2017. június 25., vasárnap

Rókatűz XI.

 Meglepetés! Lesz még egy 12. fejezet is... egyszer. Még nincs kész. 



Mintha megsüketült volna a hirtelen kiabálástól, és képtelen volt felkelni, mert Yuuri véráztatta teste rajta nehezedett, amíg a kitsunék rászabadultak az ellenre. Porzott a hideg föld, de ő csak Yuuri ijesztő, reszelős légzését hallotta, és érezte, amint kedvese remegő ujjai a ruhájába tépnek, míg baljával a mellkasát markolta, ahol a találat érte. Viktor szemét elhomályosították a könnyek, valaki Yuuri nevét sikoltotta, és talpra rángatta őt kényszerítve rá, hogy karjaiba emelje a kitsunét.

Phichit. Úgy kapkodott levegő után, ahogy Yuuri, valószínűleg érezhette a fájdalmát, de elég erős volt ahhoz, hogy erőszakosan a fogadóba rángassa.

Yuuri teste túlságosan is könnyű volt a karjaiban. A fogadó látszólag kongóan üres volt, ahogy felfektették az asztalra az eszméletlen kitsunét; valószínűleg mindenki kiment harcolni.

Phichit villámgyorsan rámolt a konyhában, azt a kést és csipeszt hozta neki, amivel Toshiya szokott szorgoskodni. Rájuk fújt, a fém felizzott a forróságtól, és amint újra kihűlt, durván Viktor kezébe lökte az eszközöket.

- Meggyógyítod – mondta ellenállhatatlanul.

Viktor érezte, amint a pánik felkúszik a torkában. – Még sosem műtöttem.

- Akkor most fogsz, mert a gyógyítóink kint vannak. Tudós vagy, meg kell tudnod csinálni. – Ijesztően villantak a karmai, ahogy közelebb hajolt, és a fülébe suttogott. – Ha meghal, megöllek. Nem számít, ha elmenekülsz, felkutatlak, és írmagodat is kiirtom.

Phichit sebesen kifordult az ajtón, és Viktor visszanyelte a testében szétterjedő pánikot. Látott már ilyet. Olvasott róla. Muszáj megtennie, mert Yuuri nélkül akkor se akarna élni, ha Phichit nem most fenyegette volna meg halálosan.

Az ő hibája. Mindez az ő hibája, de még van lehetősége rendbe tenni, amíg Yuuri él és lélegzik.

Szerencsére tiszta lövés volt, és a golyó látszólag nem ért semmilyen létfontosságú szervet, nem mintha értett volna a kitsunék biológiájához. Kiszedte a golyót, igyekezett elállítani a vérzést, lefertőtlenítette a sebet, és ennél többet nem tudott tenni. Yuuri légzése és eszméletlensége még mindig aggasztotta. Bekötözte, majd erőtlenül rogyott az asztal mellé, és a tenyerébe temetve arcát felzokogott.

Könnyű érintés a vállán, és susogó szavak hallott, amiket alig értett.

- Innentől átveszem – mondta egy kellemes női hang. Viktor felnézett Yuukóra, aki most Yuuri fölé hajolt, és gyengéden megfogta a vállánál valamit mormolva, de mielőtt mg felfénylett volna körülötte a komolyabb varázslat, Phichit szinte beesett az ajtón, és elhessegette Yuukót.

- Eszedbe ne jusson az állapotodban – szólt rá szigorúan. Yuurira fektette a kezeit, aztán Viktorra rebbent szürke szeme, ahogy puhán megszólalt. – Látod, mondtam, hogy életben fogod tartani.

Phichit varázslatai mindig meleg színekben pompáztak, és most sárgásarany fényben ragyogott fel az egész teste, majd Yuurié is. Lüktető életenergia. Vérszag a távozó puskaporral vegyülve. Phichit kántálva dalolt a kitsunék kattogós-gyors nyelvén, a varázslata úgy ölelte körül Yuuri testét, akár az éltető folyóvíz. Talán csak képzelte, de érezni vélte a levegőben, amint Yuuri gyógyul; a légzése egyenletessé vált, már nem hörgött rémisztően, mint korábban.

A varázslat fénye eltűnt, ahogy Phichit lecsúszott az asztal mellé, mintha marionett bábu lenne, akinek elvágták a zsinórjait. Viktor szinte félve pillantott rá; tartott tőle, mit fog mondani.

- Ugye túléli Yuuri? – kérdezte végül óvatosan, rettegve a választól.

- Igen – mondta Phichit, és ahogy rámosolygott, újra a régi volt. – Megmentetted az életét. Köszönöm.

Viktor nem tudott mit felelni erre, csak a könnyek kezdtek el peregni az arcán a megkönnyebbüléstől és az utólag kijövő stressztől, hogy Yuuri életveszélyben volt.

- Én… sajnálom, amit mondtam. Elragadtak az érzelmeim. – Phichit nyelt egyet, a szeme csak egy pillanatra rebbent Viktorra. – Yuuri több mint a legjobb barátom, szinte a lényem másik fele, és ismerem minden gondolatát és érzését… szinte ijesztő, mennyire szeret téged.

Viktor könnyei átáztatták a térdén a nadrágját, de nem mozdult, hogy megtörölje az arcát.

- Nem tudom, mit csináltam volna, ha Yuuri meghal. Ha ő nem lenne, akkor én sem lennék most itt. – Nem mosolygott, az arca szokatlanul zárkózottá és olvashatatlanná vált, egy olyan oldala mutatkozott, amit Viktor még nem ismert. Legszívesebben megveregette volna a hátát, de nem tudta, most mennyire viselné el, ha hozzáérne. Elvégre mégiscsak megfenyegette egy negyedórával ezelőtt. – Ő talált rám, amikor legyengülve megérkeztem a szigetre, és kérdés nélkül hazavitt. Megosztjuk az erőnket és… nekem is halálfélelmem volt, ahogy eltalálták, és közben mégis attól félt, hogy veled mi lesz.

- Jól vagy? – kérdezte végül, mire Phichit biccentett.

- Igen, csak egy kicsit leszívta az erőmet a gyógyítás. Nekem is ez volt a legelső alkalom, hogy ilyesmit csináltam, de elég hasonló az életenergiánk, rendben lesz.

- Mikor fog felébredni?

- Nem tudom. Egyelőre a legjobb, ha alszik, akkor regenerálódik a legjobban.

Phichit egyre laposabbakat pislogott, és ő hagyta pihenni. Lassan beszállingózott a többi kitsune; egy-kettőn volt csak karcolás vagy zúzódás, de már ők is gyógyultak, és a többség sértetlenül került ki a küzdelemből. Együttérzőn, szinte szánakozva pillantottak az asztalon fekvő Yuurira, aztán a családja eltakarta Viktor elől, ahogy körülsereglették. Seung-gil is besomfordált, és felkarolta a szendergő Phichitet, hogy ágyba fektesse, de Yuurit még nem lehetett mozgatni.

Viktor hallani vélte a pletykákat, miszerint Yuri elment a robbanáskor az egyik fiatal falulakóval Yakovékért, és a tengerészek elvitték magukkal a megkötözött, káromkodó prémvadászokat, de pillanatnyilag nem érdekelték ilyen részletek. Csak meg akarta várni, míg Yuuri felébred, mielőtt még Minako elzavarná.


~*~


Yuri céltalanul szédelgett a házak között, míg a kitsunék elvégezték a szükséges védővarázslatokat. Nem akart útban lenni, mégis sikerült az egyik falulakóba ütköznie, aki aztán szótlanul, összevont szemöldökkel nézett végig rajta.

Nagyszerű. Nem kereste a bajt, de az magától is megtalálja. Tudta, hogy most – teljesen érthetően – nem túl népszerű a kitsunék körében, és hogy minden joguk meglenne arra, hogy visszaadják azt, amit tett, de ez a kitsune inkább kíváncsian figyelte, mint ellenségesen. Yuri is megnézte magának; kicsit más testalkatú ember képében járt, a többiekhez képest zömökebb és mongolosabb beütésű volt a kinézete, és még Katsukinál is jobban adta az emberi álcát. Yurinak hirtelen rémlett, ahogy Yuuko csivitelve mesélt róla, majd futólag bemutatta őket egymásnak – ő volt Otabek, aki visszahozta őt és a férjét Hasetsura.

- Mi van? – kérdezte végül, amikor már elege volt a szemezésből.

- Most velem jössz – mondta a kitsune megragadva a könyökénél fogva, és Yuri botladozva követte a gyorsléptű ismeretlent egy félreeső tisztásra, ahol az kört rajzolt a földbe, és intett neki, hogy álljon oda mellé szorosan, és írja le neki minél pontosabban a szálláshelyük környékét. Yuri érezte, hogy nem lenne tanácsos ellenkeznie, habár fogalma sem volt, mire lesz ez jó. Amennyire tudta, leírta neki a ház előtti terecskét, mire a kitsune köröket és absztrakt alakzatokat rajzolt a levegőbe. Ujjai nyomán barnászölden csillant a levegő, majd a környezetük is ebbe a színbe veszett, és a következő pillanatban már a szálláshely előtt voltak, és szembetalálták magukat a megrökönyödött nagyapjával, Yakovval és Georgival, akik éppen fát vágtak.

- Hol a pokolban voltál, Yura? Hol hagytad már megint Viktort? – mordult rá Yakov, miután túltette magát azon a tényen, hogy számukra a semmiből tűntek elő.

- Erre most nincs idő – mondta Otabek semleges hangon. – A vadászaitok megtámadták a falunkat, el kell vinnetek őket onnan.

- Tudtam, hogy azok a marhák még bajt hoznak ránk – morogta a bajsza alatt Nikolai, és Yuri a nyelvére harapott, nehogy felhorkanjon – végül is neki járt el a szája. Ha nem lett volna ilyen meggondolatlan, mindez meg sem történik. Mekkora fejmosást fog kapni tőle, ha megtudja a történéseket, mert biztosan meg fogja tudni, sosem tud elhallgatni előle semmit hosszasan.

- Igazából azt kell elvinni, ami megmarad belőlük – pontosított a kitsune, és Yurit kirázta a hideg a hangjától. Mindvégig olyan nyugodtnak tűnt, de egyértelmű volt, hogy ő is jóval több erővel bír, mint amit megmutat.

Aleksandrék könnyelműek és ostobák voltak, hogy hárman támadtak a falulakókra, akik még a lőfegyverek ellenére is jelentős túlerőben voltak.

Míg beszéltek, Mila is kijött a házból; valószínűleg ő hordta be a felvágott tűzifát, és csak egy pillantást kellett vetnie Yuri arcára, hogy tudja a helyzetet. Kicsit ijedten és bűntudatosan nézett rájuk, aztán rögtön kijelentette, hogy megy ő is, hogy ellássa Aleksandrék baját. A férfiak nem is mertek ellenkezni vele – tudták, hogy ha a lány a fejébe vesz valamit, akkor nincs, ami megállítaná. 

Otabek gyors, céltudatos szavakkal elmagyarázta, mit fog csinálni, amit a többiek addig nem hittek el, míg meg nem történt. Másodszorra valahogy már rázósabb volt az átvitel egyik helyről a másikra, Mila Yuriba kapaszkodott ijedtében, ujjai szinte fájóan vájtak a vállába. Yakov és Nikolai egymásnak borultak a hirtelen helyváltoztatástól, míg Georgi úgy nézett ki, mint aki mindjárt viszontlátja a reggelijét.

Otabek a szétrombolt szentélynél rakta le magukat, kicsit zihált és izzadtságtól gyöngyözött a homloka. Az egész falu a főtérre tömörült, és mire ők megérkeztek, már lezajlott a küzdelem, mert egy oszlophoz kötözték a három támadót. Yuri nem látta sehol sem Viktort és Yuurit.

Yakov szemmel láthatóan remegett a dühtől, ahogy végigmérte az okozott károkat, és vérvörös fejjel trappolt a vadászokhoz.

- Mire véljem ezt? – süvöltött rájuk. – Gyalázatos népség vagytok, tudtam, hogy nem kellene közösködnünk veletek.

Ha nem lett volna ronggyal betömve a szája, akkor Aleksandr valószínűleg feleselt volna, de így csak arra futotta, hogy dühében rángassa a köteleit. Két társa eszméletlen volt, az egyiknek még vér is szivárgott felrepedt ajkából.

- Majd mi elintézzük a jómadarakat – mondta Yakov vészjóslóan. – Sérült meg valaki?

- Csak Yuuri, de már jobban van.

- Sajnálom – mondta őszintén Yakov, aztán intett Georginak és Nikolainak, hogy ragadják meg Igort és Maksimot, míg ő Aleksandrt fogta meg jó szorosan. És kicsit örült, hogy végre van konkrét ürügye durván bánni a vadászokkal.

Yuri ösztönösen indult meg Katsukiék fogadója felé, de az ajtóban elé ugrott Mari, és nem engedte tovább.

- Ne haragudj, Yurio, de pillanatnyilag nem a legkedvesebb vendégeink az emberek – mondta szomorúan.

- Viktor hol van?

- Bent, Yuuri mellett – válaszolta Mari kicsit idegesen sodorgatva egy szőkésbarna tincset az ujjai között. – Legalábbis addig, amíg Minako el nem küldi.

Yurinak nem volt mit tenni, csatlakoznia kellett a hegyoldalban visszabotorkáló csapathoz a foglyokkal – egyébként is szükségük volt valakire, aki visszavezeti őket az erdőn keresztül. Otabek szívesen visszavitte volna őket, ha a testére nem jelentett volna túl nagy megterhelést egy ekkora átviteli varázslat újbóli véghezvitele. Legalább ő nem nézett rá ellenségesen, inkább csak sajnálkozva.


~*~


A fájdalom után gyorsan egy különös állapotba süllyedt, amikor félig aludt, de azért hallotta, mi történik körülötte. Egyelőre képtelen volt kinyitni a szemét, de inkább nem is erőltette. Felismerte Phichit meleg varázslatát, ami aranylóan ölelte körbe, akár egy meleg takaró. Ő is megtette ezt érte, amikor először találkoztak, akkor még csak teljesen ösztönből, és tudatlanul össze is kötötte vele a lelkeiket. Ez már több mint húsz éve volt; egy olyan varázslat, ami normális esetben hosszú előkészület után történt volna meg a két fél között.

Nem bánták meg sosem. Ettől csak erősebbek lettek.

Emlékezett rá, hogy az afelett érzett rettegés, hogy Viktort lövik le, erősebb volt, mint a saját életösztöne. Neki még mindig több esélye volt túlélni, mint Viktornak, aki észre sem veszi, mennyire gyenge és könnyen sérthető az emberi test. Sosem lett volna szabad hagynia, hogy elé furakodjon tárgyalni.

Hallotta, amint fölötte szipognak, és kérni akarta őket, hogy miatta ne hullassanak könnyeket, de még nem tudott kilépni ebből a különös lebegő-süllyedő állapotból, amiben Phichit tartotta, hogy gyorsabban gyógyuljon.


*


Amikor végre sikerült felébrednie, már sötét volt, és valaki az ágyába fektette. Tompa, bizsergő fájdalmat érzett a mellkasában, azon a tájékon, ahol eltalálta a golyó, kicsit még kótyagos volt a feje, de ezen túl semmi baja sem volt. Tudta, hogy hatalmas szerencséje volt.

A hangokra koncentrált először, mert még túl lassúak voltak a reflexei, és a szeme sem akart hozzászokni a rossz fényviszonyokhoz. Valaki az ágyára borulva szuszogott, és Yuuri kinyújtotta a kezét; Viktor puha haját tapintották az ujjai. Elmosolyodott, ahogy a finom tincseket morzsolgatta az ujjai között, ez a tevékenység valahogy mindig megnyugtatta.

Lassanként észrevette, hogy nem egészen olyanok a testén a részletek, mint ahogy arra az utolsó átváltozásából emlékezett: most minden testrésze emberi volt. Talán a többiek változtatták vissza, elvégre egy egységes testben könnyebb a gyógyulás.

Viktor hirtelen felriadt az érintésére, és Yuuri ujjai lesiklottak az arcélén át az állára.

- Jól vagy, lisichka? – suttogta.

- Megmaradok – motyogta; a torka túlságosan is ki volt száradva. – Kaphatok vizet?

Viktor úgy pattant fel, mint akibe bolha csípett. – Persze, hozom.

Gyengébb volt, mint először gondolta, mert Viktornak segítenie kellett abban, hogy felüljön, és a sebhelye is kicsit lüktetni kezdett a fájdalomtól, ha mozgott. Jól esett neki párja melegsége, de zavarta kiszolgáltatott állapota – ezelőtt ő volt az erősebb kettejük közül, miért kellett most fordulnia a kockának?

Viktor lassan megitatta, majd gyengéden magához karolta, és a nyakába szuszogott, ahogy átölelte. Yuuri nagy nehezen talált egy olyan pózt, amiben semmije sem fájt. Boldogan lélegezte be Viktor illatát, ami valahogy mindig a hóra és a télre emlékeztetette, és megnyugtatta vagy éppen felizgatta a helyzettől függően – most az előbbi. Mintha a karjaiban jobban gyógyulna.

Ha Viktor most itt van, nem történhetett akkora baj, igaz?

- Annyira megijesztettél… - motyogta Viktor egészen elveszetten. – Azt hittem, hogy… - Nyelt egyet, és Yuuri egyre csak simogatta a haját, hátha ez a mozdulat neki is ugyanolyan megnyugvást jelent.

- Nem olyan könnyű engem elintézni.

- Szerencsére. – Viktor hosszan a hajába préselte az ajkát, és belélegezte az illatát.

- Mi történt azután? – kérdezte Yuuri fejét Viktor álla alá préselve. – Elmentek?

- A többiek rájuk vetették magukat, míg mi Phichittel behoztunk. Kiműtöttem belőled a golyót, majd Phichit varázsolt, amitől mindketten egyszerre ragyogtatok, és ezzel stabilizálta az állapotod.

Yuuri elmosolyodott; szóval tényleg az a varázslat volt, amit egyszer ő is alkalmazott Phichiten, csak azóta megtanulták helyesen használni. – Köszönöm mindkettőtöknek.

Viktor boldogan simogatta ügyelve arra, nehogy olyan részt érjen, ahol még fájhat valamije.

- Yuri és Otabek elmentek Yakovékért, akik elvitték Aleksandrékat a faluból, és bezárták őket valahová. Amint az idő engedi, elküldik őket a szigetről. Yakov nem kegyetlen, nem akarja a halálba küldeni őket, habár megérdemelnék.

- Megsérült még valaki rajtam kívül?

- Nem, olyan gyorsan reagáltak a társaid, hogy lélegezni se volt idejük.

- Akkor jó. Így is elég bajt okoztam.

- Nem, Yuuri – csóválta a fejét Viktor elhúzódva tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Mi voltunk a bajok okozói. Ha nem kötünk itt ki kéretlenül…

A két tenyere közé fogta az arcát, és összepréselte az ajkukat, hogy megrekessze a magyarázkodásban. Viktor felnyögött, szinte elolvadt a karjaiban, és Yuuri legszívesebben dorombolt volna a biztonságérzettől. – Ne mondj ilyet. Akkor nem találkozunk.

- Yuuri…

- Most már minden rendben lesz.

Viktor szabályosan megfeszült a karjaiban.

- Mi a baj?

- Minako azt mondta, nem lát többé szívesen – mondta halkan, elveszetten.

- Micsoda? Miért?

- Mert veszélybe sodortalak többször is. Igazából nem lepett meg a reakciója; ha nem jöttünk volna ide, nem támadnak meg benneteket és…

- Nem! – Yuuri szabályosan rávetette magát, mintha ezzel ellen tudna szegülni a falu vezetőjének, és nem érdekelte, hogy lőtt sebébe éles fájdalom hasít. – Nem engedem, hogy elküldjön.

Kopogtatás hallatszódott az ajtón, majd pont tanítója nézett be, és Yuuri gondolkozás nélkül terpeszkedett el védelmezően Viktoron.

- Ha elküldöd, elmegyek vele.


Minako végignézett rajtuk, és fáradtan sóhajtott. 

14 megjegyzés:

  1. Ez is nagyon jó rész volt! :)
    Kár hogy már csak egy utolsó rész lesz! :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! ^^
      Egyszer minden történet véget ér... :)

      Törlés
  2. Nagyon tetszett! :) Remélem hamarosan jön a kövi fejezet. És végre megnyugothat a lelkem hogy Yuurinak semmi baja sincsen. :D Imádtam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! ^^ No majd meglátjuk, úgy 900 szó van meg belőle, de egy hete szenvedek vele... szerettem volna előbb kész lenni vele, de nem akartam tovább húzni azzal az agyatokat, mi lett Yuurival. :)

      Törlés
  3. Meglátom, hogy van új fejezet: Víííííííí~! Nyikk. *Rájön, hogy nem egyedül van otthon, és inkább befogja*
    Benne van Otabek: Jééééj <3 <3 <3 <3 *Boldogan tapsikol az OtaYuri miatt, amiért ezer hála az íróónaaak~*
    Yuuri túlélte: Sejtettem, de azért hála a jó égnek *Megkönnyebbült sóhaj*
    Minako reakciója: Igen, egyetértek *Helyeslően bólogat, mint egy idióta*
    Most már tudod, hogy reagáltam le ezt az egészet, de szerintem azt azért látnod kellett volna, ahogy felugrottam, a szám elé kaptam a kezem (és káromkodtam, mert bevertem a térdem az íróasztalomba).
    Imádlak, és siess a következővel <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az OtaYuri részre az autóban jött az ihlet, emiatt sem fértem bele 11 fejezetbe. :D
      Yuuri persze, hogy túlélte, nem vagyok ilyen kőszívű. Hú, kicsit féltem, hogy Minakót most utálni fogjátok ezért, de ő csak azt teszi, amit a falu érdekében helyesnek lát.
      Au, azért vigyázz a térdedre. ^^
      Köszönöm, igyekszem! ^^
      (Azóta 1400 szó. Sehogy sem haladok. xD)

      Törlés
    2. Hát, nálunk már hűvösebb van, átjárja a házat a levegő, engem meg megszállt az ihlet. Az előbb írtam kb. 3000 szót, átállítottam a profilom (már egy hónapja terveztem, de mindig elmaradt), tehát most boldog vagyok :3

      Törlés
    3. Itt is hűvösebb van, végre esett, szóval teljesen ki van nyitva az ablak. ^^
      Húú, az jó mennyiség. :3 Épp néztem a nevet, aztán rájöttem, hogy Merin is ezzel vagy. :D

      Törlés
    4. Nálunk vihar van (és én fogok írni egy ficet, punktum), tehát most nagyon boldog vagyok. Meg kicsit fáradt, mert a dráága anyukám bejött hozzám reggel, és kinyitotta az ablakot, meg lerángatta a takaróm. Reggel hétkor.
      A névvel kapcsolatban meg annyit, hogy ez az első használható karakter, amit alkottam (a másikat még valamikor alsó tagozatban sikerült, jó pár éve), és jobb, ha mindenhol egységes névvel vagyok fent. Azt hinné az ember, hogy senkit sem ismer, a végén meg kiderül, hogy mindenkit :D
      Egyébként OtaYuri fanfic felé húz a szívem, tehát sürgősen meg kell írni :3

      Törlés
  4. Ez eszméletlenül jó fejezet volt. qwq Imádtam. <3 Végre megnyugodtam, hogy Yuuri nem fog meghalni, és másnak sincs komolyabb baja. Otabek is megjelent, és segített Yurionak. Kicsit kár, hogy utolsó előtti fejezet, de tudom, egyszer /sajnos/ muszáj befejezni. Ettől függetlenül még tartom magam ahhoz, hogy ezt még jó párszor újraolvasom nemcsak a páros, hanem a történet miatt is. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett! ^^ Képtelen lettem volna Yuurit megölni, Vitya így is túl sokat szomorú a sztoriban, és akkor még Phichit is szomorú lett volna. (Rendben, igazából mindenki.) Otabeket végig meg akartam amúgy jelentetni, csak nem akarta hagyni magát (Seung-gil bezzeg...), de most nem menekült. Ezt öröm hallani, hogy újra fogod olvasni! <3

      Törlés
  5. Nekem valami azt súgja, hogy ebből a Yuuri-ból bizony embert kreáltak... Hm, nagyon szerettem minden egyes szavát ennek at AU-nak, kettős érzelmekkel várom a végét! Fantasztikus vagy :)

    VálaszTörlés