Relikvia

Yuuri egyedülálló kincset talál Viktor szekrényében. 

Yuuri kicsit zavartan rendezte ruháit a közös szekrényben; még mindig új volt ez az egész összeköltözés, habár Viktor azt mondta, érezze otthon magát, túrjon végig, amit csak akar, nincsenek titkai előtte.

Ő azonban tényleg nem turkálni akart párja dolgai között, csak rendet rakni. A saját ruhái rendezetten sorakoztak a polcokon, amiket Viktor szabadított fel neki, az ingjeit fellógatta a vállfákra az övéi mellé, de egyszerűen zavarta a rendszerezés hiánya párja részéről. Elkezdte kipakolni a pulóvereket, amik félbehajtva vagy begyűrve voltak. Ki hitte volna, hogy Viktor a rendetlenebb közülük?

Szépen összehajtotta a ruhadarabokat, és mélyebbre nyúlt. Egy műanyagtasakba botlott a keze; megragadta és kivette.

Először azt hitte, hogy parókát vagy műhajat tart a kezében, aztán jobban megnézte. Gumival összefogott, hamuszőke lófarok. Viktor hosszú haja tizenéves korából, amit annyira csodált és irigyelt. Emlékezett rá, mennyire dühös volt, amikor huszonévesen levágatta, egy hétig nem is kereste róla a híreket. Utána megszerette a rövidet is, végül is az is nagyon jól állt neki, és ettől még nem lett más ember.

Mindig is tudni szerette volna, mit csinált vele. Otthagyta a fodrásznál, és a szemétbe söpörték? Eladományozta? Nos, ezek szerint volt olyan szentimentális, hogy megtartsa. Óvatosan kinyitotta a zacskót, és gyengéden végigsimított a fakó szálakon.

Egy igazi relikviát tart a kezében. Egyes rajongók ölni tudtak volna ezért, ami neki véletlen hullott az ölébe.

- Kicsim, nem láttad a… - Viktor váratlanul rontott be a hálószobába, és elakadt a szava, amikor meglátta a kezében a régi haját. Yuuri elvörösödött, és gyorsan becsukta a zacskót.

- Ne haragudj, nem akartam turkálni, csak…

- Azt hittem, kidobtam.

Yuurinak szabályosan leesett az álla. Kidobni?! El akarta mondani, milyen pazarlásnak és pofátlanságnak tart eldobni egy ilyen kincset, ami mások számára rettenetesen értékes lenne, aztán végiggondolta. Lehet, hogy nem egyszerű hiúságból vágatta le, hanem kellemetlen emlékek fűződnek hozza? Az interjúkban csak titokzatosan mosolygott, ha a hirtelen stílusváltásáról kérdezték, majd témát váltott. – Komolyan?

- Nem lett volna olyan meglepő – vont vállat. – Azóta költöztem, és tudod, milyen feledékeny vagyok. – Letérdelt mellé, és a karjuk egymásnak nyomódott, ahogy elvette tőle a csomagot. – Mit csináljunk vele? Adjuk el vagy…

- Ne! – kapott utána.

Viktor igyekezett elfojtani a nevetését, de az ajka kicsit megremegett. – Akkor neked adom, csinálj vele, amit szeretnél.

Yuuri meglepetten pislogott rá. – Tényleg? Nem tartod furának?

Viktor kuncogva megrázta a fejét; talán eszébe jutott a posztergyűjteménye, amiről már ismeretségük második hetében véletlenül tudomást szerzett, amikor Yuuri megpróbált velük kiosonni a szobájából, hogy máshol rejtse el őket. Akármilyen zavarban is volt, nem akarta elszalasztani az ajánlatot, és gyorsan éjjeliszekrénye fiókjába rejtette új kincsét.

Most vagy soha kell rákérdeznie.

- Tulajdonképpen miért is vágattad le?

- Nem vágattam, magamnak csináltam.

- Akkor azért lepett meg mindenkit annyira… de miért? – Szinte hallotta saját hangján a frusztráltságot; már nem tudta volna elképzelni hosszú hajjal, túlságosan megszokta a mostani frizuráját, de mégis tudni szerette volna az okát.

- Meguntam, már nem éreztem úgy, hogy illik hozzám. Éppen egy nehezebb időszakon mentem keresztül, és a stílusváltás kicsit segített.

Yuuri emlékezett egy cikkre azokból az időkből; hét vagy nyolc évvel ezelőtt Viktor eltörte a lábát egy edzésen, amikor – ironikus módon – pont azon az ugráson dolgozott, ami később a védjegyévé vált. A sportújságírók és az aggódó rajongók folyamatosan találgattak, hogy vajon képes lesz-e időben felépülni a súlyos sérülésből, és visszatérni a jégre. Yuuri álomba sírta magát aznap éjjel, amikor hallotta.

- Nem volt már olyan szép, biztos láttad, milyen töredezettek voltak a hajvégek, ráadásul rettenetesen hullott.

- Nem hiányzik? – bukott ki belőle az újabb kérdés.

- Néha – vallotta be. – De olyankor eszembe jut, hogy most legalább nem kell félórán keresztül a csomókkal szenvednem. – Gyengéden beletúrt Yuuri hajába, és finoman morzsolgatni kezdett a hüvelyk-és mutatóujja között egy hosszabb tincset. – Olyan irigy vagyok rád, hogy a tiéd ilyen szép. Az enyém soha nem volt ennyire dús és fényes.

Az ihlet hirtelen hasított belé. – Tetszene, ha megnöveszteném neked?

Viktor egészen elmerengve nézett rá, és Yuurit egy pillanatra megijesztette saját merészsége.

- Má-mármint csak egy ötlet volt, felejtsd el, butaság. Valószínűleg úgy is rosszul állna.

- Imádnám – vágta rá Viktor, és a nyakába vette magát. Yuurit váratlanul érte az érzelemkitörés, és elnevette magát, ahogy eldőltek a szőnyegen. – Kérlek, gyönyörű vagy mindenhogy.

Másnap lemondta a hétvégére foglalt időpontot a fodrásznál. Bő két hét múlva már sokadszorra megbánta döntését, amikor folyamatosan ki kellett söpörnie lenőtt frufruját a szeméből, mert a tincsek ahhoz még túl rövidek voltak, hogy rendesen félre tudja tűzni őket. Yuri Plisetsky veszekedett vele egy sort, amikor rájött, hogy ő is növeszti a haját; azzal vádolta, hogy ellopta az ötletét. Viktor viszont bőven lelkes volt mindannyiuk helyében is.