Sörözés

Meg vagyok győződve arról, hogy ez fura, de nem a jó értelemben... Dennynek viszont tetszett, szóval felrakom. xD

– Elfogyott – nyafogta Sigurđur, és valahogy sunyin fixírozta a testvérét. Körbelötykölte a sör maradékát a korsójában, és kiskutyapillantást vett a testvérére, mire Lukas rezignáltam fölsóhajtott.

Ki tudja, hanyadszorra voltak már ebben a sörözőben. A norvég nem értette, miért ragaszkodik ehhez a helyhez az öccse annyira; persze csinos söröző volt a maga módján, de bizonyára találtak volna egy hasonlóan barátságos, teraszos helyet, ha akarnak, ahová kevesebb külföldi jár. Ahol nincs ott az a csapos.

Lukast egyszerűen irritálta a jelenléte az idegesítő dános beszéde… persze hogy máshogy beszélne egy dán, mint idegesítően elnyelve minden szót? Sigurđurt már nem annyira, és hátba is vágta őt, hogy induljon már el.

– Gyerünk, ne kéresd magad! Bejössz a csapos fiúnak – vigyorgott, majd elhajolt a norvég atyai taslija elől. Lukas otthagyta az öccsét és elindult a végzete felé.

– Hej – köszönt, s ez alkalommal nem mulasztotta el leolvasni a dán nevét a ruhájára csíptetett névtábláról, hogy jobb benyomást keltsen –, Christensen.

A dán éppen egy koktélt készített, de készségesen vendégéhez fordult, és olyan tipikus, ezer wattos vigyorral ragyogott rá.

– Mit kérsz?

Lukas nem válaszolt rögtön, inkább elgondolkozva végigböngészte az itallapot. Az öccse csak sört kaphat, abból is a gyengébb fajtát – azt persze elfelejtette megkérdezni, milyet ivott ezelőtt, ő csak kávézni akart –, semmi töményebbet. Isten ments, hogy Sigurđur lerészegedjen, elég volt az egyszer is!

– Egy sört és vodkát töményen – vetett oda végül foghegyről, és egy fejbiccentéssel intett az öccsének, hogy ha italt akar, akkor lesz szíves odafáradni a pulthoz, mert ő ugyan nem fog neki pincérkedni.

– Nem lesz az neked sok? – vonta fel a szemöldökét a csapos, és elé támaszkodott a pultra. A vigyora viszont továbbra sem lohadt le, sőt! – Különben meg elég sokféle sörünk van, milyet kérsz?

– Mit tudom én. Az öcsémnek lesz, kösz.

Sigurđur olyan lendülettel vágódott le a Lukas melletti bárszékre, hogy a két másik skandináv összerezzent; az izlandi majdnem el is esett vele, de szerencsére ott volt a bátyja karja kapaszkodónak. Lukas vetett rá egy lesújtó pillantást, majd visszafordult Christensenhez, aki ekkor már gyakorlottan csapolta a sört Sigurđurnek. Úgy tűnt, hogy csak egy pillantásból megértették egymást, fránya sörvedelők. Christensen – miután lecsekkolta, hogy nincs a környéken a főnöke – felbontott magának egy üveggel, majd lerakta Lukas elé, amit kért.

Sigurđur elégedetten hümmögött, és csöndben figyelte a másik kettő kibontakozó beszélgetését. Sunyi mosolyát a korsója mögé rejtette, nehogy a bátyja kiszúrja, milyen jól szórakozik, habár nyugodtan ráfoghatta volna az elfogyasztott alkoholmennyiségre is, ugyanis Lukas mindig lepasszolta neki az ingyen söröket, amiket Christensentől kapott. Sajnos azonban ennek meglett az eredménye; a végén Sigurđur normálisan felállni is alig tudott, nemhogy önmagától járni, és Lukas egy fáradt szemforgatással vette tudomásul, hogy már megint neki kell hazacipelnie az öccsét.

– Igazán kedves volt tőled Christensen, hogy leitattad az öcsémet, de most mennünk kell – mondta, majd felállt és átkarolta Sigurđur derekát. A dán ártatlanul pislogott rá.

– Te adtad oda neki… - De jobbnak látta hallgatni, miután kapott egy hamisíthatatlanul metsző, norvégos pillantást. – Ugyan már, nem fogod tudni egyedül hazacipelni, segítek. Csak várd meg, míg elkéredzkedem a főnökömtől…

– Kösz a segítséget, de erre nincs időm, bocs.

Christensen az utcán érte utol a másik két skandinávot. Sigurđur valami izlandi nótát dudorászott az orra alatt, majd hangosan rákezdett a norvég himnuszra. Lukas csitítása semmit sem hatott, de szerencsére a péntek esti kavalkádban senki sem foglalkozott még egy dilissel. A dán amint ott volt mellettük, a másik oldalról átkarolta Sigurđurt, mire annak testvére egy nagyon csúnya pillantást vetett rá.

– Mondtam, hogy nem kell a segítséged…

– De megígértem – vigyorgott Christensen, és végigkísérte őket Koppenhága utcáin. Csak abból a szempontból jelentett egy is könnyebbséget a segítsége, hogy nem Lukasra nehézkedett teljes testsúlyával a fiú, hanem valamennyire megoszlott közöttük; a dán együtt énekelt Sigurđurrel, és még egy puszit is adott az arcára, amikor az rákezdett a dán királyi himnuszra. Lukas igyekezett nem mutatni, mennyire idegesíti, hogy ennyire jóban lettek.

Hogy az időjárás is Lukas kedvére tegyen, a megtépázott, szürke felhőkből szakadni kezdett az eső. Sigurđur eddigre igencsak megszerette a maga részeges módján Christensent, s nem volt ilyen időben hajlandó hazaengedni, így náluk éjszakázott,

Másnap reggel Sigurđurnek fogalma sem volt, miért haragszik rá annyira Lukas, de a két idősebb skandinávot egymásba gabalyodva találta bátyja szobájában.