Rókatűz XII.

Ma befejeztem a történetet - meglepően hosszú baba lett ebből a ficből ahhoz képest, hogy novellának indult. A fejezet végén (ami az összes közül a leghosszabb lett) írtam erről kicsit bővebben is. :) 

Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel követte a ficet! ^^

- Az elejétől fogva sejtettem – mondta Minako, ahogy belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Yuuri a testével fedte el Viktort, ami nem is volt olyan egyszerű feladat tekintve a sérülését, és hogy Viktor annyival nagyobb volt nála. A másik kitsunét megmosolyogtatta, ahogy védte, és Yuuri ellenállt a kísértésnek, hogy morogjon. – Elengedheted, nem fogom bántani.

Yuuriban zavaros érzelmek kavarogtak – ezelőtt sosem érezte magát fenyegetve tanítójától, de annak a lehetősége, hogy elválasztja Viktortól, elhomályosította a józan ítélőképességét. Nem fogja elengedni, ezt nem teheti meg velük, és biztos volt benne, hogy párja is hasonlóképpen érez iránta.

Lemászott Viktorról, de azért a kezét nem engedte el, ahogy leült mellé, és közben figyelte az idősebb kitsune minden rezdülését – nem mintha bármi esélye lenne ellene, ha harcra kerülne sor. Semmit sem ér Minako erejével és tapasztalatával szemben.

Tanítója idézett magának egy széket, és leült velük szemben láthatóan ügyelve arra, nehogy akármilyen fenyegető mozdulatot tegyen feléjük, és Yuuri kezdett észhez térni.

Hogyan is gondolta, hogy majd pont Minako fogja bántani? Lassan kezdett visszajönni a racionális énje, habár még mindig feszült volt. Viktor tenyere izzadt – ez új volt, általában ő volt kettejük közül a nyugodtabb.

- Tegnapelőtt valóban el akartam küldeni Viktort – kezdett bele –, de kész vagyok a kompromisszumra. Egyikőtöknek sem akarok fájdalmat okozni, ha lehetséges.

- Mit értesz kompromisszum alatt? – vonta össze a szemöldökét.

- Ő maradhat, de a társai elhagyják a szigetet, amint elég jó idő lesz hajózáshoz. Egy szót sem szólhatnak az itt történtekről, és erről most varázslattal teszünk is. Viktor maradhat, de nem mehet el innen valamelyikünk kísérete nélkül. Nem kockáztathatjuk, hogy még többen tudomást szerezzenek rólunk.

Yuuri párjára pillantott, de Viktor arca egészen olvashatatlan maszkot öltött, mielőtt rábólintott volna a javaslatra, és Yuurinak könnyek szöktek a szemébe a meghatottságtól.

Valóban képes miatta eldobni az emberi életét, a lehetőségeit? Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ennyire vele akarjon maradni – azután is, hogy látta, mire képesek a kitsunék, mennyire nem emberiek.

- Köszönöm, Minako. Ígérem, hogy nem okozok nektek több bajt és csalódást.

- Hogyhogy mégis megengeded? – kérdezte Yuuri elcsukló hanggal.

- Én is voltam fiatal, Yuuri, és tudom, milyen szeretni valakit, aki nem a saját fajodhoz tartozik. És igazságtalanság lenne veletek szemben, ha csak Takeshi maradhatna.

Minako csak nagyon ritkán említette az életét az emberek között, és a néhai férjét Firenzében. Kapcsolatuk titkait megtartotta magának, ahogy azt is, miért ő volt az utolsó szeretője, és hogy pontosan mikor is telepedett le ezen a szigeten megalapítva a falut.

Az idősebbik kitsune rámosolygott, és a kezébe nyomott egy orvosságot, aminek az illata facsarta az orrát. – Idd meg, aztán pihenj. Időbe fog telni, míg teljesen rendbe jössz.

- Köszönöm, Minako.

Tanítója még megsimogatta a haját, aztán Viktorhoz fordult.

- Te pedig vigyázz rá.

Az italnak nem csak az illata volt keserű, és Yuurinak köhöghetnékje támadt, ahogy itta. Vissza akarta adni párjának a még félig teli kupát, de Viktort nem hatotta meg a tiltakozása, és az utolsó cseppig belediktálta az orvosságot.

- Sajnálom, zolotse, de meg kell innod. Elég nagy galibát okozott odabent az a golyó.

Yuuri elmosolyodott a becézés hallatán, és melegség áradt szét a testében. Viktor velük maradhat, és amúgy sem áll szándékában elhagyni a történtek ellenére.

Most már minden rendben lesz.

*

Yuuri lassabban épült fel, mint ahogy számoltak vele; olyan volt, mintha az a golyó elvett volna belőle valamit, amit most lassan, apránként kellett visszaszereznie. Alapvarázslatokkal kezdtek, amikor már elég jól érezte magát a gyakorláshoz, és az rengeteget segített neki, hogy a kapcsukon át pontosan érezte, mint ragadja meg Phichit a különböző varázslatok fonalait, hogy kedvére formálja azt a különös erőt, ami megadatott nekik. Minako folyamatosan rosszabbnál rosszabb ízű gyógyitalokat itatott vele, amit legszívesebben kiköpött volna, de beletörődött a sorsába, elvégre ő is fel akart épülni, hogy végre ismét rendesen lehessen Viktorral, és ne kelljen folyton az egészsége miatt aggódni.

Viktornak sikerült jól beilleszkedni a falu életébe, és körülbelül annyit járt már csak emberek közé, mint Yuuri, amikor ellátták őket élelmiszerrel, mert máskülönben nem élhették volna túl a kemény telet a szigeten. Yuri járt továbbra is a faluba, miután Otabek elmondta a többi kitsunénak, hogy nem habozott segíteni, amikor kérte, és Mila kívánsága is teljesülhetett, miután már felesleges volt előlük rejtőzködni: ő is meglátogathatta őket.

Akiknek nem voltak képesek megbocsátani, azok a vadászok voltak, s Minako ragaszkodott hozzá, hogy személyesen gondoskodjon a sorsukról.

- Megértem, hogy nem akarod őket a halálba küldeni – mondta Minako Yakovnak, aki gyanakodva méregette attól a pillanattól fogva, hogy megjelent a táborukban –, de itt nincs maradásuk. Nem fogom kockáztatni, hogy esetleg kitörnek a zárkából, és újra megtámadnak minket – magyarázta, mire a kapitány összevonta a szemöldökét.

- Előbb tudnom kell, mit fogsz velük csinálni.

Minako hidegen elmosolyodott.

- Elveszem az emlékeiket, és újakat ültetek a helyükre, nehogy megpróbálják megkeresni a szigetünket, vagy elterjesszék a hírét. Nincs szükségünk újabb betolakodókra.

Yakov arca megrándult a betolakodó kifejezésre, de tudta, hogy Minakónak igaza van: hívatlanul állítottak ide, még ha a kitsunék varázslatának fénye is vonzotta őket. Felforgatták a megszokott életüket, és veszélybe sodorták őket.

Yuuri ámulva figyelte az emlékezetátíró varázslatot; tudta, mennyire hatalmas és ritka erő ez, csak az olyan tapasztalt kitsunék, mint Minako képesek úgy végrehajtani, hogy az alany elméje ne szenvedjen maradandó károsodást. Aleksandrék tekintete először kiüresedett, majd új képekkel telt meg a hamis, kitalált életükről, ahogy Minako édeskés hangon duruzsolt a fülükbe.

- Békés földművesek vagytok Moszkva környékéről, akik keleten telepedtek le, hogy elmeneküljenek a cári uralom elől. Legfőbb megélhetésetek a burgonyatermesztés, és soha életetekben nem fogtatok más célra fegyvert a kezetekbe, mint az önvédelem. Rettegtek a hajózástól, habár még egy utolsó utat meg kell tennetek, hogy hazatérjetek.

A férfiak elméje először ellenállt a hamis emlékeknek, mert erőszakosan rángatták a köteleiket, de aztán megnyugodtak, amikor Minako álmot bocsátott rájuk. A többi ember szótlan volt, kicsit rájuk is hatással lehetett a varázslat. Viktor pillantása is elfelhősödött, pedig a csapatból ő látott legtöbbször ilyesmit. Yuuri csettintett egyet az arca elől, hogy kiugrassza ebből az állapotból.

- Állj neki ellent, nem neked szólt.

Viktor megrázta a fejét, és kicsit kitisztultak a gondolatai.

- A többiekkel is ez fog történni? – suttogta halkan, nehogy más rajtuk kívül meghallja. Yuuri hüvelykujja megnyugtatóan simogatta a kézfejét.

- Nem. Minako valószínűleg csak megköti a nyelvüket, hogy ne beszélhessenek rólunk.

Viktor biccentett; ez nem olyan szörnyű, lehet vele élni, és végül is az ő védelmüket is szolgálja, nehogy valami elszólás miatt őrültnek nézzék őket.

Minako pár falulakó segítségével egy kis hajót bűvölt a fákból, amikbe beültették az öntudatlan, egykori vadászokat, és Otabek bepattant hozzájuk, hogy eljuttassa a hajót biztonságosan a partra a rossz időben, ahogy abban Minako és Yakov megegyeztek.

Mindenki tisztában volt vele, hogy soha többé hírüket se fogják hallani a vadászoknak, de valahogy senki sem bánta.

~*~

A tavasz majdnem olyan lassan érkezett meg Hasetsura, mint Szentpétervárra szokott, és akkor valahogy egyszerre borult virágba az egész sziget. Viktor és Yuri gyakran feküdtek együtt a kitsunékkal a rózsaszínlő cseresznyefák alatt, amik mindenkit virágszirmokba öltöztettek, aki csak elhaladt alattuk. Mila virágkoszorúkat kötött nekik, és nagy megelégedésére szolgált, hogy Yuuri végre nem kerülte, és valamelyest felengedett mellett, mivel már nem volt mit rejtegetnie előle.

- Tényleg ne haragudj, hogy belemásztam a fejedbe, és rossz álmokat okoztam – mondta Yuuri, amint összeszedte a bátorságát a bocsánatkéréshez, de a lány csak legyintett.

- Már el is felejtettem, és annyira nem zavar. Végül is hány ember mondhatja el magáról, hogy egy ilyen csinos természetfeletti lény járt az agyában?

Yuri persze csak fújt, hogy ez igenis ijesztő, és egyáltalán nem normális, amiért ezt mondja, de Mila egyszerűen figyelmen kívül hagyta, mert azzal volt elfoglalva, hogy virágokat fonjon Otabek középen hosszúra növesztett hajába. A kitsune békésen tűrte, és utána Viktor volt soros, aki az ölében nyugvó Yuuri arcát simogatta.

Yuuko és Takeshi babái nem sokkal ezután születtek meg, és Yuuko majd’ szétrobbant a felszabadult energiáitól, hogy végre valahára szabad volt varázsolnia. A kicsiket a szüleiken kívül senki sem tudta megkülönböztetni, habár Viktor gyanította, hogy néha Takeshi is keveri őket, és Yuuko teljesen más színű ruhákba öltöztette őket, hogy elkerüljék az összezavarodást. Különben pont olyan szépek és izgágák voltak, mint a kitsune édesanyjuk, és ami a legfontosabb: teljesen egészségesek. Ettől mindenki megkönnyebbült; az, hogy rendelkeznek-e varázserővel csak később fog kiderülni, de egyelőre ez senkit sem izgatott. Addig még évek fognak eltelni, hiszen a kitsunék is csak száz éves koruk után tudnak varázsolni és alakot változtatni.

Egy dolog nyomta még Yuuri lelkét: Viktort még mindig feltűnően nyomasztotta, hogy Yuuri hozzá képest szinte halhatatlan és sérthetetlen, és habár egyikük sem hozta szóba, Yuuri mégis aggódott érte, hogy Viktor milyen sokat rágja ezen magát, és hogy erre egyszer talán rá fog menni a kapcsolatuk, mert egy idő után képtelen lesz ép ésszel hallgatni. Fájt, amikor Viktor azzal viccelődött, hogy ha majd öreg és ráncos lesz, lecseréli egy fiatalabbra. Hogy jut ilyesmi az eszébe? Hiába mondja neki, hogy szereti?

Yuuri biztos volt benne, hogy Viktor után képtelen lesz akárkit is szerelemmel szeretni. Kezdte megérteni, miért nem volt Minakónak több párkapcsolata emberekkel a firenzei férje után – egyszerűen túlságosan fájt a tudat, hogy sokkal előbb fognak elmenni, és aztán egyedül lesz.

Yuuri – eleinte titokban – rögeszmésen kutatni kezdett tanítója könyvtárában, ahol milliónyi kötet volt a világ minden tájáról, többnyire olyan nyelveken, amiket nem értett, és aztán Phichit is besegített, mert ő volt az első, aki rájött, hogy valami baja van. Persze nehéz is volt akármit is eltitkolni előle úgy, hogy érezte áramlani az érzelmeit és a belőle áradó bizonytalanságot.

- Miért nincs arról semmi, hogy miként lehetek emberré? – fakadt ki Yuuri egy napon, mire Phichit megrettenve meredt rá.

- Ez tabu, Yuuri – sziszegett rá, majd az asztalra dobta a lábát, hogy kényelmesebben legyen. – Eszedbe ne jusson ez után kutatni, azt nem lehet.

Yuuri makacsul összepréselte az ajkát, és visszatemetkezett a könyvébe. Phichitnek rossz volt ilyen kétségbeesettnek látni a legjobb barátját, de nem volt véletlen, hogy ez tiltott volt; egy faj átváltoztatását valószínűleg nem élné túl az alany akkor sem, ha eredetileg kitsune volt. Túl hatalmas lenne az erő, amit elvesztene, és egyszerűen belehalna a hiányába. Inkább ő is tovább olvasott, s fél óra elteltével be is ért ennek a gyümölcse, mert egy réges-régi pergamenre akadt, ami hasznos lehetett számukra.

- Hé, ez érdekelhet – nyújtotta felé az ábrákkal teli lapot, és Yuuri érdeklődve hajolt hozzá közelebb. – Még van két hónapunk a nyári napfordulóig, elméletileg az a legtökéletesebb alkalom.

Yuuri az ajkába harapott. – És gondolod, hogy…? – kérdezte bizonytalanul, mire Phichit felszusszant, és a szemét forgatta.

- Persze, odavan érted.

Yuuri a nap további részében holdkóros módjára kerengett, és kényesen kerülte Viktort, mert túlságosan a gondolataiba volt merülve, hogy beszéljen vele. Az idegesség és az izgatottság egyre csak gyülemlett benne, és amikor végül belefutott az őt kereső párjába, egyszerűen kibukott belőle a kérdés:

- Hozzám jössz, Vitya?

Viktor óráknak tűnő pillanatokig csak tátogott, majd elvörösödve a nyakába vetette magát, ahogy igent mondott.

~*~

Két hónapnyi izgatott készülődés után végre eljött a nagy nap – az a nap, amikor az évben a leghosszabb a nappal, így a gonosz szellemeknek esélyük sincs magukkal ragadni az ifjú párt.

- Miért kell ebben nekem is részt vennem? – morogta Yuri, ahogy Phichittel virágokat szórtak szét a tengerparton. A rengeteg napfényben barátságosnak tetszett a környezet, és a tenger elég meleg volt ahhoz, hogy rendszeresen fürödhessenek benne.

- Mondjuk, mert elvállaltad? – kérdezett vissza a kitsune. Türelmes volt, ezért is mellé osztották be Yurit segíteni.

- És miért nem csináljátok ezt is varázslattal? Csak villantotok egyet erre, egyet meg arra, és kész is.

Phichit egészen egyszerűen kinevette, és Yuri legszívesebben lenyomta volna a torkán a szirmokat, ha már úgy is vegetáriánus.

Vegetáriánus róka, ki hallott már ilyet!

- Egyszer majd megérted a hagyományt – mondta végül szokatlanul puhán. Habár a hangja teljesen emberi volt, sosem érdekelte annyira az egész, hogy teljesen úgy is fessen: kifejezetten rókaképű volt, és Yuri nem szeretett volna közel kerülni az éles fogaihoz vagy a karmaihoz. Phichit fején puha, háromszög alakú fülek ültek, melyekkel legalább egy mérföldes körzetben minden apró neszt és beszélgetést befogott.

Miután Phichit úgy ítélte meg, hogy minden kellően szépen néz ki, elengedte Yurit segédkezni a főzésben – Nikolai összedolgozott Katsuki szüleivel, és orosz fogásokat is készítettek a keletiek mellé –, míg Phichit elment megkeresni Yuurit, hogy lenyugtassa az idegeit, amit állítása szerint messziről érzett. Yuri nem igazán értette, miért olyan ideges, elvégre Viktor még a fiúkérés előtt beleegyezett, hogy mindent hátrahagy miatta, de a többiek csak mosolyogtak rajta, hogy egyszer majd mindent megért.

Yuri nem volt benne biztos, hogy ezt valaha is meg akarja érteni, de egy rossz szava sem lehetett Viktor maradására, hiszen végül is a hosszú tél folyamán a tudós megtanította neki mindazt, amit ígért. Neki pedig már kezdett elege lenni ebből az Isten háta mögötti vidékből, hiába volt ismét szívesen látott vendég a kitsunéknál.

Naplementekor tartották a szertartást, melyhez foghatót az orosz hajósok még sosem láttak. A tenger a lemenő nap fényében fürdött, és a nyugodt vízen táncoló élénk színű fénysávok mintha az utat mutatták volna vissza, Oroszország felé. Szélcsend volt, s úgy tetszett, a víz a szárazföld természetes folytatása.

A kitsunék gyönyörű ruhákba öltöztették a házasulandó feleket; Viktor kimonóján a lilás színek domináltak, míg Yuurién a kékek, a tudós haja szabadon omlott a hátára, és a fejükre virágkoszorúkat fontak. Mindketten nagyon izgatottnak és idegesnek tűntek, de közben mégis szeretetteljesen mosolyogtak egymásra.

Először a kitsunék kattogós-hadarós nyelvén mondták el az esküjüket, majd a kedvükért oroszul is megismételték, és varázslat lehetett a szavakban, mert Yuuri és Viktor alakja egyszerre fénylett fel kéken és fehéren, melyek Katsuki színei voltak. Még Yuri szívét is egészen meghatotta a jelenet, mert nem fordult el, amikor az újdonsült házaspár összeölelkezett és csókot váltott.

Egészen hajnalig ropták; megtanították egymásnak népeik tradicionális táncait, és addig énekeltek, míg bele nem fájdult a torkuk. Yuri kivételesen nem morgott, amikor mindenki sorra megtáncoltatta, habár a végén a doboló Otabekhez menekült – még mindig ő volt a legnyugodtabb és legemberibb a vadul ünneplő társaságban. Talán még hiányozni is fog, ha itt hagyják Hasetsut.

Tudta, hogy soha nem fogja elfeledni ezt a nyári napfordulót, amikor a csillagok olyan hihetetlenül ragyogtak az égen összefonódva a rókák boldog, szerencsét hozó varázslataival. Örökre az emlékeibe égett ez a kép, a vad arcok és az illatok.

Sehol sem lesz ugyanilyen.

~*~

Viktor egészen könnyű szívvel figyelte korábbi utastársai szedelőzködését. Azt hitte, jobban fog fájni az elválás, de nem így volt: tudta, hogy lezárult az a korszak az életében, amikor egy kinevetett tudós volt, és hogy mindannyiuknak sokkal könnyebb lesz, ha elterjesztik a halálhírét.

A jegyzeteitől már kicsit nehezebb szívvel vált meg; mégiscsak eddigi élete munkája volt, ami nem is biztos, hogy megérte, de aztán Yuuri emlékeztette rá, hogy le tudja őket másolni neki, és így mindjárt megnyugodott.

- Juttassátok el a feljegyzéseimet Christophe Giacomettihez – kérte. – Félek, hogy a tudóstársak nem vennék elég komolyan.

- Tényleg annak a perverznek adod? – húzta a száját Yuri, mire Viktor lesújtó pillantást vetett rá.

- Fékezd a nyelved, Yuri, ha a barátaimról beszélsz. Attól még, hogy neked nem tetszik, amit ír…

- Másnak se tetszik, mindig kicenzúrázzák az egészet.

Viktor felvonta a szemöldökét, majd kihívóan elmosolyodott, és megkopogtatta az ajkát a mutatóujjával. – Csak nem te szeretted volna feldolgozni az anyagot?

- Isten ments! – hördült fel a fiú, mire mindenki nevetni kezdett.

Yuri élénksége lehet, hogy hiányozni fog.

Segítettek nekik felkészülni az útra, egy új, biztonságosabb hajót építeni, és Minako biztosította őket afelől, hogy utazásuk során kísérni fogja őket a kitsunék áldása. Ezek a vizek még nyáron is veszélyesek voltak.

Amikor elbúcsúztak, Yuuri és Viktor mindenkit végigölelgetett, a kitsunénak még a nagyon tiltakozó Yurit is sikerült elkapnia, aki végül tűrte, hogy a másik magához vonja, és egészen esetlenül veregette meg a hátát.

- Vigyázz arra az idiótára – motyogta alig hallhatóan, majd elsomfordált még egy utolsót beszélgetni Otabekkel, akivel elég jól összebarátkoztak, és majd’ félrelökte az éppen a kitsune karjaiban szomorúan pityergő Milát.

- Hé, látogass majd meg Moszkvában.

- Végül is még sosem voltam olyan nyugaton… - merengett Otabek, míg meglapogatták egymás hátát.

Viktor figyelte, amint a többi orosz sorra felszáll a fedélzetre. Yakov utasításokat ordított, majd lassan eltávolodtak a parttól, és ők egészen addig integettek nekik, míg a távoli alakokat nem lehetett egymástól megkülönböztetni, és a hajó egészen el nem mosódott a horizonton. Viktor azért elmorzsolt pár könnycseppet, mire új családja és faluja ölelésbe vonta.

Nem bánt semmit.

~*~

Christophe szeme szúrt a sok olvasástól, amikor a rengeteg napló végére ért. Viktor különös részletességgel írt mindenről, ami Yuurival volt kapcsolatos, és időnként kénytelen volt hosszú bekezdéseket átugrani, hogy haladjon a történettel. Akárki akármit is terjesztet róla, nem volt kíváncsi arra, hogy részleteiben mi történik más hálószobájában.

Jó lett volna felkelni egy újabb kupa borért, és hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, de a macska az ölébe telepedett, és nem volt szíve felzavarni az állatot az álmából. A puha, fehér bundába fúrta az ujjait, és visszatért Viktor leveléhez, amiből még hátra volt pár bekezdés.

Remélem, hogy a történtekről olvasván megérti döntésem okát. Szentpétervár már nem az én otthonom volt, öntudatlanul kerestem az újat azóta, hogy a saját fajtám között számkivetett lettem.

Yuuri életet és szerelmet adott nekem – itt nem néznek rám furán a felfedezéseim miatt, sőt még segítenek is a tudományos munkában. Új családra leltem itt messze keleten, s kérem, ne haragudjon rám, amiért ennyi munkát adtam Önnek a feljegyzéseimmel, de másra nem bízhatom, mert úgy vélem, az Ön kezeiben vannak a legjobb helyen.

Christophe a felhalmozott tudományos jegyzetekre pillantott – valószínűleg hetekbe fog telni, mire egyáltalán sorba tudja rendezni az összest, nem beszélve arról, hogy majd fel kell vennie maga mellé egy segítőt, aki ért a botanikához és a földrajzhoz, mert még a cifra térképeken se tud elmenni. Persze a térképeket majd meg kell kicsit hamisítani – éppen csak annyira, nehogy rátalálhasson akárki is a kitsunék szigetére. Senki sem szeretné, ha megismétlődne a korábbi katasztrófa, és a prémvadászokhoz hasonló haszonéhes emberek rátaláljanak a falura.

Próbálta elképzelni, hogyan nézhet ki most Viktor – vajon egészségesebb színe van a friss levegőn? Mindig is olyan lehetetlenül sápadt volt, talán a varázslat, amivel valamennyire összekötötték az életenergiáját a férjével, hogy minél tovább mellette lehessen, ezen is segített.

Épp hogy csak végiggondolta ezt, amikor kihullott egy újabb lap az utolsó naplóból, amit még az imént olvasott; egy kép volt az, de nem festették, sokkal inkább az új fényképekre emlékeztetett, csak ez színes volt. Középen ott vigyorgott Viktor, és egészen kirikított az ezüstös hajával és sápadt pasztellszíneivel a többiek közül. Szinte illetlen módon karolt magához valakit, aki csak az a bizonyos Yuuri lehetett. Ők ketten teljesen embernek néztek ki, de a többieken rengeteg szokatlan részlet volt, ami egy picit zavarba ejtette Christophe-ot. Itt-ott kilógott egy-egy állati farok, máshol rókafülek vagy éppen éles fogak és agyarak, ha az utcán találkozna velük, bizonyára halálra rémülne tőlük.

Nem mintha Szentpéterváron fennállna ennek az eshetősége.

Szívemből kívánom, hogy Ön is találja meg a boldogságot, legyen az az íróasztalnál, vagy egy szerető ölén. Éljen jó életet, és gondoljon néha tudós barátjára, aki elszármazott a messzi Kuril-szigetekre.

Tisztelettel barátja,

Viktor Pyotrovich Nikiforov

Christophe csak pár pillanat erejéig meredhetett a kacifántos aláírásra, mert a papír hamarosan kéken felizzott és elporladt, ahogy riadt kiáltással az asztalra dobta. Nem hagyott maga után hamut sem, és az író gyorsan a feljegyzések felé pillantott – azok szerencsére nem kaptak lángra. Kisasszonyt is megzavarta a hirtelen tűz, és méltatlankodóan felborzolt szőrrel ugrott le az öléből. Christophe kihasználta az alkalmat, hogy felálljon nyújtózkodni, és a tenyere a plafont érte. A házban valahogy az összes lakás alacsony építésű volt, ő pedig az átlagosnál magasabbra nőtt.

Kinézett az utcára; már hajnalodott, ami nem volt meglepő tekintve, hogy végigolvasta az egész éjszakát. Egyáltalán nem bánta, nem is volt álmos, a gondolatai élénken cikáztak az olvasottaktól.

A felkelő nap fénye glóriába vonta az épületeket, és ő kiment a konyhába járni egyet.

Végül egy jó erős feketeteával tért vissza a dolgozószobájába, és gyengéden lehessegette a székéről Kisasszonyt, hogy legyen hová ülnie.

Hosszú idő után újra ihlete volt.

Tiszta lapot húzott maga elé, megmerítette a lúdtollat, aztán a keze mégis mozdulatlanul lebegett, és a toll hegyéről lehullott egy fekete csepp átnedvesítve a lapot.

Nem is értette, mi miatt aggódik hirtelen; Viktor azt mondta, hogy szabadon felhasználhatja a történetüket. Majd megváltoztatja a neveket és a helyszíneket, kicsit hozzáad, vagy éppen elvesz, és már meg is születik egy regény, amivel beírhatja a nevét az irodalomtörténetbe.

Christophe írni kezdett.

Köszönöm a támogatást Rorónak, aki a fic keresztapja és előolvasója, valamint mindenkinek, aki végighallgatta a történettel kapcsolatos nyafogásaimat. Az ötletet egy rókafüles Yuuri fanart és az Orosz Birodalom terjeszkedéséről olvasott könyv adta (Gudrun Ziegler - Der achte Kontinent: Die Eroberung Sibiriens, magyarul sajnos nem találtam), és amúgy is imádok fantasyt írni. Meg aukat. Ez így egyben tökéletes kombináció.

Eredetileg nem terveztem, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez a fic – egy novellának szántam, aztán legfeljebb három-négy fejezetet akartam, ami kibővült hétre, majd kilencre, egy darabig megállapodtam a tizenegynél, majd ahogy azt a fejezetet írtam, rájöttem, hogy abba se fogok beleférni. Mindenképpen szerettem volna, hogy egy varázsszám legyen.

A fic címe a revontulet („rókatüzek”) finn szóból ered, ami sarki fényt jelent. Érdekesnek találtam azt a párhuzamot, hogy a japán folkórban a kitsunék varázslatainak fénye színeket fest az égre, míg a finneknél a sarki róka farka rajzolja őket. A nyári napfordulónak fontos szerepe van az északiaknál, ezért házasodtak akkor Viktuuriék.

Amikor belekezdtem, nem hittem volna, hogy ez a fic ekkora népszerűségnek fog örvendeni, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam rá, és nem is lehetnék boldogabb emiatt. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, főleg azoknak, akik véleményezték is! :)

Lehetséges, hogy fogok írni még egy-két kiegészítő novellát a történethez, de azokra valószínűleg nem mostanában fog sor kerülni, mivel elég sok programom van a nyárra, és mással is szeretnék haladni. Belekezdtem egy másik auba, amiben Yuuri Viktor edzője. Az első fejezetet már olvashatjátok itt: Kiéghetetlenül

Sok szeretettel várlak benneteket a többi ficemnél is. ^^