Rókatűz II.

Hoztam a kitsunés au második fejezetet (pedig megígértem magamnak, hogy előbb befejezem a negyediket...), ez kicsit hosszabb, mint az előző. Jó olvasást! :)

Egész nap a bokrok mögött az avarban kúsztak, és Phichitnek már kezdett elege lenni. Az ösztönös kíváncsiságát kielégítette az, hogy megnézte az idegeneket. Nem akart feltétlen közelebbről megismerkedni velük, főleg hogy a nyelvüket se értették. Yuuri mindannyiszor csendre intette, amikor panaszkodott volna. Felderíteni voltak, a tanáruk bízta meg őket ezzel a fontos feladattal, hogy jelentsenek az emberekről, veszélyesek-e rájuk nézve.

Nem mintha nem tudnák megvédeni magukat. Azonban felesleges pazarolni a varázserőt, ha megoldhatják békés úton is, vagy egyáltalán nem is szükséges felfedni magukat. Talán nem is lesznek itt olyan sokáig az emberek.

Aztán az emberek benyomultak az erdőbe, és elkezdték kivágni a fákat – sokkal többet, mint ami egy új hajó építéséhez lett volna szükséges, és nyilvánvalónak tűnt, hogy legalább a telet itt fogják tölteni.

Phichit ásított; az emberi alak fenntartása órákon keresztül kifárasztotta, habár így könnyebb volt a mágiát célzottan használni. Ez gyakorlat is volt számukra, de attól még szívesebben töltötte volna az idejét a faluban vagy a tengerparton lógázva a lábát.

Yuuri figyelmen kívül hagyta a nyafogását. Hogyhogy éhes? Hiszen fél órája ettek. Fázik? Melegítse magát bűbájjal. Ha unatkozik, akkor pedig ő is segíthetne a környék pásztázásában, nem véletlenül jöttek ketten.

Mindketten megfeszültek, amikor emberszagot vitt feléjük a szél. Kérdő pillantást és gondolatot váltottak, aztán Yuuri döntött: maradnak az utolsó lehetséges pillanatig, talán nem is fognak eljönni idáig. Yuuri visszahúzta kiterjesztett érzékeit, hogy legyen ereje láthatatlanná tenni magukat a biztonság kedvéért.

Az orruk megrándult; a férfiaknak kellemetlen vér-és fémszaga volt, halott véré, és Phichit hiába próbált küzdeni az ösztönei ellen, elvesztette emberi alakját. Yuuri még tartotta magát, habár ő is félt, és az sem segített, hogy a köztük lévő lelki kötés miatt érezte Phichit rettegését. Feltérdelt a bokor mögött, és pont akkor lépett elő a fák mögül, a maguk vágta ösvényről a négy férfi. Hármójuknál puska volt, a negyedik kissé lemaradva tőlük lógázott a kezében egy vödröt, de nem lehettek biztosak abban, hogy fegyvertelen. A vezetőjük intett, hogy álljanak meg, és felemelte a puskáját. Yuuri mégsem mozdult olyan észrevétlenül, mint gondolta, és egy pillanatra elfelejtette, hogy most láthatatlan. A fegyver csöve egyenesen az arcának szegeződött. Phichit ekkor adta meg magát a menekülőösztönnek; elinalt a hegy lába felé. Yuuri kénytelen volt követni, mert elfelejtette elrejteni magát, és az embereket elárulta az agresszív szaguk – vadászni jöttek. Lehet, hogy rálőttek volna barátjára, ha észreveszik.

Kilométerekkel később, a szentélynél érte utol Phichitet.

- Ne haragudj – lihegte, ahogy újra magára öltötte emberi alakját; általában fiatal, alacsony fiú képében jelent meg, akinek még az álla sem pelyhedzett, ezen a tájon a megszokottnál sötétebb árnyalatú bőrrel és szürke szemekkel. Kicsit szokatlan alak volt ez egy kitsunétól, de ő délről származott, és az ottani emberek képét tanulta meg először felvenni, ez jött a legtermészetesebben. – Nagyon megijedtem…

Yuuri felhorkant. – Direkt rohantál el, tudtad, hogy utánad megyek.

- És működött – mondta elégedetten. – Puskáik voltak. És a szaguk…

- Tudom – biccentett Yuuri, és elfintorodott, ahogy felidézte. Phichit érezte, hogy nem haragszik rá, amiért elfutott, ez volt a helyes lépés. Az sokkal rosszabb lett volna, ha felfedezik őket, mert vége, amint valaki rájön a mágiájuk titkára. – Gyilkosok.

Együtt léptek át a növényzettel borított szentélykapun, és a világ mintha fordult volna velük; az erdő helyén egy kis falu tűnt fel alacsony házakkal, melyeknek a lakórésze a földbe volt süllyesztve. Yuuri hirtelen éhezett meg, amikor eszébe jutott, hogy ha leadták Minakónak a jelentést, mehetnek haza, mert végre vége a napnak, és már értette, miért panaszkodott Phichit. Az erős varázslatok, amiket végrehajtottak ma sok energiát emésztettek fel.

Végigkocogtak a főutcán, aminek a végén ott állt Minako háza, és bebocsátást kértek. Tanáruk szinte azonnal ajtót nyitott, és szigorúan végigmérte őket.

- Nem tetszik a kifejezésetek… Ki vele, mit láttatok? – kérdezte, ahogy gyorsan beljebb tessékelte őket. Hatalmában állt volna, hogy az elméjükbe nézzen, de mégsem tette; ez olyan tabu volt, amit még a legerősebb kitsunék is csak ritkán szegtek meg, ha a fajtársukról volt szó. A fiúk leültek egy-egy párnára, míg Minako teát öntött nekik.

- Leellenőriztük az embereket, ahogy kérted – kezdte Yuuri. – Úgy tűnik, maradnak.

Minako elgondolkozva morzsolgatott egy hosszú, sötétbarna tincset az ujjai között; általában egy kortalan, gyönyörű nő képét hordozta emberi testként, aminek sokan bedőltek. Törékeny alkata ellenére fizikálisan is rettenetesen erős volt. – Mi volt a benyomásotok róluk? Veszélyesnek érzitek őket?

Minako nagy hangsúlyt fektetett az oktatásukban a megérzések élesítésére. Véleménye szerint sokkal többet jelentettek, mint maguk a varázslatok.

- Puska volt náluk, és vérszaguk volt – bökte ki Phichit.

- Hm… - Az idősebbik kitsune hátradőlt, és az enyhe szellőben csilingelő szélcsengőket figyelte. – Végül is nekik is enniük kell valamit… amíg nem háborgatnak minket, addig nem lépünk. Azért holnap is elmentek megfigyelni őket, jobb az elővigyázatosság. Cserébe korábban elmehettek az óráról.

Yuuri szinte hallani vélte, ahogy barátja minden egyes porcikája tiltakozik az újabb megfigyelés ellen; gyűlölte a fegyvereket, és tartott az emberektől. Yuuri megszorította az ujjait az alacsony asztal alatt, míg itták a teájukat. Mindketten tudták, mekkora megtiszteltetés és elismerés, hogy őket küldik; hiszen lennének idősebb, tapasztaltabb falubeliek is, de Minako őket választotta, mert már teljes mértékben megbízik a képességeikben. Ilyen lehetőséget nem lehet csak úgy eldobni.

Minako hazatessékelte őket, amint mindent elmondtak a felderítésről és megitták a teájukat. Yuuri már előre örült anyukája főztjének, és Phichit is megélénkül a gondolatra. Amint tele volt a hasa, mindjárt máshogy látta a világot. Yuuri még motoszkált egy ideig a szobájukban, mint mindig, míg Phichit már rókaként gömbölyödött össze a takaró alatt, épphogy csak kilátszott az orra hegye. Szokatlan volt ilyen sokáig emberként látni Yuurit, és nyugtalan érzést keltett benne, ahogy fel-alá járkált.

- Valami gond van?

A másik csak megrázta a fejét, majd levetkőzött. Ahogy megpróbálta felvenni az eredeti alakját, fájdalmas kiáltás szakadt fel a torkán, ami felborzolta Phichit hátán a szőrt. A köztük feszülő kötés miatt ő is érzett némi szúró fájdalmat, ahogy a másik átváltozott, és Yuuri ijedten lihegett, ahogy színtiszta rémület kúszott fel a torkán.

- Elvesztettem, Phichit, elvesztettem – nyögte, és barátja döbbenten meredt rá.

- Az nem lehet… - suttogta, majd feledve fáradtságát felpattant. – Menjünk vissza Minakóhoz, ő…

- Nem – rázta meg hevesen a fejét. – Nem tudnám elviselni a csalódottságát, holnap megkeressük.

- Yuuri… - sóhajtotta aggodalmasan, de tudta, hogy felesleges lenne győzködni; barátja már a fejébe vette, hogy nem kér külső segítséget, holott láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Bebújt a takaró alá, magzatpózba húzta magát, és Phichit hallani vélte, ahogy pityereg.

Phichit végigfuttatta a nyelvét a fogain; az ő csillagköve biztosan nyugodott a nyelve alatt, ahol a helye volt. Felrémlettek a rémtörténetek az elvesztésének következményéről: fizikai fájdalom, bele lehet őrülni a hiányába, hiszen ez az ereje forrása, a lelkének egy része, és ha elpusztul, akkor ő is vele hal. A csillagkövük elpusztítása azon kevés módok egyike, amivel el lehet intézni a maguk fajtát. Nehéz volt elhinni, hogy pont Yuuri veszítse el, aki mindig kényesen ügyelt minden részletre, de valahogy nem volt csoda a nagy kavarodásban. Bűntudata támadt, amiért olyan meggondolatlanul cselekedett anélkül, hogy legalább figyelmeztette volna Yuurit, hogy menni akar. Bizonyára akkor ejthette ki a talizmánt a szájából, amikor utána iramodott.

Az éjszakájuk nyugtalanul telt, és biztos volt benne, hogy Yuuri szemernyit se aludt.

*

- Yuuri, koncentrálj – szólt rá éles hangon Minako, amikor már harmadszorra rontotta el a védőpajzsát, és megpörkölte a szemöldökét Phichit élénkvörös tüze. A fogát csikorgatta; nehéz volt úgy varázsolni, hogy távol volt ereje forrásától.

Mondd el neki, küldött felé egy gyenge gondolathullámot Phichit. Ez nem játék.

Nem, tiltakozott makacsul Yuuri, magunk is meg tudjuk keresni.

A következő támadásnál már arra sem volt ideje, hogy felhúzza a pajzsot, és métereket repült tőle hátrafelé. Phichit döbbenten kapta a szája elé a kezét; ilyen még sosem történt, mert az erejük nagyjából egy szinten volt. Minako összevonta a szemöldökét, és Yuuri szinte ki tudta szagolni a csalódottságát.

És csak még rosszabb volt, amikor közölte, hogy ha ilyen állapotban van, akkor inkább Guanghongot küldi ki Phichittel ránézni az emberekre, ő menjen csak haza pihenni.

- Összeszedem magam – ígérte, mert más esélye nem volt arra, hogy visszakapja a csillagkövét.

*

Yuuri úgy rohant az erdőn át, mintha hirtelen szárnyakat növesztett volna, pedig Phichit egészen biztos volt benne, hogy nem tette. Nem vesződött a rejtőzködő bűbájokkal, és remélte, hogy senki sem jár most az erdőben. Kellemetlen lett volna ilyen felzaklatottan összefutni a jövevényekkel akkor is, ha éppen emberi alakban voltak.

Visszakövették az előző napi útjukat egészen az utolsó bokorig, ahol tegnap olyan sokáig lapultak. Yuuri szerint valahol ott veszthette el a nagy riadalomban. Centiről centire végigtúrták az avart, Yuuri keze remegett az idegességtől. Phichit próbaképp kinyújtóztatta érzékeit az ereje után kutatva – és itt mintha sokkal erősebben érzékelte volna, mint a faluban a gyakorlaton.

- Yuuri, azt hiszem, közel vagyunk hozzá.

A másik kitsune reménykedve pislogott rá; a szemei lázasan csillogtak, és Phichitnek nem tetszett a sötétbarna íriszekben fellángoló megszállott fény.

- Tényleg?

Phichit biccentett, és megpróbálta pontosabban beazonosítani az irányt, amerről a legerősebben érezte pulzálni a csillagkő erejét. Igyekeztek minél kisebb zajt csapva botorkálni lefelé a lejtőn, s útjuk az erdő szélére vitte őket, ahol a sötét homokos tengerpart kezdődött. Phichit hirtelen megtorpant, és Yuuri a hátának ütközött.

- Sajnálom…

- Elvesztetted a nyomot? – jajdult fel.

- Azt hiszem, elvitte valamelyik ember.

Yuuri torkában gombóc nőtt; hirtelen még nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem egy nyomkereső játék, itt már az élete a tét. Annyival jobb lett volna, ha ott maradt volna az avarban; az állatok megérzik az erejét, és ösztönösen békén hagynák, az esővíz pedig nem tehet benne kárt. Ott senki sem tudná felhasználni ellene. Csak idő kérdése, hogy az ember, aki megtalálta rájöjjön, hogy nem egyszerű drágakő, és ha megfejti a titkát, egy örök életre szolgájává teheti Yuurit.

A szülei pont erről figyelmeztették, amikor betöltötte a századik életévét nem sokkal ezelőtt, és végre megmutatkozott a varázsereje: távol kell tartania magát az önző emberektől, és még véletlenül se hagyja, hogy valamelyik megkaparintsa a csillagkövét.

Halk nyüszítés tört fel a torkából a félelemtől.

Phichit vetett rá még egy utolsó, aggódó pillantást, mielőtt sirállyá változott volna. Feltűnésmentesen a levegőbe emelkedett, hogy közelebb lopóddzon, míg Yuuri ugrásra feszülő izmokkal kuporgott egy helyben.

Különös, frissen fakadó ellenszenvvel figyelte az embereket, amint intézték napi dolgaikat. Körülbelül száz méterre tőle tábortűz lobogott, ami fölé egy nagyobb bográcsot lógattak, és mellette egy idős, szakállas férfi állt fakanállal a kezében. Néha odaszólt a körülötte sündörgő szőke fiúnak, mire az a szétszedhető asztalon zöldségeket szelt, és szorgosan adogatta a kért hozzávalókat. A szél Yuuri felé vitte a füstöt és a készülő étel illatát, mire megkordult a gyomra. Reggel alig bírt leerőltetni valamit a torkán.

Valamivel még távolabb nagytermetű férfiak cipeltek dobozokat az erdő felé, szerencsére a falujuktól ellentétes irányba. Már nyilvánvaló volt, hogy itt akarnak telelni. Ez volt a felelős lépés – a tenger az év ezen szakában egyre viharosabbá és hajózhatatlanabbá vált.

Nemsokára felfigyelt egy férfire, aki mintha elszeparálódott volna a többiektől. Mályvaszínű kabátja elütött a tengerészek és a vadászok durva szövésű vászonruháitól, és a feje búbján copfba fogta hosszú, ezüstös haját. A homokba térdepelve babusgatott egy nagytestű kutyát, és Yuurit mellkason vágta a felismerés.

A férfi tegnap a vadászokkal volt. Megjegyezte, mert már akkor is feltűnt neki, hogy emberhez képest mennyire hibátlanul gyönyörű. Yuurit ellenállhatatlan erő vonzotta felé; nem látta, de érezte, hogy a csillagkő ott lapul finom kabátja valamelyik zsebében.

Összeszorította a fogát, nehogy meggondolatlanul felugorjon. Nem rohanhatja le csak úgy, le van gyengülve, még a végén elvesztenék a csillagkövet a dulakodásban, ráadásul a kutya biztosan meglátná a valódi alakját. Alig tudta elnyomni frusztráltságában a tanácstalan nyüszítést.

Phichit éppen ekkor tért vissza hozzá. – Nincs a hajón. Lehet, hogy tévedtem, és mégis… - Hirtelen elhallgatott, és Yuurinak semmit sem kellett mondania. Megfordult és összeszűkült szemekkel vizslatta a hosszú hajú férfit. – Oh. Ez tegnap a vadászokkal volt.

Yuuri biccentett.

- Mit akarsz csinálni?

- Maradok – döntött. – Megfigyelem, és ha alkalmam adódik, akkor visszaveszem azt, ami az enyém.

Phichit vigasztaló szándékkal át akarta karolni a vállát, de barátja eltolta a kezét. – Hogyan segíthetek?

Kisebb vitába keveredtek, amikor Yuuri hazaküldte élelemért és egy takaróért, majd megegyeztek abban, hogy féligazságot mond otthon: azért marad kint pár éjszakára, mert tanulmányozni akarja az emberek szokásait, és ez csak testközelből megy. Phichit közben falaz neki, és kimagyarázza Minakónál, honnan jött ez a hirtelen túlbuzgóság.

Phichit utált hazudni, főleg olyanoknak, akik befogadták a saját házukba, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, csak azért, mert összebarátkozott a fiukkal, és izgalmas történeteket mesélt az utazásairól. Katsukiék úgy kezelték, mintha a saját fiuk lenne, és nem érdemelték meg, hogy így visszaéljen a bizalmukkal.

Minakónak viszont szinte lehetetlen volt hazudni, ő túlságosan sok erővel bírt ahhoz, és még az apró, ártatlan füllentéseken is könnyedén átlátott. Phichit remélte, hogy Yuuri megbocsátja neki, amiért megtört, és beavatta az idős kitsunét is a titokba.

*

- Sejtettem, hogy ezért lettél gyengébb – jegyezte meg Minako, amikor Yuuri két nappal később végre vette a bátorságot, hogy elé kerüljön. – Miért nem jöttél hamarabb hozzám?

Yuuri bűntudatosan bámulta a térdén összeszorított ökleit. Szinte félő volt, hogy idegességében elő fognak törni a karmok a körmei helyéről, hogy aztán saját húsába vájjanak, hátha a fájdalom elég bátorságot ad ehhez a beszélgetéshez.

- Féltem, hogy csalódást okozok – vallotta be, mire Minako csuklója megrezzent, mintha azt mondaná, már mindegy.

- Ami megtörtént, megtörtént, kár rágni rajta magad. Nem te vagy az első és utolsó kitsune, aki elhagyta a csillagkövét.

Yuuri fel nem tudta fogni, hogy képes ilyen nyugodt és összeszedett lenni, miután az egyik kedvenc diákja ilyen súlyú hírt hozott. Talán a tapasztalat tenné? Abból rá is bőven ráférne, és a talpraesettségét is szívesen elfogadná.

- Több lehetőséged is van, hogy visszaszerezd. Az egyik, hogy odamész, és erővel elveszed tőle. Ez elég gyorsan megy, habár lehet, hogy közben harcolnod kell vele.

Yuuri tiltakozott; nem akart harcolni, és ha módjában állt, el akart kerülni mindenféle erőszakos módszert.

- Rendben, akkor elcsábítod. Az amúgy is izgalmasabb.

- Hogy mit csinálok? – hüledezett Yuuri, mire Minako csak a szemét forgatta.

- Hallottam Phichittől, hogy eléggé megtetszett, nincs ebben semmi szégyellni való. Évezredek óta játszunk a csinos emberekkel.

Yuuri elvörösödött, és gondolatban már előre kiosztotta barátját a felesleges csacsogásról. – Nem fogom elcsábítani – szűrte ki a fogai között.

- Nekem mindegy – vont vállat Minako, és látszólag érdektelenül fordult el tőle, hogy folytassa azt, amit korábban csinált. – Akkor hagyd, hogy a csillagkő hiánya elsorvasszon. Lassú és fájdalmas lesz, és valószínűleg a legjobb barátod is érezni fogja a lelki kapcsotokon át.

Yuuri élesen szívta be a levegőt. Nem igazságos, hogy ez kihathat Phichitre is, aki az égvilágon semmit se vétett. Még évekkel ezelőtt döntöttek úgy, hogy létrehozzák a lelkeik között a köteléket, mert ez mindkét félnek jövedelmező volt; kiegészítették egymás erejét, gyorsabban tanultak, és kritikus helyzetben egy lényként tudtak harcolni. Most viszont meglátták az árnyoldalát is – a másik fájdalmát is érezték.

Phichitről viszont bevillant egy lehetséges megoldás. – Összebarátkozom vele, és visszakérem.

Minako majdnem elnevette magát a naiv kijelentésen. – Barátkozás, csábítás, egyre megy. Csak nehogy túlságosan közel engedd magadhoz, az emberek kiszámíthatatlanok és veszélyesek.

Yuuri tudta, hogy ugyanezt el lehet mondani az ő fajtájáról is.