Az ölelés testvére

SPOILER. Khm.

Igen, tudom, hogy jól kezdek a Magi fandomban, szóval aki nem olvassa a mangát, az csak óvatosan. 

Sphintus/Titus, játszódik valamikor a magnostadti csata után, Rómában Reimben. 

Megszenvedtem vele, és nem tudom, melyikük nem akarta a jót. x"D

– Mit bámulsz? Van valami furcsa rajtam?

A merengésből Titus hangja riasztja fel; nem csendül idegesen vagy mérgesen, inkább csak kíváncsian. Az ablakban áll, a naplemente beáradó égőnarancs fényében, mely glóriát von köré – lehetetlen nem bámulni.

– Nem, dehogy.

Titus félig elfordul, ráhagyja. Ő elmegy összeszedni az iménti vizsgálat kellékeit, nem lenne jó vége, ha széthagyná.

– Sphintus… gyere ide segíteni.

Titus újabban teljes mértékben a reimi divat szerint öltözködött; könnyű sarut visel és tógát, ha nagyon tekintélyes akar lenni, akkor bordó köpenyt és vértet is. Ennek megvolt az a tagadhatatlan hátránya, hogy képtelen volt segítség nélkül tisztességesen felöltözni vagy éppen levetkőzni. Sphintus odalép hozzá, és elkezd matatni a kapcsokkal a vállánál. A fiatalabbik cserébe félrehúzza a haját (súlyos, aranynak tetsző, egybefüggő folyam, nem is érti, hogy tud ilyen súllyal emelt fővel járni), hogy ne legyen annyira útban. Sphintus keze remeg, érzi, ahogy a levegő finoman vibráló elektromossággal töltődik.

Tisztán érzi Titus illatát; háromnaponta szolgálók dörzsölik át a haját tápláló olajokkal. Kedve lenne beletúrni, végigsimítani rajta, ám ez jócskán átlépné az illendőség határát. Márpedig ezt nem teszi meg miatta, akármilyen nagy teremtésmágus is lett belőle.

Lekerül róla a vért, láthatóan megkönnyebbül a súlya nélkül, a saruját már maga veszi le. Igazít a redőkön, egy fonattal babrál. Sphintus indulna haza, de Titus elkapja a könyökét.

– Maradj még, nem harapok.

Majdnem elneveti magát az elképzelésre.

Végül az erkélyen végzik. Titus a mélybe lógázza meztelen talpait, élvezi a kora esti könnyű szellőt, és a közvilágítás fényköreiben fel-feltűnő remanói lakosokat figyeli a fórumon – a népét. A népét, akinek innentől fogva gondját kell viselnie, apjuknak kell lennie apjuk helyett. Sphintus egy pillanatra összerezzen, amikor a magi feje a vállára bukik, talán csak fáradt; folytatja a pipatöltést.

– Mit szeretnél? – kérdi, ahogy rásandít. Titus csak hümmög, arcát a vállához dörgöli, akár egy macska. Arrébb söpri a fiú odalógó tincseit, hogy amikor pipázni kezd, nehogy azt is meggyújtsa.

– Beletúrhatsz, ha szeretnél – szólal meg hirtelen Titus, és oda a pillanat varázsa. A gyógyító felprüszköl, kiköpi a füstöt.

– Honnan veszed, hogy akarok?

– Eddig mindenki akarta – von vállat, mintha mi se lenne természetesebb. Csak a fejét csóválja, arrébb hessegeti, és a tengernek szenteli a figyelmét; valami megszokott, ami otthon, Heliohaptban is van. Kukulcan Titus felé sziszeg.

Azért amikor a végére ér a dohánynak, a magi hajába simítja a kezét – ha már felajánlotta, ne menjen kárba. Nem néz rá, úgy is tudja, hogy a fiú felölti magára a mosolyai közül azt az idegesítőt, a mindentudót. A hajzuhatag szinte teljesen elnyeli a kezét, Sphintus nem egészen érti, hogy bírja a másik ennyi hajjal, miért nem fonja össze legalább. Talán ebben tárolják a magik az erejüket?

Titus nyakára siklik a tenyere, a mutatóujja alatt nyugodtan lüktet az ütőér, talán kicsit gyorsabban, mint indokolt. Hiába a tizenéves test, még csak most született újjá.

Nem tudja, mi vezérli, amikor hüvelykujjával megsimogatja a másik fiú ajkát. Talán valaki a testébe bújt, és most kénye-kedve szerint irányítja. A száját nézi, Titus követi a pillantását. Aztán odahajol.

Olyan íze van, amilyet kósza álmaiban elképzelt; édes, bódító. Titust csókolni olyan, mintha a levegőt csókolná, nem ellenkezik, de nem is viszonozza. Kinyitja a szemét; a magi le se hunyta, ártatlankék színű a szeme, a pupillái teljesen kitágulnak. És ő most ellopná ezt az ártatlanságot, az édes tudatlanságot. Gyorsan elhúzódik, tőle szokatlanul elvörösödik. Titus csak tátog, mondana valamit, de nem akar hang kijönni a torkán, a keze megrebben, ám ekkor nyílik egy ajtó, és Marga rohan be.

– Titus, Titus, nem fogod elhinni, mit láttam ma! – A karjaiba ugrik, a fiú felemeli és átöleli. – Szia, Sphintus, hogy vagy?

– Köszönöm, megvagyok.

Margának szokása, hogy megpróbálta a saját állapotáról elterelni a figyelmét; unta a vizsgálatokat, a gyógyítói tanácsokat, mert úgy vélte, ő már tökéletesen jól van, hiszen jól érzi magát.

– Nekem most mennem kell – motyogja, mire Marga bólint, és röviden megöleli. Titusszal kerülik egymás pillantását, szinte nem is hallja, ahogy elköszön. Amint kiér a folyosóra, rohanni kezd, meg sem áll hazáig.

A friss levegő kitisztítja a fejét, lélegzethez juttatja, de mégis tisztán vissza tudja idézni Titus illatát és ízét. És azt a meglepődött pillantást… valami nem változik. Hiába a több mint kétszáz éves tapasztalat a mágiában, még mindig rengeteg dolog van, amit nem ismer, és rácsodálkozik.

Ha szerencséje van, megérti. Ha nem, akkor talán elfelejtkezik róla. Ha pedig felhozná, még mindig mondhatja azt, hogy csak egy baráti gesztus, az ölelés testvére.

Egy gesztus, ami neki sokkal többet jelent.