Talvi on surman aika

Boldog új évet mindenkinek! ^^
Még decemberben írtam ezt a SuFint ami inkább FinSu Tinuvielnek, de aztán rájöttem, hogy így karácsonyra túl depresszív. (Látjátok, ezért volt az a sok fluff.)
Játszódik valamikor a téli háborúban.
(A cím pedig az első mondat szeretne lenni finnül, össze kellene már kapnom magamat.)

A tél a halál évszaka.

November, december, január, február, március. Sokszor még a húsvétot is hóval köszöntik Lappföldön.

A tél a halálé, többszörösen is. Most azonban nem virágzik belőle új élet.

Én mindig télen háborúzok.

Valami elpattant a lelkemben, amikor Ivan koholt vádjait rám húzva hadüzenetet kényszerített ki. Ott ültünk egymással szemben a tárgyalóasztalnál, fizikailag két méterre, lélekben több ezerre. A szívem még mindig szúrt Helsinkiért. Forrt bennem a düh, az indulat, míg Ivan csak ünnepélyesen komoly arccal ücsörgött ott, és ha véleménye szerint butaságot mondtam, lassan megcsóválta a fejét. Alig bírta elfojtani mosolyát, önelégültségét. Éreztem, hogyan mért végig már akkor, amikor beléptem a terembe; pillantása elidőzött az egyenruhámon, a rangjelzésen és a hímzett címeren. Undorodtam a pillantásától, mindig így nézett, ha akart valamit. Hát most meg is kapja, csak nem azt, amire gondolt…

Ugyan már, Ivan! Tudod jól, hogy amíg én élek, nem lesz finn bábállamod. A háborút viszont megkaphatod; ismersz, nem fogom hagyni magam. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem fogok elébe futni, de menekülni sem.

Csak ne fájna ennyire…

Az első alkalommal mindenki marcona, érett katonának akar látszani. Aztán a tűzkeresztség után minden rendeződik, megtalálják a helyüket.

Túl sok a fiatal, ártatlan arc…

Mi, országok egy háborúban kiélezettebben érezzük, amikor a mi oldalunkról esnek el – legyen az a saját népünkhöz tartozó vagy önkéntes. Apró tűszórások a szívem környékén, a mellkasomban, nyomukban pillanatnyi zsibbadt hideg. Ha lehunyom a szemem, talán arcok, nevek is felvillannak. Eleinte elviselhető volt. A télbe haladva azonban egyre kevesebbszer hajtottam álomra a fejem. Valaki folyton sikoltott…

Szét fogok szakadni, merengtem, míg az egyik élelmiszerraktár mögött rágyújtottam. A dohány keserű volt, a füst undorító féregként rágott lyukat a légutaimba és a tüdőmbe, a torkomat marta. Az első slukktól mindig felköhögtem, amiért a katonáim megmosolyogtak – aki nem bírja, ne szívja –, így jobbnak láttam csendes magányomban szívni. A testemet mérgezte, de legalább a gondolataim kitisztultak pár percre.

Felparázslott, majd ki is hunyt a cigaretta vége. Türelmetlenül szenvedtem a gyufával, míg valaki lángot nem nyújtott. Elfogadtam, és csak aztán pillantottam fel.

Svédország… ki másnak lehet a ruszkikon kívül annyi esze, hogy sötét kabátot húzzon a hótengerben? Kiváló céltábla lenne.

– Mit keresel itt? – kérdeztem rekedten, kifújva a füstöt. Azt hittem, menten megdermed a levegőben a lélegzetem, olyan hideg volt.

– Segíteni jöttem.

– Az utánpótlásért nem én vagyok a felelős – vágtam közbe sietve, ridegen. Minden személyes kapcsolatomat a többi nemzettel nullára akartam redukálni, hogy ne foghassanak meg. – A leselejtezett repülőket rakd le a javítóműhelynél, talán még kipofozhatóak.

– Önkéntes vagyok – köszörülte meg a torkát. – Kértem, hogy hozzád osszanak.

– És ehhez a többiek mit szóltak?

– Magánemberként vagyok itt hamis személyazonossággal. Semmi közük hozzá.

Megcsóváltam a fejem; ez annyira rá vall. Megy a makacs feje után, de még a puskát is rossz irányból fogná meg.

– Menj haza. Nem akarom, hogy bajod essen.

Nem akarok vigyázni rád, és nem akarom, hogy te vigyázz rám.

Nélkülem nem mozdult, így kénytelen voltam személyesen elkísérni egyenruhát váltani. Az elosztó tiszt csúnyán nézett ránk, de aztán mégis én magam adtam fegyvert Svédország kezébe. Elismételtem az unásig ismételt instrukciókat. Az arca nem mutatta, hogy zavarná a távolságtartó bánásmód, amit felé tanúsítok.

Svédország régen jó harcos volt ugyan, de katonának csapnivaló. Mióta puskaporos lőfegyverek léteztek, mintha a tehetségét is meglőtték volna. Ösztönösen javítottam ki a szememet szúró rossz tartását; bár egyszer úgy is megtanulja saját kárán, ha majd visszarúg a puska és kiveri a fogait.

Viszont igyekezett, és ezt tiszteletben tartottam.

Mióta megérkezett, engem is csak őrjáratra küldtek – vele. Bizonyára sejtették, kik is vagyunk valójában, talán így akarták védeni. Bennem viszont forrt a düh és a vágy, hogy egy életre szétrugdossam Ivan valagát. Nehogy azt higgye, hogy én félek tőle vagy megfutamodok előle!

Egy önkéntes ország életét viszont nem veszélyeztethetem.

Mintha meg lennék kötve. Nem tetszett. Talán éppen a többiek küldték ide Svédországot, hogy a jelenléte megakadályozzon abban, hogy – szerintük – butaságot csináljak. Idegesített, hogy folyton a nyakamban lihegett, egy percre se hagyott nyugtot, és közben olyan áthatóan bámult. Zavart, hogy még mindig nem tudtam értelmezni ezt a pillantást, és közben ő mintha a vesémig látott volna.

Az üldözési mániám pedig egyre nőtt. Ha néha aludtam, azt is több fegyver társaságában tettem.

Frusztrált, hogy nem tehetek semmit, nyugodtan kellene ülnöm a fenekemen. Az ingerültségemet az embereimen vezettem le, gyakran fogott el düh és kétségbeesés. Egy idő után kifejezetten kerülni kezdtek – rájöttek, hogy valami nagyon nincs rendben velem, kilógok közülük.

Egy este Svédország felzavart a szunyókálásomból azt állítva, hogy látott valakit az erdő szélén. Nem volt különösebb okom nem megbízni benne, így követtem. Hosszasan gyalogoltunk a kihalt erdőben, átkeltünk egy befagyott lápon, és a legutóbb húzott határt bőven átléptük nyugati irányban. Ennél nem is találhatott volna ki butább ürügyet, hogy kettesben legyünk. Amikor egy kunyhóhoz értünk, felvontam a szemöldököm.

– Pihenned kell – jelentette ki.

– Ez nem ilyen egyszerű – csóváltam meg a fejem. – Tudod, mi jár a parancs megtagadásáért?

Természetesen tudta és figyelmen kívül hagyta. Arról motyogott, hogy ő szabadnapot intézett nekünk, és mivel az álldogálásban igencsak fázni kezdtem, muszáj volt bemenni.

A lakók csak nem rég hagyhatták el a házikót; a tárgyakon még nem ült meg a dér, a szövetek még nem fagytak ropogósra. A sarokban kis halom szikkadt tűzifa volt fölhalmozva, amiből Svédország apró tüzet rakott az előző hamujára. Ezt nem néztem túl jó szemmel, hiszen, mi van, ha lebukunk, de magam is rettenetesen fáztam. Az agyonhasznált medvebőrre telepedtünk le, és átkaroltam felhúzott térdeimet. Nagyon lassan ringattam magam előre hátra. Svédország éles pillantását ez nem kerülhette el, s karjai nemsokára a vállaimra fonódtak és gyengéden magához vont. Megfeszültem az érintésére, de aztán magamat is meglepve hozzásimultam.

Nem tudom, mikor találta meg a kezem az utat a ruhája alá. Nem is gondolkodtam, egyszerűen kellemes volt más élő, vértől meleg és lüktető bőrét, testét tapintani. Az idő rajta se fogott, az izmai még mindig ugyanolyan feszesen tapadtak a csontjaira. Még emlékeztem rá, hol kell ahhoz végighúzni az ujjamat, hogy elakadjon a lélegzete és elhúzódjon, amit viszont nem hagytam; ha már iderángatott, viselje a következményeit. Keményen a derekába markoltam, és egy hirtelen mozdulattal hátradöntöttem. Némi meglepettség tükröződött az arcán, de hagyta, hogy összefogjam a csuklóit a feje fölött, és szinte harapva csókoljam. Vér ízét éreztem a számban. Azt akartam, hogy az ő meleg vére az én ereimben is folyjék, kiszorítva a szívemből a rettegéstől dermedtté fagyott sajátomat.

Elernyedt, alávetette magát nekem.

Svédország a kemence falának támaszkodott, és olyan hangosan zihált, hogy biztosra vettem, hogy kilométereken belül minden őrjárat figyelmét magunkra vontuk. Én a nyakába fojtottam a hangom, vörösre csókolva, harapva sápatag bőrét. Kapkodtam, talán durva is voltam, de nem tiltakozott egy percig sem. Amikor vége lett, a hátára roskadtam, és akármilyen kényelmetlen is volt mindkettőnknek, nem mozdultam percekig. Éreztem, ahogy az elmém mélyéről valami belém kapaszkodik és lefelé húz. Svédország remegő, karcos hangja riasztott fel.

– Tino… próbálj meg aludni. Kérlek.

Elengedtem, és végigdőltem a medvebőrön. Kerültem a pillantását, még csak rá sem mertem nézni; nem akartam meglátni az esetleges undort, utálatot. Valamelyest melegebb lett iménti tevékenységünknek hála, de még mindig nem eléggé. Svédország csak lassan, óvatosan mozdult, és én nem hibáztattam. Valahonnan kerített egy takarót, amit magunkra húzott, amikor odafeküdt mellém; az ölelése otthonos volt.

Egy ponton leragadt a szemem, hiába ellenálltam – és akkor jöttek az álmok. Megcsonkított, semmivé lett testeket láttam, a szemhéjam mögött fények villództak, a véres szemgödrök alól ajaktalan vigyorok villantak rám a hóból. A hullamerevségből csontos kezek éledtek fel, és kaptak utánam éhesen; Ivan alakja is fel-feltűnt, egyre nagyobbra nőve. Utánam kapott, de mindig sikerült az utolsó pillanatban kicsusszannom az ujjai közül. A ráeresztett golyózáportól mintha csak nőtt volna, hasznosította volna a teste a beléadagolt fémet…

Láttam, mint olvaszt be hatalmas birodalmába. Önkéntes szövetség, persze! Megtörtem, és fogyott a levegőm, fulladva felköhögtem.

Arra ébredtem, hogy fénypontok táncolnak előttem, és Svédország finoman simogatja a hátam, hátha attól megnyugszom. A leheletét az arcomon furcsán hűvösnek éreztem, és mintha hullám söpört volna végig a testemen, úgy remegtem.

– Lázas vagy – motyogta Svédország a homlokomra simítva tenyerét. – Hazaviszlek.

Nem lehet, akartam tiltakozni. Nekem itt a helyem, és különben is, az én orvosaim is vannak olyan jók, mint a svédek. Egy hang sem jött ki a torkomon, és Svédország ezt beleegyezésnek vette. A mozdulataim lomhák voltak, a gyorsaságom elszökött, és tehetetlenül hagytam, hogy felöltöztessen, és egy pakk takaróba burkoljon.

Odakint ismét szakadt a hó. A csípős levegő észhez térített valamelyest, legalábbis annyira, hogy a saját lábamon akarjak menni – természetesen vissza, a táborba. Svédországnak más tervei voltak. Az ellenkező irányba indult, elrabolt.

Szerinte az én érdekem volt.

Éjszaka, amikor megálltunk pihenni, összeszedtem magam és elszöktem. Már nem vagyok a tartománya, nem teheti azt velem, amit jónak lát.

Nem is próbált meg többé segíteni.