlenről a figyelmet – most éppen a búcsúzásról. Yuuri egyáltalán nem bánta, hogy nem kell gondolkoznia.

Egészen a biztonsági ellenőrzésig ott maradt vele, aztán szinte el sem akarta engedni, amikor utoljára összeölelkeztek, és Yuurinak úgy kellett eltolnia magától. Felrakodta a kézipoggyászát a görgős szalagra, és egészen addig integetett Phichitnek, míg a véletlenszerű ellenőrzés be nem csipogott, és félre kellett állnia, hogy mintát vegyenek a tenyeréről.

Míg arra várt, hogy bemondják a járatát, a boltokat járta nyugtalanságában, és apró szuveníreket vett a családnak. A repülőn ablak mellé kapott helyet, és addig figyelte felülről Detroitot, ami évekig az otthona volt, míg a város el nem tűnt a felhők dunyhájában.

Azért megpityeregte egy kicsit Amerikát.