Francia

Gondolkoztam, mit hozzak nektek mára olvasni (hogy ne csak én kapjak valamit, hanem ti is), és végül a kedd reggel íródott Franada mellett döntöttem~

Idejét sem tudta már, mikor beszélt utoljára franciául – már úgy rendesen, leszámítva a rövidebb beszélgetéseket, amiket lefolytatott nap mint nap az embereivel. Mintha elkopott volna a tudása, már nem jöttek olyan könnyen az ajkára a francia szavak, mint régen.

Régen… elhagyta őt, feladta. De számít ez még? Igen, mert nem tudja elfelejteni, holott Franciaország volt az, aki javasolta, hogy találkozzanak. Talán el kezdte érdekelni, ki lett abból a kisfiúból, akit otthagyott Angliának.

Biztosan észrevette, ahogy néha rajta felejti a szemét. Mit néha? Mindig! Azóta, hogy a francia kijavította Angliát a személyazonosságát illetőleg, és valamennyit beszélgettek kis semmiségekről. Franciaország elégedetten nézett rajta végig, megjegyezte, milyen jó vágású fiatalember lett belőle, azután vállon veregette, és meghívta egy kávéra, amin annyira meglepődött, hogy visszautasította.

Volt, hogy elkapta a pillantását, és ránevetett. Olyankor mindig gyorsabban kezdett el verni a szíve, az arca kipirult, és néha-néha viszonozta egy-egy halovány mosollyal. Nem tudott róla, de ezeket Franciaország minden egyes alkalommal győzelemként könyvelt el magában.

Most is, ahogy már a repülőgépen ült, és Párizs felé repült, bizonytalan volt. Nem akart semmit sem elvárni ettől a találkozótól, hiszen csak diplomácia (valami, amihez ért), mégis reménykedett. Reménykedett abban, hogy Francis már nem gyerekként tekint rá, egyenrangú fél számára. De hová is gondol! Hiszen amikor gyerek volt, már akkor szinte egyenlő félként kezelte, nem próbált meg nálánál okosabbnak tetszeni – és ezért értették meg egymást olyan jól.

Ahogy leszállt a gépről, és az arcán érezte a gyengéd, melegtől balzsamos szelet, megborzongott. Az orrába tódultak az illatok, amik rá emlékeztették. Lehunyta a szemét, és a lábai szinte ösztönösen vitték, repítették hozzá.  

Kezet nyújtott neki, és Francis megragadta, de ahelyett, hogy megrázta volna, magához húzta és két oldalról megpuszilta az arcát. A hirtelen jött közelségtől ledermedt, nem szokott ő ilyen közvetlenséghez.

– Mathieu, kedvesem, milyen fess fiatalember lett belőled! – Franciaország megszorította a vállait, és az arcát figyelte.

– Jó estét, monsieur Bonnefoy – mosolygott rá haloványan.

– Már megegyeztünk, hogy tegeződünk, igaz?

– Igen… François.

Franciaország ragyogóan rámosolygott, átölelte a vállát, a csomagjait átvette, és a kijárat felé terelte; csak a forgóajtónál engedte el, és akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen előre.

Vajon tudja, milyen hatással van rá minden egyes kis érintése? Biztosan, az lehetetlen, hogy pont ő ne vegye észre…

A francia nyelvtudásával mindenesetre nem volt gond.