Walzer mit dem Russen

Meg tudom magyarázni, tényleg. Lesz itt SuFin is, kérem szépen, és ez a fic már kikívánkozott, mióta elgondolkoztam azon, hogy Ivan tuti jól táncol, míg Tino nem, szóval össze kellett eresztenem őket egy bécsi keringő erejéig még a tizenkilencedik században.
(Én akkor még nem is tértünk ki arra, hogy a tangónak van finn változata is.)
Hallgassátok hozzá, gyönyörű: Abschied von St. Petersbug

– Miért hoztál ide? – Finnország bizonytalanul pillantott körbe a hatalmas táncteremben; a ritkán használt helyiségek közé tartozott a palota hátsó felében, holott nagyon is csinos volt a faltól falig ablakokkal, ahonnan beáradt a későőszi, ritka napfény, miután félrehúzták a nehéz bársonyfüggönyöket. Ami viszont igazán zavarba hozta, az a szemközt elhelyezkedő zenekar volt, no meg a csinos hölgy, akit magukkal hoztak.

– Bemutatom Irina Ivanovna művésznőt – mosolygott rá, majd a nőre is Oroszország. Ahogy Irina kecsesen pukedlizett, szív alakú arca mellett finoman rugóztak a kontyából kiszabadult sötét tincsek, és Valentin kezet csókolt neki. – Természetesen táncolni jöttünk.

Tino egy pillanatra kiesett szerepéből, és riadtan pislogott fel az oroszra.

– De hiszen én nem tudok… – motyogta.

– Éppen ezért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk – biccentett Ivan. – A hölgy az operában táncol és énekel, te is láthattad már nem egy előadását. Ha más nem is, ő biztosan képes lesz táncost faragni belőled.

Finnország arckifejezéséről lerítt, hogy ő ezt kötve hiszi, de Oroszországra pillantva fegyelmezte magát. Kell egy esélyt adni a dolognak. Feljebbvalója nem egyszer hozta fel az elmúlt bálok szomorú tapasztalatát, amikor sorban taposta le a fontosabbnál fontosabb személyek feleségeinek lábát vagy magát az uralkodót. Érthető módon Tino már a tánc gondolatától is rosszul volt.

– Egyikünk sem szeretné, hogy Ausztria és Magyarország esküvőjén megismétlődjenek ezek a bakik, igaz? – mosolygott kedvesen Ivan, mire elvörösödött. – Helyes. – Karját nyújtotta Irinának, és intett a karmesternek. – Abschied von St. Petersburg.

Finnország megmosolyogta a választást. Ivanra vallott, és végül is az ifjabb Johann Strauss ezt a keringőt neki ajánlotta.

Felbúgott a cselló egy szokatlan dallammal, amiben Finnország először nem találta a hármas lüktetést – szerencsére ez csak a felvezetés volt, s a két orosz pillanatokkal később már könnyeden suhant át a termen, talpuk mintha nem is érintette volna a parkettát. Elámulva nézte őket, egészen belefeledkezett, pedig nem ártott volna a konkrét lépéseket is figyelnie. Ivan nemsokára felé vezette Irinát, a nő elé perdült, főt hajtott, és a vállára tette a kezét. Finnország zavarba jött.

– Most rajtad a sor, Valentin – lapogatta meg Oroszország a hátát. Az, hogy a teljes keresztnevén szólította, utalt rá, hogy elvárja tőle az igyekezetet és a tökéletességet. – Ismered már a lépéseket, igaz?

Finnország kényszeredetten bólintott – nem egy sikertelen táncóra volt már a háta mögött.

Akármilyen ügyes és gyönyörű táncpartnert is kapott, valahogy nem akart összejönni a dolog. A finn nagyon mereven mozgott, állítása szerint hiába érezte a zene lüktetését, képtelen volt rá lépni, és ami a legrosszabb, a térde folyton beleakadt az abroncsos szoknyába. Ezredszerre is elnézést kért, amikor rálépett a szaténtopánkába bújtatott lábakra. Oroszország igencsak csóválta a fejét, amikor a nő minden türelmét elvesztve, kipirultan elengedte és otthagyta. Leült az egyik tükör elé, belepillantott, és önérzetesen igazgatta zilált kontyát és a puha fodrokat a ruháján. Ivan Valentinhoz lépett, s a finn már fel is készítette magát lelkiekben a fejmosásra.

– Átvesszük még egyszer a lépéseket, rendben?

Nem volt lehetősége vétót szavazni. Oroszország intett a zenészeknek, hogy halkabban és lassabban játszanak, majd türelmesen megmutatta neki a helyes lépéseket, és rászólt, ha valamit helytelenül csinált.

– Akkor most együtt. – Szembefordult Tinóval, és határozottan a hátára csúsztatta a kezét, mire a fiú zavartan pillantott fel rá.

– Mármint… mi ketten?

– Miután Irina Ivanovna lelkébe gázoltál azzal, hogy majdnem lerántottad róla a ruhát, igen. És különben is, mit gondoltál? Ott sem lesz több női ország.

– De… – kezdett volna ellenkezni, ám társa lepisszegte.

– Css, figyelj a zenére. És én vezetek – ragyogott rá, mire Finnország lemondóan a tenyerébe csúsztatta jobbját. Oroszország keze nagy, meleg és puha volt, szokatlan egy női kacsó után; ezt persze tudta régről, hiszen szeretők voltak már egy ideje, de mégis furcsa volt hirtelenjében ez a helyzet. Keringőzni mégiscsak a párok szoktak, és semmi esetre sem két férfi! Biztosan nagyon furcsán néznek ki… Nem sok ideje maradt ezen rágódni, mert felcsendült az újabb Strauss mű, és Ivan már húzta is magával. Tino nem győzte kapkodni a lábát; a férfi szigorú, de jó tanárnak bizonyult. Mivel nem szerette volna, hogy holnapra szép foltos legyen a lába, kénytelen volt hamar alkalmazkodni partneréhez és követni őt. Azt nehezen szokta meg, hogy nem ő vezet, minduntalan emlékeztetnie kellett magát a tényre. Igyekezett ellazulni, hogy kevésbé legyen darabos a mozgása és irányítható legyen. Éppen átlátott Ivan válla fölött, szerencsére helyzetük nem engedte meg, hogy az orosz szemébe nézzen, hiszen akkor lehetetlen szögben ki kellett volna tekernie a nyakát. Oroszország eleinte halkan számolt (egy-két-há’, négy-öt-hat), aztán már azt is elhagyta. Összegezve könnyen összeszoktak, és Valentin egy idő után már élvezte is a táncot. Egészen addig, míg Ivan úgy nem döntött, hogy a szenvedély hevében hátradönti. Amint nem érezte biztosnak a talpa alatt a talajt, elvesztette az egyensúlyát, és görcsösen kapaszkodott Ivan karjába, aki erre kinevette.

– Nem foglak elejteni. Karold át a nyakam, és ahogy kifordulsz, tartsd meg magad a comboddal.

Finnország kelletlenül ugyan, de megtette, amit kért; biztos volt benne, hogy az arca már felvette a piros valami egészen különleges árnyalatát, ráadásul ebben a kicsavart helyzetben még erőteljesebben tódult az orrába párja puskapor és hideg illata. Fel kellett venniük a szemkontaktust, mielőtt kifordíthatta volna a fejét balra, a zenekar felé. Sokadszorra is megállapította, hogy Ivan lilás szemei gyönyörűek, és inkább lehunyta sajátjait, nehogy kiolvashassa a pillantásából a gondolatait, és hogy hogyan érez.

– Gyönyörű volt, Tinuska – lelkendezett Oroszország, amint véget ért a zene. – Egészen ügyes vagy, mondtam én, hogy gyakorlás kérdése.

Valentint meglepte a csalódottság, amit akkor érzett, amikor Ivan elengedte, és elé vezette Irinát, hogy most próbálja meg vele is, csak figyeljen oda, hogy ő vezessen. A művésznő mintha nem is lett volna valós, a teste könnyű és inas volt, szokatlan feljebbvalója melegsége után, ám magát is meglepte, hogy milyen könnyen ment a keringőzés az Oroszországgal való gyakorlás után. Ivan kedvéért bármit megtett volna – és ha csak ennyi kell ahhoz, hogy az arca gyermeki örömmel ragyogjon fel, és izgatott tapsot kapjanak, amikor könnyedén végigsuhannak a termen, akkor ez igazán nem nagy áldozat.

Később, a bálon valahányszor más országokkal kellett táncolni holmi diplomáciára hivatkozva, mindig Oroszországot képzelte oda, és senki sem értette, miért mosolyog annyira. 

Abschied von St. Petersburg ~ Búcsú Szentpétervártól

1858-ban szerezte ifjabb Johann Strauss, a ficben 1866-ot írunk (hiszen Oroszország az eljövendő kiegyezést említi), tehát táncolhatott rá Ivan és Tino. :)