Rókatűz III.

Belekezdtem az ötödik fejezetbe, szóval végre fel merem rakni a harmadikat. :3 Ez a rész éppen csak eléri a 2000 szót, de a következő már hosszabb lesz~

Yuuri hitetlenkedve forgatta a teafüves dobozkát az ujjai között, amit tanítójától kapott. Minako azt mondta, hogy ha minden nap iszik ebből a főzetből, akkor ez átmenetileg tompítani fogja a panaszait, és stabilizálja a varázserejét. Yuuri ezelőtt még sosem hallott erről a megoldásról, de az utolsó pár napban teljesen felfordult a napirendje, és lassan már semmi sem tudta meglepni. Minako kivette az edzésekről, és órákig meditációs gyakorlatokat végeztetett vele. A füstölők illata eltompította az érzékeit, és ha megpróbált felállni, szédülni kezdett. Egy kiadós fejfájás kezdetét érezte a halántékán.

Előkészületekre volt szüksége, mielőtt az emberek közé ment volna, és a legfontosabb az volt, hogy megtanulja a nyelvüket.

- Sajnos ezt a tudást nem adhatom neked, mivel én sem beszélem azt a nyelvet – mondta Minako. – A tradicionális módszerre most nincs idő, egy alternatív megoldáshoz kell folyamodnunk.

Yuuri nem szerette az alternatív megoldás hangzását, és kicsit olyan volt, mintha az idősebbik kitsune is tartana tőle. Közben nyílt az ajtó, és Phichit surrant be a helyiségbe nesztelen léptekkel. Gyengéden végigsimított a vállán, mielőtt leült volna mellé.

- Egy ember álmába hatolás komoly és veszélyes dolog – kezdett bele Minako. – Örültem volna, ha később taníthatom meg nektek, de nincs más választásunk. Amint eltöltöttél egy kis időt az elméjében, megszerzed az összes tudást, amivel rendelkezik. A nyelvet is, és ez a fontos.

- Miért beszélsz többes számban?

- Valakire szükség van, aki közel áll hozzád, és őrzi a tested. Problémák léphetnek fel, ha közben valaki megzavar, főleg ebben az állapotodban. Most sérülékenyebb vagy, mint egy ember.

Yuuri megfeszült – volt elég baja, és határozottan nem hiányzott, hogy esetleg ott ragadjon egy ember elméjében. Phichit oldalba bökte, és bátorítóan rámosolygott.

- Ne aggódj, vigyázni fogok rád.

Puha párnákra fektették, és Minako tüzet gyújtott az asztal helyén, amibe erős illatú gyógynövényeket szórt, míg halkan duruzsolta, mit kell tennie: engedje el magát, mintha csak aludni készülne, de mielőtt elnyomja az álom, szakadjon ki a testéből. A feje Phichit ölében nyugodott, aki a kezét szorította, hogy megossza vele erejét. Lehunyta a szemét, és próbált úgy tenni, ahogy Minako mondta.

Egy negyedóra elteltével sikerült elérnie a kívánt állapotot, és azon kapta magát, hogy kívülről, felülnézetből figyeli saját magát és a többieket. A falon egy rókafejű árnyék játszott, amit látszólag a semmi vetett. Olyan volt, mintha egyszerre minden irányba látna, nem kellett fordulnia ahhoz, hogy körbenézzen, és ez a szabadság szinte részegítő volt. Látta, amint Phichit fölé hajol, és a légzését ellenőrzi.

- Szerintem sikerült neki.

Minako végighúzta a kezét az arca fölött, és amikor nem érzékelte a légzését, bólintott. Felnézett a plafon felé, és Yuuri meg mert volna esküdni rá, hogy látja, amint ott lebeg fölöttük. – Yuuri, nyomás, nem szeretném, ha első próbálkozáskor sokáig ebben az állapotban maradnál.

Yuuri felelni akart, hogy már rohan is, de ebben a formában nem tudott hangot kiadni, a teste pedig úgy feküdt alatta, mintha egy darab kivágott fatörzs lett volna.

Ahogy kisuhant az ablakon, nem érzékelte az éjszaka friss, csípős levegőjét, és csak a fák leveleinek rezgéséből sejtette, hogy fúj a szél. Csillagokkal szórt, tiszta égbolt nyújtózott fölötte, és Yuuri érezte a végtelen lehetőségeket; sebes lehet, akár a fény, életében először ki akart törni erről a szigetről hátrahagyva mindent és…

… és valahogy mégis sajgott az egész lénye. Ha a testében lett volna, védekezőn összegömbölyödött volna, de így csak annyit tehetett, hogy összehúzta magát minél kisebbre, és elindult megkeresni az emberek szálláshelyét.

Időbe telt, mire rájött, hogy most nem kell kerülgetnie a tereptárgyakat. Átsuhanva a fákon érezte bennük az életet, ahogy a földből magukba szívják az éltető nedvességet, és elgondolkozott, milyen lenne elidőzni valamelyikben. Azonban túlságosan félt, hogy ha maradna, akkor egyszerűen ott ragadna, és még több problémát okozna maguknak.

Gyorsan átszelte a távolságot, és észrevétlenül behatolt az emberek lakhelyére. A legtöbben még ébren voltak, de a társaság egyetlen női tagjára az ágyában talált rá. Nyugodt szuszogással feküdt a helyén, sötétvörös haja lágy hullámokban terült szét a párnán, az egyik keze a feje alatt volt. Emlékezett, hogy Minako szerint a nőkkel könnyebb összehangolódniuk, és ha már adott volt a lehetőség, kihasználta; könnyedén a testébe lépett a nyitott szájon át, és óvatosan elmerült az elméjében, nehogy megzavarja az álmát. Nem szerette volna megsérteni, szerencsére tanítója szerint elegendő, ha pár percet marad, annyi idő alatt meg tudja szerezni a szükséges tudást.

Megnyugtató érzés volt újra érezni az élő vér zubogását az erekben, a mellkas egyenletes emelkedését és süllyedését. Próbaképp megmozdította az egyik ujjat – szokatlan volt az idegen test, de reagált az irányítására. Yuuri nem értette, miért terjesztik azt, hogy olyan nehéz lenne megszállni valakit. Az emberi moráloknak persze ellent mondott, de ő végül is nem akart semmi rosszat, senkit sem akart bántani, sőt…

Elmerengett azon a lehetőségen, hogy ezt a testet használja arra, hogy visszaszerezze a csillagkövét. Ez a lány biztosan kiismeri magát ezen a helyen, nem lenne annyira nehéz besurranni a tudós (Viktor, ahogy megtudta az emlékeiből) szobájába, hogy megkeresse ereje forrását, és akkor azzal se kellene bajlódnia, hogy a férfi bizalmába férkőzzön. Egyszerűen elvenné, ami az övé, és soha többé nem kellene viszont látnia az embereket.

Hirtelen felültette a lányt, de arra nem volt felkészülve, hogy a megszállott ettől felriad és felsikolt. Az ember akaratereje kilökte a testből, és épp volt annyi lélekjelenléte, hogy az árnyékba rejtőzzön, amikor feltépte az ajtót a szőke fiú, aki az emlékek szerint a névrokona volt.

Már értette, miért nem olyan egyszerű valakit az irányítása alatt tartani – a lány tudata rögtön ellenkezett, amint felébredve érzékelte, hogy nincs egyedül a testben. Különös módon enyhe bűntudatot érzett, amiért megpróbálta, valószínűleg halálra rémítette szegényt. Figyelmen kívül hagyta Minako figyelmeztetését, és láthatóan a lányra sem volt túl jó hatással az élmény, mert hevesen kapkodta a levegőt, mintha rohant volna, és kezét a szívére szorította.

- Mila! – szökkent az ágyhoz Yuri.

- Csak rosszat álmodtam – rázta meg a fejét a lány. –Úgy éreztem, mintha figyelnének. – Hirtelen elvigyorodott. – Csak nem aggódtál értem, Yura? Ez nagyon aranyos. – Közelebb hajolt hozzá, hogy szeretetteljesen megcsipkedje az arcát, de a fiú ellökte a kezét.

- Úgy hangzottál, mint akit nyúznak. Blyat. – Félrenézett, és a félhomályban nem látszott, hogy elpirult-e zavarában. Yuuri egy pillanatig attól tartott, hogy találkozott a pillantásuk és lelepleződött, mert a fiú merően bámult a lámpás árnyékába, aztán szerencsére elfordult. – Valaki aludni is akar éjjel.

- Persze, Yura.

Yuuri egészen addig lebegett a szoba sarkában, az árnyékok közé bújva, míg Yuri el nem hagyta a szobát, és Mila elfújta a gyertyát. Nem volt értelme tovább maradni, vagy újabb megszállással próbálkozni, már valószínűleg megszerezve tőle, amire szüksége lesz.

Csak kiszabadulva a csillagos ég alá jutott el a tudatáig, hogy mindent értett a két fiatal beszélgetéséből, és hogy teljes mértékben sikeres volt az akció.

*

- Még mindig azt mondom, hogy egyszerűbb lenne elcsábítani – mondta Minako. – Ha már úgy is tetszik. Felvehetnéd egy csinos, fiatal lány alakját, annak biztosan nem tudna ellenállni.

Yuuri csak megrázta a fejét. Meg se próbálta még egyszer elmagyarázni az idősebbiknek, hogy komoly bűntudata van, amiért belemászott az orosz lány álmába, és megpróbálta irányítani is. Ezt nem mesélte el neki, de biztos volt benne, hogy tudja, mert Minako elől semmit sem lehetett eltitkolni.

Valahogy sejtette, hogy nincs minden rendben vele, mert egy kitsunénak nem kellene azon gondolkodnia, helyes-e egy ember érzéseivel játszani. A természete erre sarkallta volna, de ő mégis ellenállt. Olyan rövid és törékeny az emberi élet, akkor miért okozzon még ő is problémát nekik?

A tükör előtt pózolva egyszer azért megpróbált felvenni egy női alakot derékig érő hollófekete hajjal és nagy szemekkel, de rettenetesen idegen és kényelmetlen volt. Phichit kritikusan szemlélte, a hátára csapott, hogy húzza ki magát, és még a flörtölést is elpróbálták.

- Teljesen rosszul csinálod, Yuuri – sóhajtotta Phichit. – Túl merev vagy, erőlteted az egészet. Ne tegyél olyan hirtelen mozdulatokat. Megmutatom, mi a baj vele, oké?

Megmutatta, ő hogyan csinálná, de ettől nem lett könnyebb, sőt. Csak frusztrálta, hogy barátja olyan könnyedén ad elő bármilyen szerepet, nála természetesen hatott, ahogy finoman ringatta a csípőjét járás közben, és ahogy félig lesütött pillák alól pislogott fel rá, míg a hajával játszott. Neki azonnal bedőlne bárki.

Ennek ösztönből kellene jönnie, hiszen ők lennének a megtévesztés mesterei, de ő még ehhez sem értett.

- Mit mondasz otthon, miért vagy annyit oda? – kérdezte Minako visszazökkentve ezzel a jelenbe.

- Reménykedtem benne, hogy fedezni tudsz egy ideig… Mondjuk, hogy állandóan megfigyelem az embereket, nem-e csinálnak valami veszélyeset ránk nézve?

- Szerintem el kellene mondanod az igazat.

- Nem akarom – nyögte, és kimondatlanul ott függött közöttük: nem akarom, hogy ők is csalódjanak bennem, ahogy te is, nem akarom, hogy gyengének gondoljanak.

- Rendben, a te dolgod – vont vállat Minako. – Gyerünk, mutasd meg nekem még egyszer, hogy járnak az emberek.

Néha Phichit is csatlakozott hozzájuk kíváncsiságból, amikor éppen nem Yuurit helyettesítette Katsukiék fogadójában. A szülők megkérdőjelezés nélkül elhitték, hogy Minakónak olyan fontos Yuuri oktatása, hogy sokkal tovább bent tartsa, és még büszkék is voltak rá érte. Yuuri nem akarta letörni a lelkesedésüket, de megfogadta, hogy amint sikerrel járt, elmondja az igazságot, hogy könnyítsen a lelkén, és ne zsebelje be a nem megérdemelt elismerést.

*

Hűvös, csípős reggel volt, amikor Yuuri úgy érezte, végre eléggé felkészült ahhoz, hogy az emberek közé vegyüljön. Kilopódzott a konyhába, hogy keressen magának valami harapnivalót a napra – nem akart senkit sem felébreszteni, nem akart szembesülni a büszke arcokkal, mert tartott tőle, hogy akkor kibukna belőle a vallomás. Nem akart nyüszítve az anyja karjai közé bújni, mint egy ma született rókakölyök.

Még kicsit álmos lehetett, mert csak akkor érzékelte, hogy valaki a háta mögött van, amikor az illető megszólalt.

- Értem én, hogy nem akarsz másokat belekeverni, de még engem is kizársz? Ez fáj, Yuuri. – Phichit hangja kicsit szomorúan csendült. – Én is ott voltam.

- Ez az én problémám, egyedül akarom rendbe hozni.

- Nem – rázta meg a fejét a másik. – Azért kerültél bajba, mert meggondolatlanul elrohantam ijedtemben. Engedd, hogy segítsek. – Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, amikor Yuuri közbevágott volna. – Csak hadd legyek a közelben. Nem avatkozom közbe, hogy csinálod, csak vigyázok rád.

Yuuri az ajkába harapott. – És mit fogsz mondani itthon?

- Végül is Minako nem küldhet el egy ilyen küldetésre egyedül, nem igaz? – kacsintott rá, ahogy átkarolta a vállát. – Majd a nevedben is hazaugrok néha.

- Rendben – sóhajtotta beleegyezően Yuuri. – Csak ügyelj rá, nehogy valami potenciális zsákmányállat képét öltsd. Nem bízok azokban a vadászokban.

- Ne aggódj, Yuuri, nem hiszem, hogy apró rágcsálókra fájna a foguk.

- Most komolyan? – Hiába próbálta elnyomni a mosolyát, a szája sarka csak megrándult; Phichit szerette feszegetni a határokat, és vegetáriánus kitsuneként talán nem is volt olyan furcsa az annyira szeretett hörcsögalak.

Phichit dudorászva pakolt magának is elemózsiát, és Yuurira jó hatással volt a könnyedsége és lelkesedése. Ő teljes mértékben hitt az akció sikerében, sosem vetette a szemére, ha hülyeséget csinált, és Yuuri a szíve mélyén, az aggodalmon túl örült, hogy nem kell egyedül mennie.

A nap felkelőben volt, amikor elhagyták a falut. Phichit szinte rögtön felvette a kiválasztott alakot, és így kényelmesen elfért Yuuri tenyerében, aki szerint így biztonságosabban haladhattak a part felé. A fű kicsit csúszott a harmattól a talpa alatt, így óvatosan lépkedett a lejtőn. Az erdőt félhomály uralta, csend volt, a vadállatok nem keresztezték az útjukat megérezve az erejüket.

Yuuri gyengéden letette barátját egy sziklára, ahonnan jól belátható volt a fáktól megtisztított terület, ahol az emberek a szálláshely építésébe fogtak. Pont odasütött a nap, és Phichit lustán kinyújtózott a melengető sugarak alatt, ahogy felpislogott Yuurira.

- Ha nem jön be az A terv, még mindig elcsábíthatod.

Yuuri felhorkant. – Köszi, inkább kihagyom.

- Jó szórakozást – integetett apró mancsaival, mire Yuuri csak a szemét forgatta. Milyen jó lenne elhinni, hogy csak szórakozni megy, vagy hogy ez az egész csak egy gyakorlat… Nem értette, hogy veszi ilyen könnyedén Phichit, amikor annyi mindenen ment keresztül az emberek miatt.

Mert az emberek szeszélyesek és kegyetlenek, ismételte magában, ahogy a szálláshely felé haladt. Őket nem érdekelnek más fajok, most is kivágják az ősöreg, szent fákat, kérdezés és áldozás nélkül hatolnak be a területeikre, mintha minden az övék lenne, még egymás is bántják, ha nem tudnak egyetérteni a másikkal. Óvatosnak kell lennie, annak csak rossz vége lenne, ha rájönnének, hogy ő valami más.

Yuuri bizonytalanul megtorpant, amikor páran észrevették. Még szokatlanok voltak a fülének az orosz szavak, és egyáltalán nem olyan könnyedén és természetesen gördültek le az ajkáról, mint szerette volna, de legalább meg tudta érteni őket. Észrevétlenül megidézett a háta mögé kulcsolt kezébe egy színes, nehéz virágkoszorút, majd jól láthatóan maga elé tartotta, ahogy mélyen meghajolt.

- Békés szándékkal jöttem, hogy üdvözöljelek benneteket Hasetsu szigetén.