Nem az ő angyala

Na jó... Emiatt a fic miatt mind utálni fogtok nagyon, és tuti kiverem pár embernél a biztosítékot.

Korhatáros és nemi erőszak is van benne (kéretik komolyan venni, nem viccelek), köszönet pár ízléstelen képnek, amit két hete egy furcsa oldalra tévedve találtam.

(A cím pedig no comment. Meg a ribi!Tinóm.)

Finnország szorosan lehunyta a szemét és próbált elvonatkoztatni attól, hogy hol és kivel van. Kétségtelenül nagyon fájt, Oroszország durva lökései mindannyiszor olyanok voltak, mintha tőrt forgatnának benne.

Aztán vége lett. Forró, néma könnyek peregtek le az arcán. Nem mert mozdulni, furcsán kifacsarodott testhelyzetben, meztelenül feküdt az ágyon. Legalább az ágyon, gondolta keserűen, nem mindenkinek adatik meg ez a kegy, hogy ott erőszakolják meg… Főleg így télen, amikor Oroszországnak még a szokásosnál is rosszabb a kedve és sosem tudni, mikor veszti el az önuralmát…

Ivan lustán felült, és tőle szokatlanul finoman rádobta Finnországra a vastag dunyhát. A fiú erre végre megmozdult; az oldalára fordult és összehúzta magát.

– Nem szokásom bocsánatot kérni, ugye tudod?

– Nem is kell a bocsánatkérésed – szipogta Tino. Többé semmit se félt kimondani; ugyan mit tehetne még vele Oroszország? Még egyszer megerőszakolja? Akkor már biztos elájulna… és nem érezne semmit.

Tino szorosabbra húzta maga körül a takarót, amikor érezte, hogy a matrac besüpped mellette. Az orosz susogott neki valami érthetetlent és hátulról átölelte.

Finnország némán álomba sírta magát, csak a remegése árulta el.

Ismét ugyanúgy kezdődött: Oroszország beszélgetés ürügyén a szobájába hívta, bezárta az ajtót, aztán a falhoz préselte és durván megcsókolta. Tino most nem követte el azt a hibát, hogy Ivan ajkába harapott, hanem tűrt, hátha könnyebb lesz úgy elviselni.

Legnagyobb meglepetésére Oroszország elengedte, amikor nem viszonozta és ellépett tőle. Finnország lassan guggolásba süllyedt a fal mentén, és maga elé meredt. Lehet, hogy új módszert talált a megalázására…

– Miért nem tudsz velem is olyan lenni, mint a te annyira szeretett svédeddel? – kérdezte nagy sokára Oroszország.

Tino meglepetten kapta fel a fejét.

– Tessék?

– Azt hiszed, hogy mindig ilyen voltam? – morogta egy öregember keserűségével Ivan, és boldogtalanul elfeküdt az ágyon. – Szerinted nekem nem fáj, hogy mindenki retteg tőlem? Nem azért vettem fel az egykori cárom nevét… Nem értem; én miért vagyok más?

Finnország hallgatott; nem tudta, mit mondjon erre, vagy egyáltalán szabad-e mondania rá valamit.

– Nekem is ugyanúgy fájnak a háborúk, mint a többi országnak, ha megüt valaki… Szerinted én sosem vágytam egy kis gyengédségre? Arra, hogy valaki utálat és félelem nélkül nézzen a szemembe, ne lökjön el magától, ha megölelem… – Elcsuklott a hangja, és a tenyerébe rejtette az arcát. – A karjaiba vegyen…

Finnország nem tudta, mi készteti rá, de lassan felállt, enyhén remegő térdekkel az ágyhoz ment, és leült a láthatóan összeomlás szélén lévő Oroszország mellé. Habozott egy kicsit, majd a keze után nyúlt és lefejtette az arcáról. Fölé hajolt, és finom végigsimított az arcán; Ivan szemei felpattantak, és valahogy gyanakodva nézett rá, mert nem teljesen értette, most mi történik.

– Csak ennyit szeretnél? – suttogta Tino. – Ez a szíved legmélyebb vágya, hogy szeressenek?

Az orosz nem válaszolt semmit, csak figyelte a finn ügyködését, ahogy lassan kigombolja az egyenruháját és lesegíti róla, a karcsú, enyhén nőies ujjak fürgén siklanak végig az oldalán… Nem bírta tovább, az ölébe rántotta, mire Finnország meglepetten felnyögött. Még emlékezett a fájdalomra, a karmolások a hátán még a sok borogatás ellenére is sajogtak; mintha félelem csillant volna a szemeiben. Oroszország vállaira tette a kezét és normálisan az ölébe ült, majd újra megsimogatta az arcát, és végigfuttatta az ujjait az orosz lehunyt szemein. Aztán közelebb hajolt és megcsókolta.

Hosszasan szeretkeztek.

Finnország lett az ártatlan angyala.

Bár az angyalok nem képzelnek mást a szeretőjük helyére…