Tovagurult érzelmek

Ez a kettő mindig is ship volt, csak nem tudtam mit kezdeni velük, de most erre a számra született egy szösz. Igaz, hogy már nincs sok köze hozzá...

Voltak éjszakák, amikor egyszerűen csak utálni akarta Yamuraihát azért, aki; az ő országában a mágusok megvetendőek voltak, a királyi család ölebei, nem többek puszta méregkeverőknél. Gyűlölete, hogy olyan félvállról veszi azt, amit a mágia a testével tesz, hogy az országért felemészti az életerejét – mert a testi erőt adni más –, és csak nevet rajta, mert azt hiszi, csak alábecsüli.

Ahhoz persze nem elég zseni, hogy meglássa, nem férfiúi büszkeségből bántja, hanem szerelemből. Hisz más nők ölében is ezért keresi a gyönyört, hátha az segít elfelejteni őt, menekülni akar az iránta viseltetett gyengéd érzelmek elől. Hiszen a sindriai szolgálaton kívül nem lehet közös jövőjük, túlságosan különböznek. A gyönyörrel telt éjszakák azonban nem segítettek. Visszagondolva talán ott romlott el minden, amikor kamaszként először szemlélte férfiszemmel, és zavarba ejtette a gondolat, hogy hiába volt olyan számára, mint egy nővér, tetszett neki, amit látott.

Rohant hozzá a csata utáni éjszakán.

A szobát még éppen kellemes rendetlenség uralta, talán délelőtt még egy kísérlet közepén volt; az asztalán szétgurult üvegcsék, a máguskalap magányosan szomorkodott a széktámlán.

Yamuraiha édesdeden szuszogott a pokróc alatt. Először nem is tudta, mi olyan furcsa rajta, aztán rájött, amikor jobban megnézte; a haja szétterült a párnákon, a csigák a füléről még a harcban porlottak el, és vékony, csipkés hálóingében egészen eviláginak tűnt. Mintha nem tudna egy csettintéssel városfalakat emelni vagy rombolni, ha formában van. Viszont az árnyékokat is meglátta az arcán, amiket a nap gyötrelmei rajzoltak oda; a védőfal szétfoszlása, a fizika-lelki megerőltetés, a magoija végsőkig merítése, amin a gyógyfőzetek sem segíthettek… ha hatalmában állt volna, letörölte volna az aggodalom és a fájdalom okozta ráncokat. Eltörölné az őt felélő mágiát (de ki lenne Yamuraiha a mágia nélkül?), és akkor egyenrangú felek lennének, és talán…

Elhessegette a talán gondolatát.

Yamuraiha megérezhette, hogy bámulja, mert ráncolta a szemöldökét, majd kinyitotta a szemét.

- Sharrkan? Mit csinálsz te itt?

Látszott, hogy még nincs teljesen magánál; ha úgy lenne, akkor már lett volna valami csípős megjegyzése, mint hogy a háremhölgyek szállása nem ezen a folyosón van, és csúnyán eltévesztette a szobaszámot. Most viszont csak álmosan pislogott rá, sosem ébredt könnyen, és Sharrkan azt kívánta, bár tudna őhozzá is fesztelen közeledni, mint a nevesincs lányok felé, akikkel éjszakáról éjszakára együtt volt. Hozzá akart érni, de mindig remegett a gondolatra (ha elutasítja…), a combjára akarta fektetni a tenyerét és magáévá tenni. És mintha Yamuraiha olvasta volna a gondolatait, mert hirtelen felült és némán átölelte. A ruhákon is érezte, milyen forró a bőre, hogy a szíve riadtan verdes, mint egy fogva tartott madár, és amikor felocsúdott a meglepetéstől, viszonozta. Yamuraiha a bekötözött vágásokra simította a tenyerét, és a vállába motyogott.

- Annyira gyűlöltelek volna, ha meghalsz.

- Én, kard által? Buggyant mágus…

Yamuraiha halkan nevetett, és a miheztartás végett gyengén beleütött a karjába. Kicsinek és törékenynek tűnt a karjai között, mint egy gyönyörű, sápadt porcelánbaba. Tartott tőle, hogy a nő tolakodásnak veszi a túl hosszú ölelést, de képtelen volt elengedni, és nem is kellett.

- Maradj. Legalább most…

Így hát mellé feküdt, mintha ismét gyerekek lennének, és a hajába temetve kezét hagyta, hogy eltompítsa a gondolatait, a jövő aggodalmait a nőt körüllengő gyógynövényillat.