Azt hitte, villámcsapásszerű találkozás lesz. Csapott már
bele villám, de az nem ilyen volt.
Nyugalom és kellemes izgatottság elegyét érezte, amikor
először találkozott a tekintetük; fel sem tűnt, hogy egész konferencián őt
bámulja, észre sem vette, mint hoznak róla döntéseket a füle hallatára, a
megkérdezése nélkül. Hiszen mindig ezt csinálták.
Csak akkor kapta rajta magát, amikor a másik fiú felnézett,
és elmosolyodva intett neki.
Az a mosoly…
Izlandnak egy pillanat alatt tucatnyi érzelemfoszlánnyal
töltött kép ugrott be; amikor még kicsinek képes volt fesztelenül idegenekre
mosolyogni; ahogy a nyárillatú, színes mezőn (ami rövidéletű a hazájában, nem
is igazán nyár, csak egy csalfa tréfa) valamelyik bátyja a magasba emeli,
megpörgeti és a tunikája lobog a szélben, míg ő kacag; egy fülledt nap Dánia
vidéki kastélyában; csupa-csupa meleg emlék, amitől kevésbé érezte a szívét
fagyosnak.
Márpedig azt hitte, az övé jégből van, akár a királynőé a
mesében.
- Minden rendben van? – lengette meg a kezét az orra előtt
Dánia. – Fura fejet vágsz, ennyire azért ne hasson meg a halászati korlátozás.
Izland megrázta a fejét, mint aki álomból ébred, és inkább a
jegyzeteibe meredt.
Ezután minden egyes találkozó így zajlott, és a másik egyre
gyakrabban viszonozta a pillantását. Izland nem tudta eldönteni, hogy
szórakoztatja-e az ő névtelen rajongása, az önbecsülését mindenesetre biztos
simogatta. Véletlen elcsípett információkból tudta meg, hogy ő Hongkong, és
ezzel l is tett róla, hogy odamenjen ismerkedni – mégiscsak a világ másik felén
lakik.
És ekkor ő ment oda hozzá. Izland azt hitte, hogy amikor
először beszélnek, majd dadogni fog, és leégeti magát, nem fog tudni
megszólalni, esetleg elfelejt angolul, de Hongkonggal könnyű volt beszélgetni,
észre sem vette, mint telnek el a közös órák, ahogy egy kávézóban ülnek, és
vele újra tudott őszintén nevetni, nem érezte erőltetettnek a szituációt.
Villámcsapás helyett inkább olyan volt, mint egy lassú
érzelemdagály, és Izland hagyta, hogy elmossa a távolságot, engedett a
vágyainak és magához ölelte, amikor akarta, és hagyta magát elvarázsolni. Nem
kellett kérdezni, amikor először csókolóztak, Hongkong készségesen simult
hozzá, és amikor a derekánál fogva magához rántotta, édesen nyögött fel, Izland
el sem akarta hinni, hogy lehet ekkora szerencséje, hogy ő neki az első, és
szinte magára sem ismert, amikor a tenyerén hordozta. Pedig Hongkong már
kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy nem olyan porcelánbaba, aminek hiszi.
És igen, veszekedtek is, nem is kevésszer, Hongkong sokszor
undok volt, ahogy ő is, és ilyenkor fel kellett adnia a büszkeségét, ha nem
akarta, hogy megromoljon a kapcsolatuk. A békülés viszont édes volt, Hongkong
pillesúlya pont illett a karjaiba, beletúrt a hajába (hogy csinálja, hogy soha
nem aludja el?), és végigsimogatta a testét, nagyon tetszett neki, hogy annyira
hajlékony, és nevetett Hongkong frusztráltságán, amiért annyival alacsonyabb.
Remélte, hogy a dagály sosem éri el a tetőpontját, és
semmiképp sem csap át apályba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése