Emlékszel?

Köszöni szépen RusFin és reméljük, hogy Tino nem olyan OOC. Az első darab a Svédországomnak írott egypercesek közül~

– Emlékszel, Finnország? Nem is olyan régen még szerettük egymást, és most fegyvert fogsz rám. – Oroszország helytelenítően megcsóválta a fejét. A térdmagas hóban térdepelt félig-meddig átnedvesedett, súlyos, fekete kabátban. Finnország fölötte állt, és szaporán kapkodva szedte a levegőt, ahogy rászegezte a pisztolyát. Az arcát – vagy legalábbis azt a részét, amit a kapucni látni engedett– egészen eltorzította valami tőle idegen, ismeretlen érzés; talán a gyűlölet.

– Most az egyszer fogd be, és ne mérgezz a szavaiddal – suttogta. A keze remegett, de az ujjai biztosan fonódtak a fegyverre. Még így is, ennyire feldúltan is halálos pontossággal célzott. Oroszország haragudott magára, amiért megtanította Finnországot a lövészet művészetére.

– Ugyan már, kicsi Finnország… kár tagadni azt, ami igaz volt.

– Nézz csak magadra! Én a cári Oroszországot szerettem, és te már nagyon régóta nem ő vagy.

Ivan felnevetett. Nem volt semmi öröm benne; hidegen és veszélyesen csengett.

– Én nézzek magamra? Ó, Tino… és belőled mi lett? Ugyanolyan gyilkos lettél, mint én. – Ivan megpróbált felállni, de Tino visszalökte a földre, és amikor a puskája után nyúlt volna, Finnország félrerúgta azt, és rálépett az orosz csuklójára. Oroszország szája torz mosolyra húzódott. – Látod? Nem vagy jobb nálam…

Tino keze egyre jobban remegett.

– Hagyd ezt abba.

Ivan engedelmesen elhallgatott. A játszma véget ért, ezt elvesztette, de a háborút még nem… Viszont jobb meghagyni Finnországot a győzelme hitében.

Farkasszemet néztek.

És Finnország meghúzta a ravaszt.

Aztán verejtékben úszva felriadt.