Блин

Az évadzáró margójára cukorfluff Viktuuri, mert igenis együtt élnek Szentpéterváron. Ajánlom Tinnek, amiért megnézte velem együtt~

Valami édes, fahéjas illatra ébredt; hunyorgott egy kicsit, és arcát a párnába fúrta, ahogy szétvetette tagjait a királyi méretű franciaágyon. Odakint még – vagy már – sötét volt, és nem vitte rá a lélek, hogy megnézze, hány óra. A repülés teljesen felborította a bioritmusát, a feje szédült a rengeteg alvástól.

A rövid folyosót félhomály uralta, és csak azért nem bukdácsolt, mert az ablakon át beszüremlett a város közvilágítása, és a konyhában valószínűleg égett minden villany.

Szentpétervár.

Ha valaki azt mondja neki másfél évvel ezelőtt, hogy összeköltözik a vőlegényével, aki ráadásul Viktor Nikiforov, valószínűleg kineveti (aztán rögtön bocsánatot kér). Mostanra azonban már el sem tudta képzelni nélküle az életét. Az utóbbi pár hónap, az ingázás a kontinensek között megviselte, de végül sikerült minden papírt elintézni ahhoz, hogy hivatalosan is Oroszországban élhessen. Furcsán véglegesnek tűnt a döntés. Még nem házasodtak össze, mert Viktor ragaszkodott hozzá, hogy előbb nyerjen neki egy aranyat, és ő nem bánta, mert még soha életében nem volt ennél motiváltabb.

Gyorsan megtalálta az édes illat forrását. Vőlegénye a hipermodern főzőlap előtt állt egy kinyúlt alvóspólóban, derekára kötényt kötött, és természetesen elfelejtette bekapcsolni a szagelszívót. Valószínűleg tükörbe se nézhetett, mert a haja szerte-széjjel állt, és Yuuri imádta a gondolatot, hogy ő az egyetlen, aki így láthatja.

Elmosolyodott és lábujjhegyen mögé lopódzott. Viktor mit sem sejtve dudorászta a Katyushát, de a torkában rekedt a dallam, amikor Yuuri hátulról átölelte. Kicsit meg is ugrott a váratlan érintésre majdnem lerántva a serpenyőt. Lustán balra pislogott, liszt, tojáshéjak és cukor (Viktort ismerve istentelen mennyiséget rakott bele, amit később mélységesen bánni fognak, nem mintha aztán nem vétkeznének újra), egy edényben sűrűn folyó világos tészta.

- Meglepetés lett volna, Csipkerózsika.

- Akkor majd visszabújok és elfelejtem – motyogta a szürke anyagba, mire Viktor halkan felnevetett, és a kezére simította a tenyerét. – Mit sütsz?

- Nem látszik, hogy palacsinta lesz? – kérdezett vissza tettetett felháborodással. – Yuuri, a lelkembe gázolsz. – Ügyes csuklómozdulattal feldobta az édességet, ami egy tökéletes fordulat után érkezett vissza a serpenyőbe a sületlen felével lefele. Megborzongott, amikor Yuuri egy puszit nyomott a nyakára egy pontra, ahol előtte kiszívta. – Sipirc vissza az ágyba, és akkor talán kapsz reggelit.

Yuuri még utoljára megszorította a derekát, mielőtt engedelmeskedett volna. Elsimította az ágyneműt, mielőtt visszabújt volna. Viktor valamivel később csatlakozott hozzá, amikor már éppen fontolgatta, hogy utánanéz, egyben van-e még (habár azzal biztosan a lelkébe gázol, mert úgy venné, nem bízik meg eléggé a konyhai tudásában). Egy tálcát rakott az ölébe, amin egy szalvétába hajtott szál virág is helyet kapott a palacsintatorony és a narancslé mellett. Viktor fürgén bebújt mellé, és megkaparintva az evőeszközöket nyomatékosította, hogy Yuurinak hagynia kell magát kényeztetni.

Nem tudatosult benne, hogy egyre közelebb bújnak egymáshoz, egyszer csak azon kapta magát, hogy a Viktor szája szélén maradt lekvárt cserfes mosollyal lecsókolja. A keze a combján járt, és kicsit összevonta a szemöldökét, amikor nem ütközött ruhaanyagba. Határozottan emlékezett rá, hogy Viktor a konyhában még viselt alsónadrágot.

- Mikor hagytad el?

Vőlegénye csak sokat ígérő mosollyal végigmérte, amitől hónapokkal korábban annyira elpirult, hogy percekig egy értelmes szót sem tudott kinyögni. Most viszont nem ennek volt a helye és az ideje. Egy hirtelen mozdulattal az oroszra vetette magát, akinek esélye sem volt letennie a tálcát. Reggelijük maradéka hangos csörömpöléssel landolt a padlón, Yuuri bűntudatosan rezzent össze, és már lendült volna utána feltakarítani, de Viktor elkapta a derekát.

- Hagyd, majd utána elintézzük.

Yuuri készséggel teljesítette a kérést.