Falba zárva

Tinnek írtam még nyáron ezért a gyönyörűséges dizájnért. <3 És nem felejtettem ám el azt sem, amit ígértem~
Elvont.

Azt hitték, minden megoldódik, ha bezárnak – buta gondolat. Mosolyogva hagyom magam a világos szobába kísérni, ahol minden él lekerekített, sarkok nem léteznek, az ablakokon láthatatlan rács feszül, a csalfa napfényben pedig szikráznak a részecskék. A levegő friss, de valahogyan túlságosan kórházi. Az egyik ablak alatt egy alacsony asztal áll, rajta színek szerint rendezve ceruzák, mellette kicsiny szék.

Legyen, ahogy akarjátok, rajtam ne múljék; veletek játszom.

Napraforgótengert akarok festeni a falra, de a kezem folyton megbicsaklik, a ceruza hegye kitörik. Nem is fog a falra, ez nem festőecset. Elvesztem a türelmem, és az összest a falhoz vágom, kiabálok. Mindig is úgy rajzoltam, mint egy gyerek… Nekem miért nem megy?

Értem jönnek, kivisznek. Valakit megütök, vér fémes illata remeg a levegőben; absztrakt, vörös csíkokat mázolok a patyolatszín vakolatra.

Az elkövetkezendő napoknak ugyanez a kálváriája; aztán nemsokára egy újabb szobába zárnak – a friss, fűillatú levegő illúziója most hatásosabb, a talpam alatt érzem a fűszálakat. Ahol a túlsó falnak kellene lennie, ott most végtelen virágtenger nyújtózik. A színek egybefolynak, a sárga vakít, a kék valahogy furcsán tompa, és én elbűvölten állok a szoba közepén. Csak illúzió, suttogja az a csöpp, épen maradt rész az elmémben, és ő miatta nyújtom ki a kezem a virágok felé. Olajos vásznat tapintok, az illúzió szertefoszlik.

A fűbe roskadok.

Valaki ordít.