Adripunzel és a holdbéli sajtkirályság

Adta magát egy újabb Rapunzel átirat (ne kérdezzétek, miért vonzódom ennyire ehhez a meséhez), miután megláttam, hogy valaki párhuzamot vont Gothel és Gabriel között. Ezúttal Adrinette-ék látják kárát. És a gyermekkorotok.
Szigorúan paródia, kéretik nem komolyan venni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy meseszép mély erdő valahol a messzi Frankországban. Ennek az erdőnek az ura, Agreste király impozáns kastélyt emelt látogatói számára, ahol rendszeresen kiállította legújabb kollekcióit. Egyetlen bánata volt csupán: feleségével hosszú-hosszú ideig nem született gyermeke, aki hordhatta volna a ruhákat, melyek így a raktárban porosodtak éveken át, pedig már a bűbájokon és az akupunktúrán át mindent kipróbáltak.

Aztán a királynő megkívánta a szomszéd kertjében a salátából jól lakó pillangókat. Gabriel húzta a száját – nem tetszett a gondolat, hogy felesége ilyen ételt egyék, de nem volt mit tenni. Amikor azonban a királynő teherbe esett, mindjárt megváltozott a véleménye, és önként és dalolva szerezte be neki a lepkevacsorát, mígnem egy napon bele nem botlott a kert tündérébe, Nuruba. A lila főpillangónak nagyon nem tetszett, hogy társait salátába aprítják, és igyekezett észhez téríteni a királyt, de nem volt semmi haszna – Gabriel rabszolgaságba hajtotta, és innentől kezdve neki kellett beszereznie a királynő ebédjeit. Felesége elől persze eltitkolta a lényt – túl jó szíve volt ahhoz, hogy elviselje a rabszolgaság tudatát.

Kilenc hónap múlva egészséges trónörökös született – haja akár égen a nap, úgy ragyogott, szeme élénk fűzöld, akár a rétek az erdőn túl. Gabriel király boldog volt, hogy végre van kinek hordania a kollekcióit, a királyság lakói pedig csodálták és imádták a kis királyfit. A fiú gyorsan cseperedett, és boldogan éltek, míg a királynő rá nem jött a turpisságra, és el nem szökött bánatában a szomszédos királyság hercegnőjével.

Gabriel olyan mély bánatba süllyedt, hogy egy ajtó-lépcső nélküli toronyba zárta Adripunzelt, és csak akkor hozta le a kastélyba, amikor új ruhákat kellett próbálnia vagy bemutatnia. Adripunzel nagyon jó fiú volt, de emésztette a magány a toronyban, így hát különféle elfoglaltságokat talált ki magának. Apja egy kisebb könyvtárt telepített fel hozzá, de sajnos az összes könyv kínaiul volt – sebaj, volt ideje megtanulni, és ha nem éppen sormintákat rótt a karakterekből, akkor képzeletbeli ellenfelekkel párbajozott.

Egy alkalommal éppen sajttortát készített – édesapja legnagyobb tiltása ellenére –, amikor kaparászást hallott az ablak felől.

- Jövök már, ídösapám – kiáltotta reflexből, és amint a nyíláshoz ért, kidobta hosszú aranyszőke haját. A hajzuhatagon azonban nem atyja mászott fel (aki általában pillangó képében rebbent be, ha éppen kevésbé volt lusta), hanem egy kövér fekete macska, aki azon nyomban rávetette magát Adripunzel művére.

- Hé, a vacsorám! – fortyant fel a fiú, de már késő volt; a torta szőrén-szálán eltűnt a fekete lény hasában, aki aztán elégedetten összefonva domborodó pocakján mancsait hátradőlt. A herceg arra jutott, jobb neki torta nélkül, mert ha rájönne az apja, hogy tiltott gyümölcsöt élvezett, csúnya veszekedés törne ki, és megint eltiltanák a főzéstől. Így hát salátára fanyalodott, s közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a macskát.

- Te is tündér vagy, mint Nuru?

- Tündér? Éééén? – Mélységesen megbántottnak tűnt, ami Adripunzelt sajnos nem hatotta meg, mert az ingerszegény környezetben meglehetősen érzéketlen volt mások érzelmeire. – Ne merj ahhoz a virágillatú, rózsaszín társasághoz sorolni! Én a Pokol főhercege vagyok!

- Én pedig Adripunzel, örvendek a szerencsének, hercegem. – Kezet nyújtott, mert annak ellenére, hogy nem mindig ismerte fel az alapvető érzelmeket, illedelmes fiú volt. A lény pofácskáját megnyújtotta a meglepetés.

- Te mindent elhiszel, mit mondanak neked, igaz? Plagg vagyok.

A fiú megrántotta a vállát. – Végül is. Azt se tudjuk már meg ebben az életben, hogy sajtból van-e a Hold.

Plagg egyetértően hümmögött, és praclijával morzsákat gyűjtött.

- Hé, miért nem nézzük meg mi magunk?

- Heh?

- A Holdat! Úgy is elegem van abból, hogy apám bezárva tart itt engem, és úgy bánik velem, mint egy porcelánbabával, egy kis szabadság nekem is kijár!

- Ez a beszéd!

Plagg már ennyiből tudta, hogy jól választott új szolgálót. Elégedetten hátradőlt, és figyelte, mint túrja szét a fiú a gardróbot megfelelő holdjáró ruházatot remélve.

És nemsokára belátta, hogy elég unalmas figyelni Adripunzelt, mivel a fiú minden egyes napja ugyanúgy zajlott le. Felkelt, összeütött egy reggelit, aztán leeresztette rengeteg haját apjának – amiben mellesleg nagyon kellemes volt aludni, Plagg nem is értette, miért nem ismerte fel korábban a lehetőséget), aki a hét minden egyes napján méretet vett róla, hétvégeken pedig elvitte ruhákat próbálni vagy bemutatni. Plagg számára csak az volt az izgalmas, amikor varrt; jó macskához híven játszott tűvel-cérnával, amivel rövidtávon Adripunzel agyára ment, és a fiú rendszerint fél óra múlva feladta a próbálkozást, mivel tehetség híján véresre szurkálta az ujját. Ezek a félrevarrott ruhák aztán a torony tövében landoltak, ahol később az arra botladozó péklány talált rájuk. Éppen a kora reggeli rendelést vitte az Agreste kastélyba, és igencsak meglepődött, amikor eltévedve az erdőben jó minőségű anyagokba és egy ajtó nélküli, rettenetesen magas toronyba botlott. Szabadidejében arra készült, hogy majd szabó lesz a király palotájában, így kapóra jöttek a finom, ingyen kelmék. Ezek után minden reggel arra tett kitérőt, mígnem egy napon nem talált semmit, hiába túrta át az aljnövényzetet. Tanácstalanul aprócska barátjára, egy vidám katicabogárra nézett, aki csak vonogatta csápjait.

- Talán fel kéne oda néznem… Tikki, szárnyakat fel!

Arra azonban nem számított, hogy amint landol, hálót vetnek rá, és megpróbálják lerángatni róla Tikki varázsköpenyét.

- Megvan a tökéletes anyag! – ujjongott a toronylakó. – Könyörgöm, add nekem!

A péklány nagy nehezen lelökte magáról lelkes támadóját, és már barátságtalan kioktatásra nyitotta volna száját az elmaradt vendégszeretet miatt, amikor meglátta a másikat. Csillogó fűzöld szemek, több méternyi aranyszőke haj, amiből a világ legfinomabb kelméjét lehetne szőni… a színkombináció, amit családja már évszázadok óta áhítozik megszerezni, hogy a legtökéletesebb utódot nemzhessék. A lány szíve szerelemre lobbant.

- Légy a gyermekeim apja – lehelte elfeledve előző küldetését. Adripunzel megvakarta a feje búbját, megrántotta a vállát és kezet nyújtott.

- Rendben, de szabadna előbb…

- Emma, Louis, Hugo, a többinek választhatsz te nevet.

Adripunzelnek hamarosan világos lett, hogy rövidke élete során igencsak félreértelmezte az apaság fogalmát – gólya még csak a közelben sem volt, helyette voltak sóhajok, tipi-tapi, tuszakolás és testnedvek. Összességében egész kellemes élmény volt, habár a lány szerint lehetett volna hosszabb is. Adripunzel nem értette, mire gondol.

- Mit is mondtál, mi a neved?

- Marinette, a pék lánya vagyok… Úristen, a rendelés! – Hirtelen pattant fel mellőle, magára rángatta ruháit, és az ablakpárkányra pattant.

- A ruha…

- Holnap visszajövök, szépfiú – kacsintott rá, mielőtt kivetette magát a szabadba. Emlékeztetőül csak pár kifli maradt, amit Adripunzel el is tüntetett Plagg segítségével, aki feltűnően kajánul vigyorgott a bajsza alatt.

Amikor a péklány második alkalommal nála járt, éppen holdjáró ruhájával foglalatoskodott – hiába húzta-vonta az anyagot, az csak nem akart úgy állni, ahogy elképzelte, és ahogy megpróbálta elszakítani a cérnát, a finom selyemszál felszaladt, ráadásul még az ujjába is belevágott. Éppen sérült testrészét szopogatta és dajkálta, amikor valaki átkarolta a derekát, és befogta a szemét.

- Ki vagyok?

- Marinette! – ujjongott fel, ahogy megpördült csontropogtató ölelésben részesíteni. Csak akkor engedte el, amikor a lány már levegőért nyöszörgött, és lilulni kezdett az arca. – Annyira örülök, hogy visszajöttél, nézd csak, min ügyködök!

Azt várta, a lány majd elalél a látványtól, és dicsérni fogja a kézügyességét, ahelyett azonban csak félrebiccentette a fejét, húzta a száját, és igen kritikusan szemlélte a művet. Adripunzel kihasználta az alkalmat, hogy jobban megnézze magának, hiszen ebben a mágikus toronyban elzárva eddig csak képeken látott lányokat, akik meglehetősen egysíkúak voltak. Marinette igazán csinos és egzotikus jelenség volt mandulavágású szemeivel és az orcáit pöttyöző szeplőkkel, és tudta, hogy vékonyka alkata ellenére hatalmas erő lakozik benne – erről árulkodtak a kék-zöld foltok is a tegnap esti etyepetyéjük után. Adripunzel időközben utána olvasott egy illusztrált keleti könyvben annak, mit is csináltak pontosan, és alig várta, hogy bemutassa újdonsült tudását a lánynak.

- Mit gondolsz? – kérdezte félénken. Marinette meghúzta az egyik ruhaujjat, mire a laza, hanyag öltések szétcsúsztak, és az egész anyag a padlóra csúszott pőrén hagyva a sokat látott próbababát.

- Rettenetes. Senki sem tanított varrni, ugye? No, majd akkor én.

Ahogy egyre jobban megismerték egymást, úgy nőtt az együtt töltött minőségi idő mennyisége is, és Adripunzelen kezdett meglátszódni a rendszeres étkezés – miután a lány látta, mit üt össze romantikus vacsora címen, rendszeresen hozott neki kimaradt sütiket, vagy főzött rá.

- Megint ki kell engedni egy centit – hümmögött Gabriel király, ahogy leeresztette a mérőszalagot. – Fiam, mit tudsz felhozni mentségedre?

Adripunzel igyekezett feltűnésmentesen az ágy alá rugdosni a lisztes zsákot, amit szerelme ott hagyott neki arra az esetre, ha mégis kreatívkodni szeretne.

- Melegítőréteg télire? – mosolygott kényszeredetten. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb mindent meg kell vallania apjának, mert nem csak ő kezdett felszedni kilókat – Marinette pocakja is elkezdett gömbölyödni, szóval lehet, hogy nem ártana leadni a rendelést bébiruhákra. És nekik még lepkediéta se kellett!

Adripunzel titokban már tervezett egy-két ruhácskát, és mivel a legutóbb is felsült a varrással, nem mert egyedül nekifogni, és szerette volna, ha meglepetés lenne kedvesének.

Végül addig vártak a jövendőbeli nagyapa informálásával, hogy ő maga jött rá – és nem repesett a boldogságtól. Ami nekik évek szenvedésébe telt, az a fiának első alkalommal összejött, és erre Gabriel szörnyen irigy volt. Rettenetes bosszút eszelt ki hát.

A következő látogatás alkalmával csak látszólag ment haza, s mivel fia figyelmetlenül nyitva hagyta az ablakot, pillangó képében visszarebbent, és egy sarokban megbújva figyelte a történéseket. Nemsokára megérkezett a lány (a pék lánya, konstatálta megdöbbenve, ekkora szégyen még nem érte a háza táját, és ő még fontolgatta, hogy felveszi szabásztanoncnak), és a fiatalok egymás nyakába borultak romantikázni. Gabriel fintorogva félrenézett, ilyen részletekre pont nem volt kíváncsi. Miután kiörömködték magukat nekiálltak sütit sütni – tudta, hogy Adripunzel titokban tiltott kalóriákat vesz magához! Lesz majd egy-két szava édes fiához, csak előbb iktassa ki a felesleges harmadik kereket… A megfelelő alkalom el is érkezett, amikor Marinette mit sem sejtve levetette álcáját, és a mellőle naivan elröppenő tündért Gabriel elkapta és jól megszorongatta. Azzal viszont nem számolt, hogy a lény elvisítja magát, és így nem rejtőzködhet tovább. Előugrott a sarokból, a péklány rémültében a szívéhez kapott, majd felismerve királyát a kellő tiszteletet megadandó térdre ereszkedett előtte. Adripunzel holtra váltan hápogott, pillantása pattogott kettejük között.

- Ez nem az, aminek látszik… mi-mi el akartuk mondani, hogy te is örülj velünk a hírnek, csak…

- Csak? Meg akartad várni, hogy lebabázzon? Elfelejtetted hát, hogy a kezedet már Chloé hercegnőnek ígértem?

- Engem nem érdekel Chloé hercegnő! – toppantott a lábával. – Még csak nem is ismerem. Feleségül fogom venni Marinette-et, aztán elfoglaljuk a Holdat, és ősközösséget alapítunk ott a húsz gyerekünkkel.

- A Holdon, mi? – vonta fel a szemöldökét Gabriel, hogy aztán ördögien elvigyorodjon. – Ám legyen… de te itt maradsz. – Azzal megragadta a tiltakozó, visítva zokogó Marinette-et, és nagy lendületet véve, fittyet hányva a fizikára felhajította az égbe. A lány hamarosan apró ponttá zsugorodott, majd eltűnt a csillagok között. – Ha szerencséje van, meg is érkezik.

Adripunzel remegő ajkakkal, holtsápadtan meredt rá. – Te szörnyeteg…

Miután a király elment, Adripunzel mély letargiába süllyedt, és süteményekbe fojtotta bánatát. Plagg figyelte egy darabig, majd önös érdekektől vezérelve ugyan, de megszánta a pityergő fiút. Elvégre, ha megmérgezi magát cukorral, mégis ki fog neki sajttortát készíteni? Ráadásul az utóbbi hetekben még meg is kedvelte, jó volt végre egy olyan ember társaságát élvezni, aki nem akarja vízbe fojtani csak azért, mert az anyatermészet fekete bundát adott neki.

- Hé, kölyök… ha befejezted az önsajnálatot, talán tudok neked segíteni.

A herceg felpillantott a taknyos zsepik közül. – Igazán?

- Csak annyit kell mondanod, hogy karmokat ki és…

- Plagg, karmokat ki!

Még nem fejeztem be, kiáltotta volna a macska, de esélye sem volt, az ősi erő már kényszerítette is, hogy ruházza fel alakjával mesterét. Adripunzel érdeklődve szemlélte magát a tükörben, miután elült a zöld csillámpor. Szexi, fekete bőrszerkó, érzékeny macskafülek és puha tappancsok, ujjai végén pedig visszahúzható, éles karmok. Próbaképp megnyomkodta rózsaszín ujjbegyét, mire a tűhegyes önvédelmi növelvény előugrott a helyéről. Hosszú szőke haját hágcsóként hasznosítva leereszkedett a toronyból és belevetette magát az éjszakába. Minden annyira új volt! Az erdő illata, a vadászni való vadállatok… majdnem el is felejtette eredeti küldetését, miszerint tönkre teszi a birodalmat, és megmenti kedvesét.

Mire a kastély sziklaszirtjéhez érkezett, a haja már telis-tele volt mindenféle erdei jóval – a falevelek és a gallyak mellett egy madárcsalád is fészket rakott loboncába, amitől heves allergiás rohamot kapott. Tüsszögésével mindenkit felzavart, ám mielőtt még elkaphatták volna, sikeresen bejutott a kincseskamrába, ahol karmaival módszeresen tönkretette az ott felhalmozott drága ruhákat. A testőrség nekiugrott, ő elcsaklizott egy szablyát, minek segítségével egy ideig még hősiesen küzdött, majd amikor már nem látott esélyt győzelemre, maga ellen fordította a fegyvert, és levágta gyönyörű szép haját – Gabrielnek ezt látva erős sírhatnékja támadt, de megacélozta szívét, és kiadta a parancsot:

- Fogjátok el az árulót, és lőjétek fel a Holdra a szeretője mellé!

Adripunzel önként és dalolva ugrott a katapultba – ilyen derék legényt már rég láttak a katonák, el is morzsoltak pár könnycseppet, hogy ki kell lőniük, de hát a parancs az parancs. A fiú repülés közben elvesztette eszméletét, és csak akkor tért magához, mikor egy gyengéd asszonykéz simogatta a feje búbját. Ahogy kinyitotta a szemét, Marinette mosolygott rá, és már tudta, hogy hazaért.

- Még a gyönyörű hajadat is feladtad a szerelmünkért… szeretlek! – suttogta a lány szenvedéllyel telve, ahogy megcsókolták egymást. A pillanat azonban odalett, amint valakik a háttérben bömbölni kezdetek. – Ó, bemutatom a csemetéinket: Emma, Louis és Hugo.

Amint Adripunzel kiheverte az apaság sokkját, egy új, sajton és nudizmuson alapuló társadalmat alapítottak, mert a Hold bizony tényleg sajtból van, és Adripunzel elfelejtett bébiruhákat hozni magával.

Ez hát a mitikus holdbéli sajtkirályság története. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, szállj Holdra magad is!