Holdfény

Ez volt a legelső ficem (legalábbis a publikáltak közül). Ma már biztos máshogy, jobban írnám meg, de egyrészt utálok utólag belepiszkálni az írásaimba, másrészt pedig ez tükrözi, hogyan írtam akkor. 

*utána számol* Két és fél éves. 

Leírás:  Egy rövidke történet arról, hogyan is lett Remus Lupinból vérfarkas. Minden egy buta csíny következménye... 

 

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, ami megpecsételte az életemet. A saját hülyeségem hajszolt bele, nem hibáztathatok senkit érte. Ha akkor az osztálykirándulás éjjelén nyugton maradunk, és nem akarjuk minden áron megviccelni az osztálytársainkat, most nem lennék az, ami vagyok. Ha nem rohanok el sértetten... Sajnos az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, de higgyétek el, ha lehetne, megtenném. És ezt nem csak saját magam miatt mondom...

***

Már több hónappal az osztálykirándulás előtt számoltuk a napokat. Valami emlékezeteset akartunk tenni – főleg én –, amit még sok évig fel fognak emlegetni mugli társaink. Engem nem tekintettek másnak, mint aki beleolvad a tömegbe, és nem segíti az események folyását. Mindenképp változtatni akartam a megítélésemen. Romulus már csak a hecc kedvéért ment bele. Elvégre ő kedvelt volt, mindenki folyton körülötte nyüzsgött.

Sajnos nem a megfelelő eszközt választottam.

 

***

Szép, májusi napon indultunk a tengerpartra. Mindenki a megszokottan viselkedett, ikertestvérem, Romulus a tömeg középpontjában hülyült, míg én a többiekkel nevettem rajta. Ez is része volt a tervnek. Már előre megbeszéltük az elmesélendő rémtörténeteket. Este már mindenki kellő hangulatban volt a meséléshez.

– Takarodó! – Osztályfőnökünk kiáltása végigzengett a táboron. Romulus egy „csak utánatok!” kiáltással betessékelt mindenkit a faházba. Osztályfőnökünk összevont szemöldökkel méregette, de nem szólt semmit. Nagyon is jól tudta, hogy tervezünk valamit.

– És akkor belemártotta a karmait...

 

Mindenki összekucorogva ült az ágyán. Egy-egy visszafojtott sóhaj hallatszott, néhányan üres tekintettel bámultak maguk elé. A kinti díszlet tökéletes volt: telihold szélviharral kombinálva. A tenger morajlott, s mi ezt többszörösen felerősödve hallottuk. Ikertestvérem jelentőségteljesen rám nézett. Halkan kiosontam, bár az elővigyázatosság felesleges volt: mint mindig, senki sem figyelt rám.

 

Kiléptem a zuhogó esőbe. Már az első pillanatban bőrig áztam, de nem bántam. Lekuporodtam az ablak alá, várva a megfelelő pillanatot, mikor először kell megtennem.

– Vonyítása rémisztő visszhangot keltve szállt a parton...

– Auuuuuuuuuuuuu! – Szinte láttam magam előtt, ahogy összerezzennek. Romulus könyörtelenül folytatta a vonyításomat keresztülharsogva.

– Kérlek, Romulus, hagyd abba! – Nem tudtam beazonosítani ki volt, de nagyon úgy tűnt rendesen becsinált – Itt valami tényleg  jár...

– Szerintem, pedig nyilvánvaló – hallottam egy szkeptikus hangot – Nem vettétek észre, hogy Remus eltűnt? Még jó, hogy van valaki odakint.

 

Megszólalt a még nálam is nagyobb okos tojás. Pont olyan stréber, mint én, csak ő még jártatja is hozzá a száját. Jellemző, hogy mindig lelövi a poént, de már hozzászoktunk.

– Biztos elrabolták. Elvégre telihold van, sose lehet tudni, mi jár odakint. – Nocsak, valaki próbál bevágódni az öcsinél. Na igen, mindenki úgy tudja, hogy ő az idősebb, és én nem ábrándítom inkább ki őket.

 

Felkeltem a földről. A nadrágom tiszta kosz volt, de valahogy nem tudott érdekelni. A házban fény gyúlt, megvilágítva ázott alakomat. Néhányan felsikoltottak, de egy bátrabb személy végül kinyitotta az ablakot. Romulus csendben rötyögött az ágyán.

– Most ezt miért kellett?! Tele a gatyám... – gunyorosnak szánt megjegyzésre elfintorodtam.

– Most hogy mondod, tényleg érzek valamit – feleltem rezzenéstelen arccal. – Elmegyek sétálni.

 

Kijelentésemet döbbent csend fogadta. Igen, pont alkalmas idő a sétához: sötét van, ráadásul tombol a vihar, de muszáj volt otthagynom őket. Szinte sejtettem mi fog következni.

Semmi kedvem nem volt végighallgatni, amint ódákat zengnek a testvéremről. „Jaj, Romulus, annyira jó voltál!” és társaik. Nagyon untam már.

 

Kisétáltam egészen a part vonaláig. A sétányra fel-felcsapott a háborgó tenger, hozzásegítve a végleges átázáshoz. Felnéztem az égre, melynek nagy részét felhők fedték. A Hold elől éppen akkor úszott el égi paravánjainak egyike.

 

Valahol messze egy igazi farkas vonyított. Vagy lehet, hogy csak az osztálytársaim szórakoznak? Kitelik tőlük, hogy a nagy ijedtség után mindenki neki álljon leutánozni.  Minden esetre hátravetettem a fejem és válaszoltam. Felhangzott újra a hang, de most közelebbről. Eszembe jutottak Romulus rémtörténeteinek fő témái: az áldozat egyedül sétál egy elhagyott holdfényes tájon...

 

Nem, nem engedhetem át magam a félelemnek pont most, mikor egyedül sétálok...

De mi van, ha mégis?

Nedves talpak csattogása hangzott fel mögöttem. Megpördültem, majd szembe találtam magamat valamivel, amit első látásra nem tudtam beazonosítani. Az osztályban mindig is a magasabbak közé tartoztam, de ez a – nevezzük mondjuk állatnak – jócskán fölém tornyosult.   Ahogy a pofájába néztem, rögtön megvilágosodtam.

 

Egy vérfarkas.

Megfagyott az ereimben a vér, de más magyarázatot nem találtam. Farkasnak túl nagy, különben is, azok nem járnak két lábon. És nem morognak pont úgy, mint aki Remus Lupint akar vacsorázni.

 

Tudtam, menekülnöm kéne, de nem tudtam rendesen megmozdulni. Csak araszoltam, majd átestem egy kiálló gyökéren. Rémülettől kerekre tágult szemmel bámultam, ahogy közeledik a halál ígéretét hordozva tekintetében. A távolban villámlott, mintegy jelzésképpen. A fenevad felvonyított, majd rám vette magát.

Innentől csak fájdalomra emlékszem. A vér ömlött belőlem, és ez még jobban feltüzelte a vadállatot. Elájultam.

 

***

Csend. Vagy mégsem? Nem akartam kinyitni a szememet. Ez nem lehet a menny, hisz mindenem fáj. Halk beszélgetés hangja tört utat elmémbe.

– Nagyon sajnálom asszonyom, de nincs rá gyógymód. Egész életében szenvedni fog a kórságban, de élete többi napján talán boldog lehet. Csak annyit tehetünk...

Ki ez, talán a gyógyító? Kiről beszélnek? Ki sír? Mi ez az egész? Hol vagyok...

Nagy küzdelem árán kinyitottam a szemem. A szobában kellemes félhomály uralkodott, de még ezt sem tudtam értékelni. Nem tudtam, hol vagyok, kikkel és miért. Minden mozdulatom fájt mégis a hangok forrása felé fordítottam a fejem. Ők elhallgattak, rám néztek, végül anyám a nyakamba borult és ott zokogott tovább. Ránéztem apámra, s végül Romulusra, aki sápadtan a sírás szélén bámult vissza. Nem mondtak semmit, de mégis megértettem mindent a tekintetükből, ami félelmet és némi szánalmat árasztott. A gyógyítóra néztem, de ő úgy tett, mintha valami nagyon fontosat írna a kórlapomra. Végül fel sem nézve megszólalt:

– Talán neki is el kéne mondanom. Jobb lenne, ha most kimennének.

Anya lehámozta magát rólam, majd a családom többi tagjával egyetemben kihátrált. Kihátráltak.  Ez már több mint gyanús volt. Mintha félnének tőlem. De miért is félnének valakitől, aki nemsokára meg fog halni?

– Remus – kezdte vonakodva –, tudod, ezzel együtt lehet élni, nem feltétlenül fogsz...

– Meghalni? – szóltam közbe – Mily vigasztaló. – Mindig is volt egy ironikus énem, de csak ritkán vette át az irányítást. – Pedig mindenki úgy néz rám, és igazság szerint én is úgy érzem magam. Csak azt nem értem, miért félnek egy haldoklótól...

– Nem fogsz meghalni. Legalábbis nem most.

Megtapogattam a kötést a fejemen, végignéztem magamon, majd megcsóváltam a fejem. Nem úgy néztem ki, mint aki egyhamar felépül.

– Még van három heted holdtöltéig. Addig felkészítünk lelkileg az első átváltozásra, már amennyire lehet. Más is tud élni normális életet a betegsége ellenére, úgyhogy...

– Mi van?! – Általában udvariasabb és nyugodtabb válaszokhoz szoktak tőlem a körülöttem élők, de most nem tudtam fékezni magam. Felültem, mint akit rugón húztak fel. A fájdalom rögtön emlékeztetett helyhez kötöttségemre, de az infúziót így is sikeresen kitéptem magamból. A gyógyító visszanyomott az ágyamba, visszakötötte az elszakadt dolgokat, majd rögtön elhúzódott tőlem. Megköszörülte a torkát és végre a szemembe nézett. Kétség kívül végre felhagyott a képletekben való beszéddel.

– A támadód megmart. Most már te is vérfarkas vagy, de hidd el...

Nem akartam többet hallani. Az arcomat a kezembe temettem – persze az infúzió kárát látta a mozdulatomnak – és teljesen a párnámba süppedtem. A gyógyító csak beszélt és beszélt, de én gondolatban már teljesen máshol jártam. Megint láttam magam előtt támadom éhségtől eltorzult pofáját, láttam magamat, amint én is olyan leszek. Úgy éreztem, már nincs értelme semminek, elvesztem, már élnem sem érdemes. Mégis ki barátkozna egy szörnyeteggel? Még a saját családom is undorodik tőlem, sőt félnek, amit nem is csodálok. Már láttam magam előtt a jövőmet: egyedül leszek, soha nem lehet családom, mert félni fognak tőlem, én pedig nem fogom rájuk erőszakolni a társaságomat.

 

Jobb lenne, ha meghalnék.