Rókatűz VII.

(Előre szólok, hogy ez a friss a jövőheti. Szóval jövőhét vasárnapig ne nagyon várjatok új fejezetet belőle, mert nem hiszem, hogy lesz időm megírni. Amúgy most kezdtem a kilencedikbe.)
Viktor és Yuuri beszélgetnek. :3 

Yuuri nem kapott levegőt.

Viktor, az ő Viktora rémülten meredt rá, csak percek kérdése, hogy gyűlöletbe torzuljon az arca, és újra kiabálni kezdjen, és Yuuri torkát elszorította a már jól ismert pánik.

Nem így tervezte. Valójában sehogy sem tervezte. El kellett volna mennie, amint visszaszerezte a csillagkövét, de nem, ő túlságosan önző volt, és túl jól érezte magát Viktor társaságában. Az emberi alkohol megfosztotta az önuralmától, és arra sarkallta, amit a többiek az elejétől fogva javasoltak: csábításra. Viktor sápadt bőrét vörös csókfoltok és harapásnyomok tarkították, egyszerűen megjelölte, mintha az övé lenne.

- Mi vagy te? – suttogta Viktor elhűlve, és Yuuri nyelt egyet válasz helyett. A homloka lüktetett, a torka száraz volt, az átkozott alkohol miatt olyannyira elvesztette a teste fölött a kontrollt, hogy álmában visszaváltozott, most pedig egy rendes emberi testet sem tud fenntartani.

Vagy ez azért lenne, mert Viktor megtudta a titkát?

- Válaszolj – követelte hátát még mindig az ajtónak vetve. Mintha lenne ereje elmenekülni… ez az átváltozás elszívta az energiáját, valószínűleg ilyen másnaposnak lenni.

- Ne itt – nyögte ki végül rekedt hangon.

- Nem tűnsz el, ha már nem állok itt, ugye? – kérdezte bizonytalanul Viktor. – Szükségem van a válaszaidra, különben azt hiszem, megőrültem.

Yuuri tudta, hogy ennyivel tartozik neki – a barátságáért, a vonzalmáért – ami valószínűleg csak kitsunevarázslat –, és azért, hogy nem az volt az első dolga, hogy a prémvadászokhoz rohanjon feladni.

Megpróbálta elrejteni az ismertetőjegyeket, de nem kis bosszúságára a varázsereje most nem egészen úgy működött, mint amihez hozzászokott. Talán ez abban rejlett, hogy hetekig volt a csillagköve nélkül, és a testének újra meg kellett szoknia a rászakadó rengeteg varázserőt. Próbálta visszatartani a könnyeit. Mégis hogy fog innen kijutni? Azonnal lebukna, az emberek sem teljesen ostobák.

Aztán Viktor gyengéd erőszakkal felöltöztette, és egy hosszú köpenyt terített rá, ami elrejtette a füleit és a farkát.

- Gyere – karolt belé, és az érintése nem volt undorodó, csak tétova. Yuuri még nem értette meg, miért is teszi ezt érte, hiszen becsapta, galád módon elcsábította.

Viktor most nem hagyott időt kérdéseknek, csak átvezette a társai között.

- Tudhattam volna – horkant fel Yuri gunyorosan, amikor elhaladtak mellette, mire Mila jól oldalba bökte, és rájuk mosolygott a krumplipucolás fölött.

Viktor az óceánpartra vezette egy védett öblöcskébe, és éppen olyan szorosan tartotta a könyökét, amiről úgy gondolta, hogy abból nem szabadulhat harc nélkül. A kulcs az volt, hogy csak azt hitte: amint szabad ég alá léptek, Yuuri előtt lehetőségek tárháza nyílt. Sirállyá változhatna, és messze repülhetne, el tőle, még az előtt, hogy Viktor felfoghatná, mi történik. Elvehetné az emlékeit róla, a titkuk nem derülne ki, és akkor csak a saját szenvedése maradna.

Csakhogy ilyen sebzett állapotban nem kockáztathatott meg egy ilyen erőt és elhatározást igénylő varázslatot.

Viktor elengedte, amint leültek egy-egy sziklára. Akár elfuthatott volna; ha úgy akarná, akkor Viktor sosem bukkanhatna a nyomára.

- Mi vagy pontosan, Yuuri? – kérdezte újra, és a hangja halk volt és kérlelő, mintha attól tartana, hogy eltűnik, ha túl hangosan beszél.

- Kitsune – válaszolta, mire Viktor összevonta a szemöldökét; nem ismerte ezt a szót. – Rókatündér, ha úgy tetszik, de ez egy helytelen fordítás. Nem vagyunk tündérek.

- Akkor mik vagytok?

- Inkább védőszellemek, habár úgy tűnik, hogy egyre kevésbé van ránk szükség. Hasetsuban előttetek még nem is jártak emberek. – Elhallgatott és becsukta a szemét, mert az elméje peremén mintha Phichitet érzékelte volna, amint kapcsolatot próbál létesíteni vele.

Hol vagy, érdeklődött kicsit szemrehányóan; tegnap délután elfelejtett neki szólni arról, hogy elmegy, aggódhatott.

A parton, Viktorral.

Kicsit fáj, hogy az ő társaságát már többre értékeled, mint az enyémet, hangzott az enyhén sértődött felelet. Tudom, hogy én mondtam, hogy látogasd meg, de legalább szólhattál volna.

Phichit…

Minden rendben?

Visszaszereztem a csillagkövem.

Akkor még mire vársz? Hagyd ott!

Tartozom neki.

Nem értem.

Nem te mondtad, hogy csábítsam el?

Szinte látta maga előtt, ahogy Phichit döbbenten levegő után kap. Akkor mégis ehhez a módszerhez folyamodtál?

Adta a helyzet, sóhajtotta. Tudja, Phichit, tud rólunk.

Elmondtad, hüledezett barátja.

Meglátott.

Azt nem lehet… odamegyek.

Ne, nem szükséges, de Phichit már meg is szakította a beszélgetést. Yuuri fáradtan dörgölte a homlokát; legalább a telepatikus kapcsolat a régi volt. Ahogy Viktor felé nézett, találkozott a pillantásuk; a férfi kék szemei kerekre tágultak, ahogy őt bámulta.

- Mi az?

- A hajad… lángol.

- Oh. – Yuuri felemelte a kezét, hogy leidézze a fejéről a lángokat az ujjaira. – A varázslattal jár, nem ártalmas.

Viktor arcán egészen zárkózott kifejezés ült. – Olyan, mint ami az utat mutatta a szigetre. Sarki fény.

- Majdnem, ezt rókatűznek hívják.

- Miért csaltatok a szigetetekre?

- Nem csaltunk – felelte önérzetesen. – Jöttetek magatoktól. A fényeket a varázslataink okozták.

Az volt az érzése, hogy Viktor így sem nagyon hiszi, amit hall; hiszen mégiscsak egy olyan lénnyel beszélget, aki eddig csak legendában létezett számára. Tudós, ösztönösen követel mindenre logikus, tudományos magyarázatot – akkor is, ha nincs.

Vajon mennyi időbe telik, míg Phichit megtalálja őket?

~*~

Viktor hitetlenkedve figyelte a gyönyörű lényt a sziklán, aki még az ő kopottas utazóköpenyében is csinosabb volt, mint bárki más, és nem értette, mégis mit akar tőle. Egyszerre értelmet nyert minden kis apróság, amit a szeme sarkából vélt felfedezni: Yuuri határtalannak tűnő tudása a természetről, miközben fogalma sem volt az emberi társadalomról, hogy olyan jól lát a sötétben, és az apró kis elszólások, amik arra utaltak, hogy villámgyorsan meg tudja változtatni a külsejét.

Nem tudta, mit kellene gondolnia. Így már olyan kiegyenlítetlennek tűnt a kapcsolatuk; Yuuri egyértelműen hatalmasabb nála.

Muszáj találnia valami tudományos magyarázatot Yuurira, különben elveszti az eszét itt, az isten háta mögött.

Yuurit nem égette meg a testén lobogó tűz, sőt még felé is nyújtotta a kezét, hogy érintse meg; mélykék volt, akár a nyugati égbolt naplemente után, mielőtt még felragyognának a csillagképek, és ösztönösen ez volt az a szín, amit Yuurihoz kötött. Viktor nem mert a tűzhöz érni; az, hogy Yuurit nem égetik meg, még nem jelent semmit. Yuuri vékony, csontos ujjainak végén lassan elaludtak a lángok.

- Miért csábítottál el? – kérdezte végül Viktor, amikor már kényelmetlenné vált a csend, és Yuuri egészen megrökönyödött pillantást vetett rá.

- Én nem…

- Akkor mi volt az tegnap este?

Yuuri tátogott, vörösbe fordult az arca, és félrenézett, ahogy egyszerre köhögni kezdett. Viktor felpattant, hogy a hátára simítva kezét segítsen, de az egész olyan hirtelen elmúlt, ahogy jött. Yuuri felé nyújtott tenyerén egy tökéletesen gömbölyű kő fénylett, amiben kék-fehér lángok táncoltak, és valahonnan nagyon ismerős volt Viktornak, habár nem tudta felidézni, honnan.

- Elvitted a csillagkövemet – mondta halkan. – Elvetted az erőmet, nem volt mit tennem.

- Akkor minden csak hazugság volt?

Yuuri ajka megremegett, ahogy tőle szokatlanul élesen felcsattant. – Hogy mondhatsz ilyet?! Ennyire rossz barát vagyok?

Viktor a kezéért nyúlt volna, ha Yuuri elhúzódott tőle, mintha attól félt volna, hogy elveszi tőle a csillagkövét, majd egészen egyszerűen lenyelte a tárgyat.

- Nem, Yuuri, én… - Elhallgatott, mert félt, hogy csak tovább ront a szituáción a szavaival, ráadásul Yuurinak már könnyek peregtek az arcán, és ő még a saját érzéseivel sem tudott mit kezdeni, nemhogy mást megvigasztaljon. – Yuuri… kívánni sem tudtam volna magamnak nálad jobb barátot ilyen messze az otthonomtól.

Yuuri tovább szipogott, és Viktor legszívesebben magához vonta volna, de ez az új Yuuri, ez az igazi Yuuri egyértelműen riadt az érintésétől. Az igazi Yuurinak kicsit mások voltak a vonásai, mint amiket már megszokott, élesebbek, és hirtelenebb, gyorsabb mozdulatokat tett, mintha állandóan tartott volna valamitől vagy valakitől.

Hát persze – a prémvadászok is ott voltak a szigeten, és így már a rettegése Makkachintól is logikus volt. Talán a bőrraktárt is kiszagolta a folyosó végén, habár igyekeztek lehetőleg elzárva tartani, nehogy kártevők osonjanak be.

- Yuuri… - szólította meg gyengéden. – Egyedül csak azt kívánom, bár szóltál volna róla. Visszaadtam volna, ha tudom, hogy a tiéd.

- Akkor is, ha megtudod, milyen ereje van? – Yuuri hangja még mindig csüggedt és rekedt volt, de már legalább meg tudott szólalni a könnyeitől, amit Viktor jó jelnek vélt.

- Igen – mondta a lehető legmegnyugtatóbb hangon, ami jelenleg tellett tőle.

- A szolgáddá tehettél volna.

Viktor megrázta a fejét. – Nem tettem volna meg. Ilyen rosszaknak látjátok az embereket? Ilyen rossznak látsz engem? 

Yuuri nem nézett a szemébe, ahogy lenyelve szipogását felelt.

- Amikor először láttalak, a vadászokkal voltál. Vérszagotok volt, mint akik frissen öltek, és az volt az első komoly felderítésünk. A társam megijedt és elmenekült, muszáj volt utána mennem, és akkor ejthettem el a csillagkövemet. Mindig óva intettek attól, hogy túl sokáig távol legyek tőle, hiszen olyan, mintha a lelked megtestesülését hagynád el. Nélküle gyengébb voltam, mint egy… mint egy ember. Én… - Nyelt egyet, röpke pillantást vetett rá. – Én vissza akartam kérni, azért is próbáltam veled összebarátkozni, de nem tudtam, hogyan is hozhatnám fel anélkül, hogy őrültnek néznél vagy elmondanád… nekik.

- Nálam biztonságban van a titkod – emelte a kezét a szívéhez Viktor. – Eszembe nem jutna kiadni Aleksandréknak, ha erre gondoltál.

Yuuri röviden biccentett, és térdeit átölelve bámulta az óceánt, mintha az helyette választ adhatna Viktor összes kérdésére. Időtlenül gyönyörű volt a nem egészen emberi vonásaival, ahogy ott ücsörgött a sziklán, és a férfi attól tartott, hogy ha megpróbálná megérinteni, akkor fénnyé oszlana, mintha csak a képzelete űzött volna vele tréfát. Annyira más volt, mint az a személy, akivel előző este megosztotta az ágyát.

- És most mit fogsz csinálni, hogy visszaszerezted?

Yuuri megrántotta a vállát. – Visszamegyek a falumba.

- És nem látjuk egymást többé? – Viktor nem tudta leplezni a csalódottságát; alig nyílt meg neki Yuuri, alig kapta vissza a társaságát, s máris menne? Esélye nyílna elsőként összebarátkozni egy másik intelligens fajjal, de a sors és Yuuri máris megfosztja tőle, hiába nőtte ki magát ilyen rövid idő alatt a legjobb barátjává, sőt jóval többé. Tegnap este még úgy tűnt, hogy érdekelte volna a kapcsolatuk fizikális elmélyítése is. – Önző vagy, Katsuki Yuuri – suttogta, mert nem akart újra magányos lenni. Yuuri előtt nem gondolta volna, hogy hiányozna valaki az életéből. Hiába a sok szerelmi bánatos körülötte, ő mindig is jól megvolt a könyveivel és Makkachinnal az oldalán.

Yuuri viszont új színekkel töltötte meg fakó szívét, melyeket semmiképpen sem akart kitörölni. – Azt mondtad tegnap este, hogy nem akarod, hogy elmenjek – folytatta halkan. – Akkor most miért akarsz elhagyni?

Yuuri végre végképp elszakította a pillantását a szürke, fodrozódó vízről; az arca vöröslött, Viktor pedig egy pillanatig attól tartott, hogy ismét köhögőrohamban tör ki, és valami különös vallomást tesz.

- Nem emlékszem – vallotta be esetlenül. Viktor szíve darabokra hullott, akár a hajszálrepedésekkel teli üvegtábla. Miért tagadja meg, ami köztük történt?

- Nem ittunk annyit, hogy kieshessen.

- A kitsunékra máshogy hat az alkohol. – Yuuri nyelt egyet. – Nem csoda, hogy… úgy viselkedtem.

- Ó… - sóhajtotta csalódottan Viktor. Yuuri talán úgy gondolja, direkt itatta le. – Ezek szerint minden csak a bor miatt volt…

- Mi történt pontosan? – kérdezte Yuuri olyan halkan, mintha félne attól, hogy meghallja, és mintha nem is igazán akarna választ kapni.

- Megcsókoltál. – Viktor arca égett, ahogy felidézte a kitsune tapasztalatlan érintését magán. – Levetkőztettél. Kielégítettük egymást. Én…

- Elég! – Yuuri a tenyerébe temette az arcát, a válla megremegett. – Nagyon sajnálom.

- Miért?

- Nem undorodsz tőlem?

- Nem, dehogy – tiltakozott. – Jó volt. De ha azt akarod, hogy felejtsük el, akkor…

- Nem akarom elfelejteni.

- Akkor most… - kezdett bele Viktor, de Yuuri elfordult tőle.

- Gondolkoznom kell. Tudsz adni pár napot?

Viktor torka egészen elszorult, de azért biccentett; tiszteletben fogja tartani Yuuri kívánságát, és nem mintha akármit tehetne az ellen, hogy elmenjen. Akkor is, ha ezek után lehetséges, hogy nem látja többet.

- Mennem kell – mondta aztán Yuuri, és Viktor felfigyelt valakire, aki feléjük közeledett; csak homályosan tudta kivenni az alakot, mintha ködben figyelné. – A társam vár. Jelentkezni fogok.

És mire Viktor azt kérhette volna, hogy még várjon, Yuuri már el is tűnt a másik alakkal együtt, és azt gondolta, hogy talán egy álom volt az egész. Egy álom, amiből most felébredt a kegyetlen valóságba, és még mindig olyan magányos, mint amikor Yuuri először elment. Vagy talán Yuurit is álmodta volna? Ez az őrültség első foka, már képzelt barátai vannak, de még ők is elhagyják.

*

Pár nap múlva kora reggel arra riadt, hogy valami kaparászást hall. Szorosabban ölelte magához Makkachint; talán el fog menni a macska, ha elég sokáig hagyja figyelmen kívül. Csend lett, Viktort már húzta volna vissza az álom, de aztán kétszer kattant a zár, a szemhéján át némi fény szüremlett át, és amikor kinyitotta a szemét, az ő kedves Yuurija ott állt a szobában, és még álomtól kásás fejjel is meg tudta állapítani, hogy sokkal egészségesebben fest, az egész aurája megváltozott.

- Yuuri? – szólította meg tétován, hitetlenkedve. – Mit csinálsz itt?

- Szeretnék bocsánatot kérni. – A kitsune kipirult és nyelt egyet, mintha zavarban lenne. – Elvinnélek a falumba látogatóba, ha még érdekel.

Makkachin felkelt, és érdeklőd farkcsóválással ment oda megszaglászni Yuurit, aki még mindig kicsit feszült volt a figyelme alatt. Viktor gyengéden kitessékelte a kutyát, mielőtt felöltözött és rendbe szedte volna magát. Yuuri közben alig hallhatóan motyorászott a tenyerében tartott rágcsálóval, és amikor Viktor elkészült, ő is átváltozott, és a kabátja zsebébe rejtőztek. Viktor kilépve a kabinból nyújtózott egyet; az utóbbi napokban alig tette ki a lábát a szobájából, és a többiek olyannyira aggódtak érte, hogy naponta legalább egyszer külön hoztak neki meleg ételt, amikor nem válaszolt a hívásukra.

A kijárat felé összefutottak Yurival, és Viktor úgy érezte, hogy a fiú pillantása a bőréig hatol.

- Csak nem megtisztel minket a társaságunkkal a nagy tudósúr?

- Végül is nem maradhatok bent örökké – mosolygott rá, mire Yuri összevonta a szemöldökét.

- Részeg vagy? – kérdezte gyanakodva a levegőbe szimatolva, ahogy elment mellette. – Hé, most hová mész?

- Levegőzni. – És úgy tett, mintha nem hallotta volna a sértést, hogy Yuri szerint már így is elég levegő szorult a fejébe. Yakov nem tett rá megjegyzést, hogy elmegy, és Viktor megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre eléggé mélyen jártak az erdőben ahhoz, hogy a tisztásról már nem látszottak. A két rágcsáló kiugrott a zsebéből, és emberi alakot vettek fel; Yuurinak most olyan vonásai voltak, mint ahogy megismerte, valószínűleg kellően kipihenhette magát. A másik kitsune viszont nem vesződött annyit a tökéletes álcával: a ruhája alól kilógott a rókafarok, és a megszokottabbnál élesebb fogak villantak a szájában, ahogy udvariasan elmosolyodott és meghajolt felé.

- Üdv, Phichit vagyok. Yuuri sokat mesélt rólad. – A másik kitsune oldalba bökte, és motyogott valamit az anyanyelvükön. – Hagyj kibontakozni, Yuuri, gyakorolni akarok, még csak most tanítottad meg.

- Ne hidd egy szavát se.

- Ez fájt! – Phichit a szívéhez kapott; az ujjai végén éles körmök ültek, és Viktor remélte, hogy sose lesz oka közelebb kerülni hozzájuk. Yuuri úgy horkant fel, mintha nevetést fojtana el.

- Inkább gyertek – intett, és Viktor valahogy a két kitsune közé került, holott szeretett volna kicsit négyszemközt beszélni Yuurival. Felkapaszkodtak a lejtőn, és Viktor minden porcikájában érezte, hogy bizony síkságról származik. A kitsunék nem siettették, mindig bevárták, és Viktor egy domb után nem tudta visszatartani a kíváncsiságát.

- Hogyhogy nem a tenger felé megyünk? Nem azt mondtad, hogy csak hajóval lehet megközelíteni a falutokat?

Phichit csilingelő hangon nevetett, mondott valamit Yuurinak, aki egyszerűen eleresztette a füle mellett.

- Az elterelés volt. Emlékszel arra a régi szentélyre, amit láttatok? Az a falu bejárata.

Viktor egészen elvesztette az időérzékét, ahogy az egyre járhatatlanabb terepen botladozott; a két kitsunének nem jelentett gondot a csúszós, mohos köveken ugrálni, míg neki nagyon oda kellett figyelnie, nehogy kimenjen a bokája erdőjárás közben.

Megkönnyebbülten fújta ki magát, amikor felértek egy újabb dombra. A fák ágai úgy hajoltak föléjük, akár egy boltozat, és a tisztás közepén ott állt az a szentély, amihez már azóta fel akart mászni, hogy a többiek meséltek róla. A kapuszerű építmény nem lehetett magasabb négy-öt méternél, és Viktor nem tudta volna megbecsülni a korát – csak annyi volt a biztos, hogy nagyon-nagyon régi.

Amint kinézelődte magát, a kitsunék közrefogták, és elkezdték a szentély felé vezetni, ami mögött sűrű, áthatolhatatlan erdő nyújtózott; varázslat lehetett.

- Ez lehet, hogy kellemetlen lesz – suttogta Yuuri –, de gyorsan túlleszel rajta.

Ahogy átlépték a kaput, minden egyes lépéssel fordult velük egyet a világ, és Viktor még soha életében nem szédült ennyire. Yuuri és Phihit szerencsére szorosan tartották, és ő a karjukba vájta az ujjait, nehogy elszakadjon tőlük, akik most az egyedüli szilárd pontot jelentették.

Aztán egyszerre nem fordult többet velük a fent és a lent, és Viktor végre ki merte nyitni a szemét – alacsony házakból álló falu tárult elé, melynek az utcáit a legváltozatosabb kinézetű lények lepték el, akiket Viktor valaha látott.