Rókatűz

Viktor Nikiforov, a híres botanikus a cári udvarban kegyvesztett lett, és csatlakoznia kell egy veszélyes expedícióhoz a Kuril-szigetek környékére. Még nem sejti, hogy ez az út örökre megváltoztatja az életét. 
~fantasy au, kitsune!Yuuri, tudós!Viktor~

Elnézést, hogy később jött a fic, mint ígértem - az utóbbi napokban itt volt nálam egy barátnőm, és nem volt időm és energiám lebétázni. :) Terveim szerint hét fejezet lesz, aztán majd meglátjuk. És reméljük, hogy nem szívattam meg magam azzal, hogy befejezés előtt publikálni kezdtem. 

Más: július második felében és augusztus elején valószínűleg lesz egy kisebb szünet, mivel három hétre Finnországba megyek tanulni. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mivel idén száz éve független az ország, és nagyon izgalmas lesz helyben a történelméről tanulni. Erről álmodtam, mióta írtam róla, és nagyon izgatott vagyok, hogy visszatérhetek az országba. :3 Majd fogok róla bővebben írni az utazós blogomon, valamint rengeteg bejegyzéssel le vagyok maradva Ouluról is, szóval érdemes lesz majd csekkolni az oldalt néha. 
Reklám, személyes mesélni valók off. 

1. fejezet

A szentpétervári lakáson csend és nyugalom honolt; odakint már elcsitultak a forgalmas utak, de a világos éjszakáknak köszönhetően Christophe-nak csak egy gyertyára volt szüksége, hogy rendesen lásson.

Akkor szeretett igazán dolgozni, amikor a város nyüzsgése elcsendesült, és végre hallhatta a saját gondolatait, melyek most különösen élénken cikáztak a fejében.

A cári udvar különleges feladatot bízott rá: fordítsa le az expedícióról származó francia nyelvű jegyzeteket, lehetőleg minél gyorsabban és szakszerűbben.

Mindössze az volt az egyetlen bökkenő, hogy Christophe-nak fogalma sem volt a botanikáról, vagy egyáltalán a biológiáról. Ha ő virágot adott valakinek, akkor a szépségét nézte, nem azt, hogy milyen a levele vagy a szára. Azonban tudta, hogy hiába védekezne azzal, hogy az ő szakterülete a humán tudományok; kapott egy fontos munkát, el kell végeznie.

És már csak azért is el kell végeznie, mert azok a jegyzetek néhai legjobb barátjától, Viktor Nikiforovtól származnak.

Christophe-nak keserű volt a szájíze, valahányszor eszébe jutott az a hűvös délelőtt, amikor megtudta, hogy az expedíció gyakorlatilag kudarcba fulladt, és csak egyetlen szedett-vedett hajó tért vissza – amin Viktor nem volt ott, csak hat utazásba fáradt ember. A jegyzeteit viszont megmentették, és rá várt a feladat, hogy lefordítsa, rendszerezze, és kiadható állapotba hozza a naplófüzetekből, papírfecnikből és szinte végtelen mennyiségű rajzból álló tudásgyűjteményt.

Megfájdult a feje, valahányszor eszébe jutott. Egy hete volt nála Viktor hagyatéka, de még mindig nem tudta, hol is kezdje.

Halk sóhajjal tette le az asztalra az ösztönző kupa bort, mielőtt leült volna dolgozni. Kisasszony lustán felpillantott rá, aztán újra lehunyta sárga szemeit, amikor a férfi szeretetteljesen megvakargatta a füle tövét. A macska legalább megmaradt neki.

Ahogy kinyitotta az egyik naplót, egy boríték hullott ki belőle, melynek a papírja egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a jegyzeteké. Ez még nem sárgult meg, és nem volt hullámos a viszontagságoktól, amin keresztül ment, holott némelyik füzet már ötéves is megvolt. Ráadásul emlékezett rá, hogy első dolga volt tüzetesen átforgatni az egészet, nehogy elveszítse valamelyik kihullani készülő lapot. Azok, akik visszahozták Viktor ingóságait Szentpétervárra, nem bántak finoman a dobozokkal, a műszerek egy része összetört, és Christophe-nak jó pár vágásba került, mire sikerült a mintagyűjteményből kitisztítania az üvegszilánkokat. Fájt a szíve attól, ahogy a tudós ingóságaival bántak.

A boríték az ő nevére szólt, így óvatosan feltörte a vörös pecsétet, és olvasni kezdett.

Drága barátom, Christophe!

Azzal a reménnyel írom Önnek eme sorokat, hogy nem haragszik rám túlságosan, amiért ennyi munkát hagytam magam után.

A halálomról keltett hírek hamisak. Azért születtek, hogy megóvjunk egy titkot, ami sokkal hatalmasabb nálunk egyszerű, halandó embereknél. Ezt azonban csak helyben tudom biztosítani, s a szívem is ide csatol immár.

Úgy gondolom, hogy Ön az egyetlen, akinek még jogában áll tudni a résztvevőkön kívül, mi történt igazából, hiszen annyira szereti a kalandos történeteket. Biztosítom, hogy ebben lesz bőven, akár regényt is írhat belőle!

Arra kérném, hogy pontosan kövesse a füzetek megadott sorrendjét. Az első végében található egy megoldókulcs a titkosíráshoz, amit használtam.

Christophe az említett helyre lapozott, és elmosolyodott. Egyszerű Cézár-kód, csak el kell tolnia a betűket, de Viktortól nem is várt volna semmi bonyolultabbat. Az ő mestersége nem az írás volt.

Továbbá – a saját biztonsága érdekében – kezelje ezeket az információkat minél bizalmasabban. Nem szeretném, ha miattam elmeháborodottnak néznék.

Amint a lap aljára ért, megkereste az első bejegyzést, ami a remegős betűkből ítélve valószínűleg még a tengeren hánykolódó hajón íródhatott. Viktor érzékletes leírásai alapján megelevenedtek a szeme előtt a leírt képek.

~*~

Egy hete bolyongtak az Ohotszki-tengeren. Figyelmen kívül hagyták annak a kockázatát, hogy az őszi viharok korábban rájuk köszönthetnek, és most ennek nyögték a következményeit. Éjjel-nappal borult volt égbolt, szinte lehetetlen tájékozódni, és szinte csak hagyták, hogy az áramlatok vigyék őket arra, amerre akarják.

Az első hajót még nyár elején vesztették el nyomtalanul. Nem találtak túlélőket a vihar után, de attól még nem zárták ki, hogy a legénység egy része sikeresen megúszta, és elérte a partot biztonságban. A második hajó két hete süllyedt el; akik túlélték, azok most a fedélzeten voltak.

Viktornak elege volt az egész expedícióból, amire eredetileg nem is jelentkezett önszántából – tisztában volt vele, hogy majdnem száz százalék, hogy öngyilkos akció. Az udvarnál viszont szinte kegyvesztett lett, amikor támogatta Darwin elméletét az evolúcióról, és elküldték terepre kutatni, ha már annyira elhivatott a biológia iránt. A prémvadászoknak úgy is szüksége van egy tudós emberre, aki nyelveket is beszél, és ő még fiatal, némi szerencsével túl is éli az expedíciót az ismeretlen tájakon, ahol új állatok és növények várnak rájuk. És talán vad őslakosok is. Viktort kirázta a hideg azoktól a hihetetlen történetektől, amiket a bennszülöttek leigázásáról hallott, és nem akarta élőben megtapasztalni a folyamatot. Márpedig a vadászok könyörtelenek: ha akarnak valamit, azt elveszik, hogy meglegyen a leszállításra ígért prémmennyiség.

Messziről elkerülte azt a kabint, ahol a bőröket szállították.

Viktor eddig nem sok mindent fedezett fel, de ezek között ott volt az, hogy könnyen tengeribeteg lett. Az első pár napot a fedélzet korlátján áthajolva töltötte, és alig bírt valamit leerőltetni a torkán. Legyengült, a sokat látott tengerészek azzal számoltak, hogy hamarosan elkap valami betegséget, ami elviszi – de Viktor megacélozta az akaratát, és lassan legyőzte a rosszullétet.

Nem azért tanult, hogy egy ilyen helyen vigye el valami.

Pár hónap elteltével már csak ritkán jött rá az inger, hogy a tengernek adja gyomra tartalmát, és még a viharokban is viszonylag rendben volt. Már három napja szakadt az eső, és hánykolódott a tenger, de ő még nem lett rosszul, amit hatalmas előrelépésként könyvelt el.

A kapitány meg fogja ölni, ha rájön, hogy ilyen időben használja a drága gyertyákat, de nem tudta türtőztetni magát. Majd figyel a viaszfoltokra, és hogy semmit se gyújtson fel.

Muszáj most lejegyeznie, amit előző este látott, különben később ő maga sem fogja elhinni.

A délkeleti horizonton éles, zöldes fények táncoltak; kicsit olyan volt, mint a sarki fény, de ahhoz már túl délen jártak, ráadásul még a tél se köszöntött be. Yakov azt mondta, képzelődik, az elméje szórakozik vele, de Georgi is látta, neki pedig sasszeme volt.

Kicsit olyan volt, mintha lángolna az ég alja, és hiába próbáltak a másik irányba kormányozni, az áramlat arra vitte őket, mintha egy mágnes húzná a hajót.

- Meg vagyunk átkozva – suttogta oda egy ponton Georgi Viktornak, amikor Yakov nem hallhatta; nem szerette a babonás beszédet a fedélzeten, de ez együtt járt Georgival. Ráhagyta. Hogy is magyarázhatná el, hogy ő nem hisz istenben vagy átkokban?

Nemsokára kimosta őket az éjszakai vihar a fekete homokos partfövényre; a hajó használhatatlan állapotban volt, Yakov fogcsikorgatva mérte fel a károkat, míg a legénység feszülten várta, mikor kezd el üvölteni.

- Kifelé, vágjatok fákat, és kezdjetek építkezni! – rendelkezett. – Itt telelünk.

Viktor örült a hírnek; idejét sem tudta már, mikor érzett a talpa alatt szilárd talajt, és nagyon aggasztotta az utóbbi időben tapasztalt időjárás. Nem akarta a tengerben végezni, de hiába javasolta volna a kapitánynak, hogy keressenek szárazföldet, a férfi nem hallgatott volna rá. Az ő szava nem sokat nyomott a latban, hiába kedvelte.

Mivel alig voltak húszan, Yakov beosztotta az élelemszerző csapatba, hátha szükség lesz a tudására, ha találnak valami ismeretlen gyümölcsöt, és nem tudják, hogy ehető-e. Viktor nem annyira szeretett a prémvadászokkal közösködni; durva emberek voltak, akik az élvezetért és a pénzért öltek, és az ő gyomra felfordult ettől. És ugyanezek szerint az emberek szerint fikarcnyit sem ért a tudománya, és nem is végzett igazi munkát. A komolyabb atrocitásoktól csak az mentette meg, hogy Aleksandr, a vezetőjük kedvelte őt – maga sem értette, miért, ugyanis őt kirázta a hideg a férfi számító tekintetétől.

Zokszó nélkül követte a másik három férfit az erdőbe, reménykedve benne, hogy vadakban gazdag, és gyorsan végeznek. Némán caflattak a fák között, Igor és Maksim határozott suhintásokkal vágott maguknak utat, míg vezetőjük meg nem torpant.

- Állj – emelte fel a karját Aleksandr, és mind a négyen mozdulatlanná dermedtek. Viktornak hirtelen az eszébe ötlött, vajon mennyi esélyük lenne, ha egy nagyobb ragadozó rontana rájuk. Igor gyakran kérkedett azzal, hogy ő tizenévesen, puszta kézzel maga alá gyűrt egy medvét, és Viktor nem szerette volna tudni, hogy igaz-e a történet. Ő nem nagyon tudott harcolni, és gyűlölte a vért.

Talán itt hagyják őt csalinak, és akkor egyel kevesebb éhes szájat kell etetni.

Mozgás támadt az egyik bokorban, de a vadászok túl lassan kaptak észbe, hogy reagáljanak. Az állat elmenekült, és a mocorgása felhívta Viktor figyelmét az ehető bogyókra és gombákra az aljnövényzetben. Hátramaradt a morcos Igorral, míg Aleksandr és Maksim előre mentek, hátha tudnak valamit lőni.

Viktor alig fél óra alatt teleszedte a vödröt áfonyával, és nem is kellett ehhez messzire mennie. Igor nem túl lelkesen figyelte a környezetüket, nehogy valami meglepje őket, és minden porcikájából sugárzott, hogy szívesebben ment volna előre. A parancs viszont parancs, neki a tudósra kell vigyázni.

Viktor még akkor is kúszott-mászott az avarban, amikor már nem volt hova szednie a gyümölcsöket. Rengeteg új növényt látott eddig, és a tűlevelek között felfigyelt egy pár centi átmérőjű fehér golyóra. Közelebb hajolt hozzá, de egyelőre nem mert hozzányúlni. Megbökdöste egy bottal; nem történt semmi. Óvatosan a kezébe vette, és a fény felé tartotta. Opálosan fénylett, és a belsejében mintha kékeslila szalagok kavarogtak volna – ezt Viktor ráfogta a fáradtságra. Igazgyöngynek vélve a golyót az ingzsebébe rejtette, a szíve fölé, mielőtt Igor észrevette volna, mit talált.

- Mi van, végre valami hasznosat is csinálsz, és túrod a földet? – röhögött fel Igor, de ő figyelmen kívül hagyta a sértést.

- Találtam gombát, de a jegyzeteim nélkül nem tudom, ehető-e.

- Akkor hagyd ott. Nincs szükség arra, hogy lemérgezd a maradék legénységet – mordult rá. Viktor nem hitte, hogy lehetséges lenne náluk bárkit is megmérgezni. Nikolai, a szakács kiváló szaglással rendelkezett, bármikor megmondta, ha valami nem stimmelt az étellel. Még akkor is, ha Viktor hibázott – és ő tényleg ritkán hibázott.

Mire Aleksandr és Maksim visszatértek három fácánnal, már kezdett besötétedni. Sovány vacsora volt ez húsz embernek, de végül is még van bőven tartalékuk az útról, lesz még elég idő vadászni, ha rendesen kipihenték magukat. Viktor örült, hogy végre maguk mögött hagyhatják az erdőt – volt benne valami, ami nagyon nem tetszett neki, a hónapok alatt nyílt tengerhez szokott szeme minden fa mögött vérszomjas vadállatot sejtett. Ki tudja, mi lopódzik itt zsákmányra várva.

Éjszakára a megfeneklett hajón maradtak, és Yakov nemsokára a kabinjába hívatta. Viktor felvonta a szemöldökét, amikor meglátta a kibontott vodkát és a kikészített kupicákat.

- Ünneplünk valamit?

- Azt, hogy túléltük – recsegte Yakov, ahogy szivarra gyújtott; mindig megkínálta vele Viktort is, ami tőle nagy megtiszteltetésnek számított, de a fiatalabbik férfi mindannyiszor elutasította. – Mi a véleményed a helyzetről?

- Örülök, hogy végre kikötöttünk, kapitány – felelte őszintén. Aki szárazföldi patkány volt, az az is marad. – Ha jól számítom, akkor valamelyik Kuril-szigeten vagyunk.

- Pontosan, habár nincs megjelölve a térképeinken. – Yakov az asztalán kiterített hatalmas lap felé intett, ami tele volt a környék részletes ábráival, és két sziget között már megjelölte a feltételezett tartózkodási helyüket, valamint berajzolta az áramlatot, ami hozta őket. – Felfedeztük azt a legendás szigetet, amit eddig senki se talált meg, de a japán feljegyzésekben szerepel. Tudod, mit jelent ez, Vitya?

Viktor szeme elkerekedett. – Az első lehetek, aki leírja az állat-és növényvilágát… Váó, Yakov, köszönöm! – Megragadta az idősebb kezét, és jól megrázta; a férfi rezignáltan tűrte az érzelemkitörését.

Ő maga töltött maguknak az italból, ittak, és egy körrel később csatlakozott hozzájuk Georgi, Nikolai, Mila és Yuri is – mindazok, akik megmaradtak a hajó korábbi, eredeti legénységből, mielőtt a többieket elvitte volna a betegség vagy a tenger. Yuri arcát átfutott egy fintor, ahogy lehajtotta az italt, de nem panaszkodott; ő volt a legfiatalabb a csapatban, normális esetben nem is hagyták volna inni, most azonban ünnepelnivalójuk volt. Tulajdonképpen csak azért volt a csapatban, mert Nikolai unokája volt, és nem lett volna hova mennie Moszkvában. Keményen dolgozó, nagyszájú fiú volt, aki mindent megengedett magának, és valahogy mégis elnézték neki a rossz magaviseletét, mert ha kellett, össze tudta magát kapni. Általában a konyhában segédkezett Nikolainak, ha nem éppen a rendet bontotta unokanővérével, Milával. Ő volt az egyetlen nő a fedélzeten, és eleinte fiúnak álcázta magát, hogy ne kapják el, de Yakov egy idő után rájött. Mivel addigra már nem tudta volna nélkülözni a segítő kezeit, nem rakta ki az első kikötőnél, és Mila ezért végtelenül hálás volt; ha otthon maradt volna, muszáj lett volna megházasodnia, hogy ne maradjon szégyenszemre hajadon. Nem volt más családja Yurin és Nikolaion kívül, így nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt. Georgi vele ellentétben pont azért jött, mert bizonyítani akart egy lánynak, aki otthagyta egy gazdagabb, jobb módú férfiért. Ha nem uralkodott el rajta a melankolikus hangulat, tulajdonképpen egész jó társaság volt, és amíg megvolt a balalajkája, rendszeresen zenélt nekik.

- Emeljük poharunkat a sikeres partot érésre!

Koccintottak és ittak; Viktor egy ponton elfelejtette számolni a köröket, de talán jobb is volt úgy. Yuri csak fintorgott, amikor újra kínálták, és inkább józan maradt Milával, aki csilingelő hangon nevetett Georgin, míg az az alkoholmámorban rázendített egy régi tengerésznótára.

Leszámítva kikötésük különös körülményeit minden rendben ment az elkövetkezendő napokban. Másnap elkezdték felhúzni a téli szálláshelyet egy védett tisztáson, és a felderítők arról számoltak be, hogy valószínűleg lakatlan a sziget, csak a hegy lábánál találtak egy elhagyatott, növényekkel benőtt szentélyt a hévízforrásoktól nem messze. Onnan nem mentek tovább, mert a terep járhatatlanná vált a hegy tövében.

Aztán egy hét múlva megjelent egy ismeretlen, fiatal férfi, aki beszélte a nyelvüket. 

A további fejezetek a rókatűz címke alatt lesznek megtalálhatóak~