Hamutál

DenNor szösszenet~

Az, hogy Norvégia már korán reggel otthagyta magányában, nem volt újdonság. Lukas nem szerette tétlenül elvesztegetni az idejét, és csak nagyon ritkán engedett Dánia csábításának, hogy lustálkodjon vele.

Most is a határidőnaplójába mélyedt. Homlokát tenyerébe támasztotta, dobolt a tollal, vagy éppen aprókat kortyolt a kávéjából. Időnként angol szavakat vetett a papírra azzal a jellegzetesen szálkás, szúrós kézírásával, ami annyira illett hozzá, és amit a dán annyira imádott.

Christensent nem hagyta nyugodni, hogy szeretője köntösben ücsörög. Nem attól féltette, hogy megfázik, ugyan! Őt pont nem kell félteni ettől. Ez egyszerűen csak azt jelentette, hogy alatta nem visel semmit. Tehát túlságosan is biztonságban érzi magát.

Be akarta cserkészni – méghozzá most azonnal. Semmi komolyat nem tervezett, csak össze akart bújni vele egy kicsit. Vagy nagyon. Norvégia mögé lopódzott, és gyengéden átölelte a vállát. Lukas hátradöntötte a fejét, érdeklődve pislogott fel rá.

– Hagyd a munkát, van még időd megcsinálni – duruzsolta a fülébe.

– Hess, holnapra kell. – Kitekergőzött Dánia karjaiból és előre hajolt. – Ha békén hagysz, talán még előbb kész is leszek.

Christensen mélyet, színpadiasat sóhajtott, de mire rávette volna magát arra, hogy elindul, Lukas vékony ujjai a csuklójára fonódtak. Talán mégis meggondolta magát…

– Ha már itt vagy, kivihetnéd a hamutálat – nyomta a kezébe a norvég az említett tárgyat és már el is engedte. Dánia csalódottan kullogott el teljesíteni a kérést.

Ráadásul még az egyik kedvenc pólóját is lehamuzta köszönhetően a csurig telt tálkának.