Alleine zu zweit

Egy songfic a Lacrimosa Alleine zu zweit számára, természetesen AusHun, az én egy hónappal megkésett születésnapi ajándékom Lizi Eyre-nek. Az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjai.

(Avagy miért nem írok én Magyarországgal. Remélem, senkinek sem gázolok bele a lelkivilágába ezzel.)

Ausztria zongorázott. Magyarország kíváncsi volt, meddig bírja a zongora klaviatúrája; rég sikerült kicserélnie, mert szokás szerint az előzőn vezette le a ki nem mondott érzelmeit, neki mesélt az elfojtott szenvedélyről, ami belülről feszítette. Az utóbbi időben pedig erre mindennél jobban szüksége volt. Európát háború rengette.

A férfi egy régi-régi keringőt játszott, ami alig volt felismerhető a sok félreütött billentyű miatt, és a hangszer is hamis volt. A kalapácsok és húrok már rég elkoptak, az utóbbiak közül egy-egy talán már el is pattant a megerőltetésben. Pénzük nem volt rá, hogy kicseréltessék – maga Roderich pedig ugyan miért vállalta volna maga a munkát?

Erzsébet várta, mikor vágja le a zongora fedelét.

– Elisabeth, megtennéd, hogy nem bámulsz így? – rivallt rá a nőre Roderich és felpattant.

Felesége meg sem rezzent, egészen kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.

– Tán már a férjemre sem szabad néznem?

Az osztrák nem felelt, csak ellépett a zongorától. Körözni kezdett a szűk, nyomott szobában, és idegesen túrt bele tökéletesen formázott hajába, ami a hajzselének köszönhetően úgy is maradt. Meglehetősen nevetségesen nézett ki így, a négy égtájnak álló hajjal.

– Mondd, hogyan jutottunk idáig? – vonta kérdőre Magyarországot.

Am Ende der Wahrheit,

Am Ende des Lichts,

Am Ende der Liebe,

Am Ende – da stehst du.
Ausztria leplezni próbálta az ingerültségét, ám Magyarország előtt már rég nem volt titka, ő ismerte minden rezdülését. Felállt a karosszékéből és a férjéhez sétált. Visszafésülte, megigazította annak kócos haját.

– Nem tudom – felelte neki enyhe iróniával a hangjában. – Talán nézz ki az utcára, menj ki és nézd meg magad, aztán…

Ausztria elkapta Magyarország kezét, és megszorította vékony csuklóját.

– Elég legyen, Elisabeth – mondta szigorúan. – Ez ugyanúgy a te háborúd is, mint ahogy az enyém, Ferenc Ferdinánd a te trónodat is örökölte volna.

– Addig nem, míg fel nem esküdött nekem. És én nem akartam belépni a háborúdba – sziszegte Erzsébet (jóban - rosszban, egészségben – betegségben, míg a halál el nem választ), és megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. – Vedd magad végre észre, Ausztria.

– Megváltoztál.

  Nichts hat überlebt.
Erzsébet vállat vont. Hidegen fixírozta Roderichet; szeretett volna szabadulni a szorosan a dereka köré fonódó karok fogságából, de férfi úgy ölelte át hátulról, hogy mozdulni sem tudott, és az állát a vállára támasztotta. Magyarország egyelőre feladta a küzdelmet ellene, és férjéhez simult.

– Csak olyannyira, mint te – felelt kéretlenül Erzsébet Roderich kijelentésére. – Emberek vagyunk, változunk.

– Országok vagyunk, éppen ezért sokkal lassabban történik mindez.

Erzsébet megvetően felhorkantott.

  Wir haben schweigend uns schon lange getrennt.
– Mondd, mikor volt utoljára, hogy megbeszéltél velem valamit? Azt hiszem, évek is elteltek azóta. – Egy hirtelen mozdulattal megfordult az osztrák szoros ölelésében. – A feleséged vagyok, mégis neked minden más fontosabb, mint én. Önző vagyok talán, de így van.

  Und mit jedem Tag „wir”
wuchst die Lüge unserer Liebe.
Und je weiter wir den Weg zusammen gingen,
desto weiter haben wir uns voneinander entfernt.
Roderich a szavakon elgondolkozva figyelte Erzsébet arcát; bal keze fejével végigsimított a nő bosszúságtól kipirult arcán, követte a mutatóujjával az egyenes orr vonalát, a puha ajkak ívét – Elisabeth most sem hunyta le a szemeit, miért is tette volna? Mindig olyan makacs volt, ezerszer törte meg, hogy aztán a nő ismét büszkeséggel emelje meg az állát, a fűzöld szemekben mindig ott lobogott a szabadság vágya… amit mindannyiszor megpróbált kiölni belőle, sikertelenül. Ez ösztönszerű volt. Magyarország újra és újra felkelt a porból és koszból, ahová lökte.

  Der Hochmut macht trunken.
Valahol a távolban felsírt egy hegedű – talán menüettet akart játszani, de újra és újra belebicsaklott. Ausztria fegyelmezte arcvonásait. Elengedte felesége derekát, s ellépett tőle.

– Egy tánc? – nyújtotta a jobbját. Erzsébet ajka szomorú-gunyoros mosolyra húzódott és illendően pukedlizett, ahogy az udvarban tanították neki.

– Ahogy kívánja, Herr Edelstein.

Roderich keze újra Erzsébet derekára siklott, s a ballal határozottan megszorította felesége kezét. Magabiztosan vezette a bécsi keringőben, összeszokott páros voltak már.

Házastársak voltak. Férj és feleség.

  Tanz – mein Leben – tanz
Tanz mit mir…
Tanz mit mir noch einmal
In den puren Rausch der nachten Liebe.

 
Roderich lustán simított végig a félig alatta fekvő magyar nő selymes bőrén; követte a verejtékcseppek útját a formás keblek között, hogy aztán végigzongorázzon a bordákon. Erzsébet észrevehetően fogyott a háború során, de melyik országot nem viselte volna meg egy világégés?

Az utóbbi időben sosem bújtak össze szeretkezés után. Roderichnek nagyon hiányzott, habár sosem ismerte volna be. Újra ő maga akarta kisimítani Erzsébet összekócolódott tincseit, fegyelmezett konttyá akarta rendezni a makacs hajkoronát. Sosem volt rá idejük.

Évek óta rossz előérzete volt.

Egyszer minden véget ér, üzente másnap a nappaliban szomorkodó, tönkrement zongora is. Ausztria nemes egyszerűséggel felborította a használhatatlanná vált hangszert, aztán lerogyott mellé, és a tenyerébe temette az arcát. Magyarország csatlakozott hozzá, de nem nézett rá, ahogy megfogta a kezét.

Mindig csak egymásba karoltak.


  Und wenn ich sie/ihn so sehe,
Wenn ich sie/ihn erlebe,
Wenn ich uns betrachte,
Etwas hat überlebt.
Und wenn ich Kraft und Hoffnung fände,
Wenn ich selbts noch den Glauben an uns hätte,
Wenn ich sie/ihn erreichen könnte,
Sie/ihn noch einmal für mich hätte…

 
Valóságos tort ültek felettük. A nagy személyektől, politikusoktól elvonultak az országok; leültek egy nagy, hosszú asztalhoz, s a győztesek gúnyos beletörődéssel mustrálták a velük szemben helyet foglaló veszteseket.

A fiatal Németország arcáról semmit sem lehetett leolvasni, míg bátyja szemtelenül elterpeszkedett a székén, Törökország és Bulgária pillanatnyilag nem szándékoztak képviselni magukat. Ausztria tökéletesen leplezte az érzelmeit, mint mindig, míg Magyarországnak ez komoly gondot okozott; az asztal alá rejtette idegességtől remegő kezeit, és lenézőbben már nem is figyelhette volna a vele szemben ülő nagyhatalmakat. Szóval az árulók, az esküszegők az ítélkezők sorába emeltethettek? Hányingere volt.

Egyik vesztes hatalomnak sem volt beleszólása a tárgyalásokba. Erzsébet megpróbálta megmaradt méltóságával viselni a veszteségeket, de amikor annyi területtől fosztották meg, valami elpattant a lelkében. Roderich szorosan ölelte magához a megtört nőt, szép szavakkal csitítgatta és simogatta a megtépázott, megkurtított haját, de semmi sem hatott: a felesége őrjöngött, ott ütötte őt, ahol csak érte, mígnem elfogytak a könnyei, és remegve álomba szenderült.

Aztán aláíratták velük a válási szerződést. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt létezni.

 Wenn wir uns noch einmal entdecken würden, 

Wenn sie nur wollte…

– Újra összeházasodhatnánk mint emberek – vetette fel Roderich. – Arra senkinek sem lehet egy szava sem… Csendes esküvő lenne egy kis kápolnában, valahol a hegyekben…

– Ez most egy leánykérés volt? – kérdezte rekedten Erzsébet. Önmagát bámulta a tükörben; próbált hozzászokni az új látványhoz, amilyenné tették: vörösre sírt szempár, egy sápadt, beesett arc, mint egy kísérteté, csak a lázrózsák égnek az orcáin, és nem az volt a legrosszabb, hogy összeverték, megkínozták és ezerszer is megtaposták, hanem amit a hajával tettek, mintha az a saját földjét jelképezte volna; vállig sem ért már, a jellegzetes apródfrizura egészen fiússá tette az arcát. Ha végighúzta rajta a kefét, fürtökben jött a megmaradt haja. – Mert akkor a válaszom nem. Csak haza akarok menni Budapestre.

– Elisabeth…
… ich will.  

 

A dalszöveg fordítása tekintettel azokra, akik nem beszélnek németül (én szeretni szoktam ám, amikor egy songficben egy tök ismeretlen nyelvű dal van, és azt se tudom, miről szól, mert az író lusta mellé fordítást mellékelni… saját fordítás, az én fejemet tessék leszedni érte):

Az igazság végén,

A fény végén,

A szerelem végén,

A legvégén ott állsz te.

Semmi sem élte túl.

Hallgatva már rég elváltunk egymástól.

És mindennap a „mi”-vel nőtt szerelmünk hazugsága.

És minél tovább mentünk együtt tovább az úton,

annál jobban eltávolodtunk egymástól.

A gőg megrészegít.

Táncolj, életem, táncolj,

Táncolj velem,

Táncolj velem még egyszer,

A meztelen szerelem tiszta mámorába.

És ha őt úgy látom,

Ha átélem,

Ha magunkat szemlélem,

Valami túlélte.

És ha erőt és reményt találnék,

Ha még hitem lenne bennünk,

Ha elérhetném őt,

Még egyszer magamnak tudnám,

Ha még egyszer felfedeznénk magunkat,

Ha ő akarná…

…én akarom.