Rókatűz VI.

Na mit hoztam nektek? :D Bizony-bizony, a kitsune au hatodik részét, egy teljes fejezet Viktor szemszögéből, mert Yuuri agya lyukas volt az előző végén.

Viktor tudta, hogy átlépett egy határt, amikor Yuuri másnap és harmadnap sem jelentkezett. Minden nap ott várt a nagy szürke kőnél, de Yuuri nem jött többé.

A racionális énje azt mondta, túlreagálja, és nem kellene ennyit aggódnia. Valószínűleg közbejöhetett neki valami, ráadásul a tenger is viharos, egyszerűen bele kell törődnie, hogy ritkábban látja. Lehet, hogy már a családja is hiányolta (habár nem nagyon beszélt róluk), végül is nem várhatja el, hogy mindig egy idegen országból érkezett tudóssal és utastársaival foglalkozzon.

De mi van, ha balesetet szenvedett, jutott eszébe, és egyedül senyved az erdőben törött bokával, a megváltásra várva? Viktor először nem szólt senkinek sem, amikor céltalanul, úttalan utakat járt be a környéken, mert Yakov bizonyára morogna, hogy nem hiányzik a drámája, tegye csak a dolgát, menjen rajzolgatni a növényeit vagy a tájat, csak ne legyen láb alatt. Viktornak azonban semmi kedve sem volt ehhez egyedül. Túlságosan megszokta Yuuri társaságát; végre valaki, aki megérti, aki nem néz rá bután a tudományos magyarázataiért, és aki kritikusan véleményt tud nyilvánítani arról, amit csinál.

Az aggodalomtól rá se tudott nézni a jegyzeteire és a könyveire. Az erdőben téblábolva megtalálta a hőforrást, amit Yuuri mutatott neki, de egyedül semmi kedve sem volt pancsolni. Azért körbe járta, hátha talán valamit, amiből tudhatja, hogy Yuuri valóságos volt – ha a többiek nem találkoztak volna vele, akkor bizony el is hitte volna, hogy csak álmodta. Hiszen tökéletes volt, akár egy festmény a legtehetségesebb művésztől.

Nem segített az aggodalmán az sem, hogy akármerre is kóborolt az erdőben, nyomát sem látta az állítólagos kunyhónak. Udvariasságból mondta volna csak, hogy van hol aludnia, vagy ennyire nem bízott benne?

Új barátja társasága híján jobbára Makkachinnal töltötte az idejét; felderítették a partot (sokszor rá kellett szólnia, hogy ne ásson elő tetemeket a fekete homokból), trükköket tanított neki (Makkachin lelkes volt, ha a kellő ösztönzést használta), vagy éppen gombát és bogyókat gyűjtött maguknak (ez utóbbit Nikolai befőzte egyik délután lekvárnak és alkoholnak, Yuri pedig végig panaszkodott, amikor neki kellett takarítani a konyhában). Georgi figyelt fel először letargikus hangulatára, és az egyik este odacsempészte neki az egyetlen megmaradt személyes tárgyát, a verseskötetet tele szerelmes versekkel. Viktor csak értetlenül pislogott rá, mire a férfi megveregette a vállát.

- Neked nagyobb szükséged van rá.

Viktor pár perc után kedvetlenül rakta félre a könyvet. Egyik vers se tudta megragadni azt, amit Yuuri iránt érzett, ráadásul az összes egy nőhöz szólt. Viktor tudta, hogy Yuuri után képtelen lesz bárki másra nézni.

És Yuuri talán azért nem jön, mert Viktor csapnivaló barát, és megsejtette a bűnös gondolatait róla. Hiszen olyan kellemetlenül érezte magát, amikor megbámulta, lehet, hogy ő nem vonzódik a férfiakhoz. Talán éppen most meséli a feleségének, esetleg a gyerekeinek, milyen furcsa európai szerzettel találkozott, aki úgy bámulta, mintha valami finom egzotikus étel lenne.

Viktor már rég túl volt azon, hogy szégyellje a preferenciáit a szerelemben.

A háborgó, végeláthatatlanul szürke óceánt bámulta, aminek a túlsó felén valahol ott van Christophe, aki legalább egy kicsit megérti őt. Ő nem nevetné ki vagy adná fel, ha mesélne a vonzalmáról, csak cserfesen mosolyogna és hátba veregetné, hogy próba szerencse.

Viktorra újult erővel roppant rá a magány, ahogy tudatosult benne, hogy jó eséllyel soha többé nem látja viszont barátját, mert meghalni küldték erre az expedícióra, semmi garancia arra, hogy a hazautat is megéli. Bármikor jöhet egy nem várt katasztrófa vagy betegség, ami ledönti a lábáról, és akkor mindenki csak úgy fog emlékezni rá, mint Viktor Nikiforov, a kegyvesztett tudósutánzat. Valószínűleg a jegyzetelésnek sincs már semmi értelme, meglehet vissza se jutnak Szentpétervárra a tanulmányai. És ha igen, a tudóstársak valószínűleg kinevetik.

Christophe nem nevetné ki, de ő nem tudós, hanem író; egy még kevésbé hálás szakma. Viktor szerette olvasni a történeteit, habár a legtöbbet a kiadók cenzúrázták, vagy nem is voltak hajlandóak felvállalni a pikáns vagy a politikát bíráló részletek miatt.

Ha nem látja többet, az új történeteit se fogja olvasni.

Általában egészen addig ücsörgött az óceánparton, míg kellemetlenül nyirkossá nem váltak a ruhái, vagy míg valaki nehezményezte, hogy nem túl sok segítség az építkezésben.

A fák között száradni kifeszített állati bőröket tépte a viharos szél; ahogy hallotta Aleksandr és társai nem voltak megelégedve a sziget kínálta prémekkel, és ha jobb lett volna az idő, bizonyára követelték volna Yakovtól, hogy álljanak tovább jobb vadászterületet keresni.

Viktor nem tudta eldönteni, tovább akar-e menni, vagy megállapodni.

Már épp eleget látott azokból a tájakból, amikről a könyvei meséltek. Nincs szüksége az újakra, a visszaút kockázatos, talán jobb lenne maradnia, ha a lehetőség adott. Itt senki sem szólná meg a felfedezéseiért, ha támogatni akarja a tudomány fejlődését. Talán a környező országok elnézőbbek, és akár ki is adathatná, ha talál fordítót.

Lassanként befejezték a szálláshelyüket; Yakov végül csak a fedélzetet szedette szét, magát a hajótestet elvonszolták egészen a tisztás bejáratáig, és összeépítették a frissen felhúzott helyiséggel. Ez némi védettséget is jelentett a szél ellen, és így legalább mindenkinek maradt egy kis személyes tere, és Viktor is zavartalanul dolgozhatott a kabinjában.

Yuuri jelenléte nélkül viszont nyugtalan volt; jobbára csak Makkachinnal beszélt erről, de a kutya nem tudott mit tenni azon kívül, hogy barátságosan csóválta a farkát, és néha vigasztalóan megnyalta a kezét.

Jó másfél hét után Viktor megelégelte az aggodalmat, és Yakovhoz fordult azzal a javaslattal, hogy küldjenek egy komolyabb keresőcsapatot az erdőbe – amit természetesen ő vezetne –, de a férfi csak leteremtette mondván van fontosabb dolguk is. Yuuri előbb utóbb elő fog kerülni, ha a faluja komolyan gondolta a csereüzletet velük.

Viktor akárhogy is gondolt bele, nem volt cserébe mit adniuk a helyieknek; úgy tűnt, nekik mindenük megvan, ők pedig csak szegény tengerészek voltak, akiktől a tenger már elragadta az értékeik nagy részét.

- Rendben, akkor megyek egyedül – mondta sértetten, és rögtön ki is fordult a közös helyiségből a többiek aggodalmas pillantásától kísérve. Mila jelentkezett volna segíteni, talán Georgi is, ők legalább próbálták megérteni az érzéseit, de Yakov nem hagyta.

Odakint istentelen szél volt, ami az arcába vágta volna az ajtót, ha nem tartja meg.

- Felelőtlen vagy, Vitya! – kiabált vele Yakov, ahogy utána ment, valószínűleg azért, hogy visszatartsa. Viktor ruhája addigra már kezdett átázni; ezt a darabot nem erre az időjárásra tervezték, de makacs volt és elhivatott, hogy most elő fogja keríteni Yuurit, hiába ragadt a csizmája a sárba, és hiába akarta az ellenszél szinte visszafújni a házba. – Ha azt mondaná az a fiú, hogy ugorj a kútba, azt is megtennéd?

Viktor nem válaszolt, mert akárhogy is forgatta a szavakat, ez így volt – és még nem is szégyellte. Egy különösen erős széllökés egymásnak taszította őket, és Yakov megkapaszkodott a karjában; az arca vöröslött a dühtől és a kiabálástól, a vérnyomása valahol az egekben, mint mindig, amikor valaki ellenszegült a parancsainak.

- Néha azt hiszem, megbabonázott az a helyi.

Viktor durván megrántotta a vállát, mire a férfi elengedte. – A barátom, fontos nekem.

Yakov felhorkant. – Ne fűzz hozzá túl sok reményt, amint jó idő lesz, elhagyjuk a szigetet.

Viktor nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a tényt. Hiszen végre talált valakit, aki miatt megérte ez az egész őrült út, aki enyhített a magányán. Hitte, hogy ha tovább állnak, valahogy tartani fogják a kapcsolatot – ha Yuuri is úgy akarja.

Viktor azon a ponton lezártnak tekintette a vitát, hogy Yakov a napi ételadagjának csökkentésével fenyegetőzött, hátha akkor kevesebb felesleges energiája lesz. Éppen faképnél hagyta volna, de amikor elfordult tőle, egyszerre ott álldogált az erdő szélén Yuuri koszosan és elázottan.

- Yuuri! – kiáltotta, de a szél az óceán felé tépte a hangját. Integetett neki, ahogy felé sietett, és amikor félúton találkoztak, legszívesebben átölelte volna. – Yuuri, barátom, hát megkerültél – szorította meg a vállát, és Yuuri halványan rámosolygott. Yakov morgott valamit az orra alatt, de Viktort már egyáltalán nem tudta érdekelni a zsörtölődése. Yuuri megkerült, látszólag semmi baja sem volt, és egyáltalán nem volt ellenére a meleg alvóhely ötlete, mert néma beleegyezéssel követte.

Odabent Makkachin rávetette magát, és elég volt egy pillantást vetnie Yuuri arcára, hogy tudja, még mindig fél tőle, hiába nem akart semmi rosszat az eb. Megszidta, mielőtt a helyére küldte volna; ma éjjel biztosan nem fog nála aludni, főleg azért sem, mert Yuurinak is kell hely. Így is ki kell még logikáznia, mint férnek el. Közben átkísérte a hajótestbe barátját, míg ő magyarázkodott: nem jött, mert segíteni kellett a falu fogadójában, az időjárás pedig lehetetlen volt, de mindezt nagyon sajnálja, nem lett volna szükség arra, hogy Viktor aggódjon érte. Minderre csak megértően bólogatott, gyorsan helyet csinált neki egy széken, aztán előkotort neki egy tiszta, száraz ruhát, a vendég mégsem ülhet ilyen úttól vizes, koszos hacukában, ha van jobb is. A sarokban állt egy edény tiszta vízzel; Yuurinak épp lesz ideje megmosakodni, míg ő elmegy a borért.

Kicsit aggódott, hogy Yuuri majd félreérti az alkoholt; isten ments, ő nem leitatni akarja. A fiú viszont csak biccentett, míg érdeklődve nézelődött a szobájában; szemügyre vette a kísérleti hőgenerátort és az asztalát. Viktor kicsit szégyellte magát a kupiért, de az utóbbi napokban valahogy semmi hangulata sem volt rendet tartani.

A konyhában talált két szebb kupát, amik valahogy megúszták a törést, így magához vette őket. Szerencsére jól emlékezett, és volt még raktáron a borból, amit Vlagyivosztokban vettek.

Yuuri ellazultabbnak és vidámabbnak tűnt, amikor visszatért, mert olyan elbűvölően mosolygott rá, hogy Viktornak kihagyott egy ütést a szíve. Alkohol nélkül is megrészegültnek érezte magát.

Lehet, hogy igaza van Yakovnak, és Yuuri valóban megbabonázta; ez a felvetés azonban még annyira sem zavarta, mint illett volna. Hiszen Yuuri kedves, okos és gyönyörű, ki nem örülne, ha egy ilyen teremtés akarná magának?

- Arra, hogy újra találkoztunk – nyújtotta koccintásra a kupáját, és a bor fűszeres illata megtöltötte a kis helyiséget. Yuuri kíváncsian beleszagolt az italba, mielőtt ivott volna.

- Tényleg bűntudatom van, hogy nem jöttem előbb – vallotta be. – Tudom, hogy én vagyok az egyetlen összeköttetésetek a külvilággal, még ha nem is a legjobb.

- Ne mondd ezt, Yuuri, jobbat nem is kívánhatnánk nálad a világ végén – mondta gondolkozás nélkül, aztán gyorsan kijavította magát, amikor a fiú arca megrándult a megjegyzésre. – Mármint ne értsd félre, csak én egy világvárosból jöttem.

- Hol van pontosan ez a Szentpétervár? – kérdezte vendége egy újabb korty után.

Viktor leemelte a polcról a nehéz atlaszt, és odanyújtotta volna neki a megfelelő ponton kinyitva, de Yuuri inkább odaült mellé, és kíváncsian áthajolt a válla fölött. Viktor finoman kisimította a lapokat, és a mutatóujjával a Néva torkolatvidékére bökött, hol a szülővárosa helyezkedett el, majd körberajzolta az Orosz Birodalom határait; a Finn Nagyhercegség északnyugaton, a Jeges-tenger szigetei Szibériától északra, Alaszka, alatta pedig Kamcsatka, jelenlegi tartózkodási helyük a Kuril-szigetek, az Amur-vidék Kínától északra, a kazahok földje, a Kaukázus, Ukrajna és Lengyelország és végül a Baltikum. Ő maga csak ez utóbbit járta be korábban, amikor tanult, majd az expedícióval átvágott a hatalmas és kegyetlen Szibérián, hogy aztán ide érkezzen.

- Mindig azt hittem, hogy Japánhoz tartozunk – ámult Yuuri.

- Vitás terület, attól függ, melyik félt kérdezed.

- És mi hol vagyunk pontosan? – érdeklődött a Kuril-szigeteket jelző pöttyöket nézegetve.

Viktor a Paramushir és az Onekotan szigetek közé bökött. – Számításaim szerint itt. Ha odaadod a tollat az asztalról, akkor be is jelölöm.

Yuuri kinyújtózott, a tintába mártotta a tollat, gondosan lehúzta a felesleget, mielőtt átnyújtotta volna, és Viktor egy apró pöttyöt ejtett a mutatott helyre, majd visszaadta Yuurinak az íróeszközt. A bőrük egy pillanatra egymáshoz ért.

- Le tudnád írni a sziget nevét? Sajnos elfelejtettem.

Yuuri szépen formált kandzsikat vetett a papírra, amiket Viktor nem tudott elolvasni.

長谷津

Viktor megismételtette vele párszor, mielőtt leírta volna hallás után: Hasetsu. Elég japánosan hangzott, így muszáj volt rákérdeznie, hogy japánul beszélnek-e otthon.

Yuuri megrázta a fejét. – Nem, de az ő írásrendszerüket használjuk a tradíciók miatt. Nem tudom a nyelv nevét oroszul.

- Szívesen meghallgatnám egyszer, milyen, amikor az anyanyelveden beszélsz – duruzsolta, mire Yuuri felnevetett; bájos hangja volt, Viktor szívesen hallgatta volna ezt akár egy életen keresztül is. Yuuri most nem bánta, hogy közelebb hajol hozzá (meglepően édeskés, virágos illata volt), sőt maga töltötte újra kiürült kupáikat, majd újra koccintottak. Yuuri pár korty után hirtelen átkarolta a vállát, és összekoccantotta a homlokukat.

- Maradj velem, Viktor. Itt, Hasetsuban. Van elég hely, van mit kutatnod, megtanítom neked a nyelvünket. Lakhatsz nálunk.

- Yuuri… - suttogta elakadó lélegzettel.

- Nem akarom, hogy elmenj – motyogta Yuuri elvékonyodó hangon, mintha egyszerre a sírás határán lenne, és Viktor gyengéden kivette a kezéből a boros kupát, mielőtt még kiborította volna.

- Eleget ittál, kedves. – Fel akart kelni, hogy vizet hozzon neki és valamit, ami segít felszívni az alkoholt, de Yuuri rávetette magát, teljes testsúlyával az ágynak szegezte. Viktor ösztönösen magához karolta, nehogy leessenek az ágyról.

- Ne menj el, Viktor – kérte újra, az ajka remegett, és az orosz képtelen volt elszakítani róla a pillantását. – Nem élem túl, ha elhagysz.

- Oh, Yuuri… - A fiú kipirult arcára simította a kezét, és ujjai a rövid, fekete tincsek közé túrtak. Yuuri az érintésébe simult, szinte dorombolt (ha az lehetséges lett volna), és még szorosabban ölelte magához. – Én sem akarlak itt hagyni.

- Tényleg?

- Igen – mosolygott rá selymes haját simogatva, és a következő pillanatban a fiú már csókolta is, mintha nem lenne holnap; érezte az érintéséből, hogy tapasztalatlan, de Viktor ezt egyáltalán nem bánta, megrészegítette a bor és Yuuri illata, és azt akarta, hogy az övé legyen, csak az övé, örökkön örökké.

Amikor elváltak levegőért, Yuuri felkuncogott, és Viktor játékosan megnyomta az orrát. – Mi olyan vicces?

- Olyan szép vagy – mondta Yuuri puhán, ahogy az arcát cirógatta, majd megpróbálta kiszedni a hajából a gumit, de túl koordinálatlan volt hozzá a mozgása. Viktor gyorsan megértette, mit akar, és szétbontotta a copfját, mielőtt Yuuri jobban meghúzta volna a szálakat. Ráfért volna egy fésülködés. Yuuri gyengéden futtatta végig ujjait a tincseken meg-megakadva a csomókban. – Szép a hajad is.

- Köszönöm – nevetett rá. – A tiéd is.

- De rövid.

- Miért nem növeszted meg?

Yuuri vállat vont. – Tetszene?

- Nagyon.

- Akkor majd holnap. Talán.

- Persze – hagyta rá, és homlokon csókolta, míg helyezkedni próbált, hogy kényelmesebben legyenek. Ez nehéz feladat volt, mert Yuuri nem akart vele mozdulni, szinte akadályozta, ahogy újra megcsókolta.

Viktor gyorsan megállapította, hogy Yuuri tanulékony szerető, és nem volt ellenvetése, amikor levetkőztették egymást. Szorosan összesimultak a takaró alatt, míg egymást simogatták, és Yuuri egyszerűen túl tökéletes volt, nagyszerűen illett a karjaiba. Kielégülésig csókolóztak, és utána sem engedték el egymást.

- Az enyém vagy – dorombolta Yuuri félálomban, a nyakába rejtve az arcát, és Viktor apró köröket írt le a mutatóujjával a vállán.

- A tiéd vagyok – bólintott, és végre boldog volt.

*

Viktor száraz torokkal, kitekeredett pózban ébredt, és szüksége volt egy kis időre, mire emlékezett rá, mi is történt éjszaka.

Yuuri megkerült, ittak és örültek egymásnak.

Yuuri azt mondta, egymáséi, és nem akarja, hogy elhagyja. Csókolóztak, sőt kicsit többet is tettek; még a saját bőrén érezte az illatát. Csakhogy akárhogy is fordult, Yuuri nem volt ott. Mégis elhagyta volna? Nem, ő biztosan nem, csak kiment valamiért…

Ahogy az oldalára fordult, valami szőröset és szuszogót érzett a hasánál. Besurrant volna a fedélzeti macska? Rögvest felpattant a szeme, megélénkült, és felhajtotta a takarót.

Egy élő-lélegző róka feküdt mellette. Viktor halkan felkiáltott, és nyomban kipattant az ágyból. Az állat felriadt a hangra, körbepillantott, majd furcsát nyikkant, és ha tehette volna, kiiramodott volna az ajtón, de Viktor az útját állta.

- Nem mehetsz ki. A saját érdekedben.

És a róka mintha értette volna, mert az ágy végébe kuporodott.

Valaki dörömbölt az ajtón.

- Mi a franc volt ez, Viktor?! Egyszer hagy aludni a vénember, de te még akkor sem vagy nyugton.

Viktor halkan elkáromkodta magát. A lehető legrosszabb alkalom, hogy Yuri berontson…

- Csak a lábamra ejtettem egy… egy könyvet – hazudta, mire Yuri gúnyos horkantást hallatott, de legalább már nem akart bejönni. Viktor egy leheletnyit megkönnyebbült. Akkor jöjjön a neheze, mégis mit keres egy eleven róka a szobájában, lehet, hogy sajnálta őket, de azért odáig nem ment el, hogy a szobájában rejtegessen egyet Aleksandrék elől…

Az ágyra pillantva azonban az ő Yuurija ült az állat helyén anyaszült meztelenül, habár nem volt egészen emberi kinézetű; vörös, háromszögletű fülek ültek a feje tetején, amik most a hajába simultak akár egy macskának, lompos rókafarkát pedig védekezőn tekerte maga elé, és Viktor percekig tátogott, mielőtt újra meg tudott volna szólalni.

- Mi vagy te?

Földrajzi és történelmi jegyzetek (igen, csak a hetedik fejezetig bírtam ki nélküle :P)

Nem kötöttem a ficet konkrét évszámhoz; valahol a tizenkilencedik században vagyunk, amikor az említett területek mind az Orosz Birodalomhoz tartoztak (igen, Alaszka is, egészen 1867-ig). Az Amur határfolyó Kína és Oroszország között, a Paramushir és az Onekotan pedig a Kuril-szigetek részei, ami egy olyan szigetcsoport Japán és Kamcsatka között, mely az oroszok és a japánok között nagyon sokáig vita tárgyát képezte, és Japán még mindig fenntartja a követelését a négy legdélebbi szigetre.