Szerelemhegek

SuFin, és naná, hogy megemlítem Oroszországot. *nem is ő lenne*

– Mit művelt veled az a vadállat? – suttogta, ahogy végigsimított Finnország hátán. A fiú a hasán feküdt félmeztelenül, és tejfehér bőrén tisztán kirajzolódtak Oroszország karmolásai. Valószínűleg már nem fájtak neki, de ott maradtak a hegek örökre, vörösen a húsába égve, az orosz uralom emlékeként. Vékony csíkok voltak, amelyek egészen a csípőjéig futottak le.

Svédország csak hümmögést kapott válaszul a félálomban lévő kedvesétől. Újra végigsimított a hátán, majd finoman belemarkolt a vállába. A finn halkan felnyögött és érezte, hogy a masszázs hatására ellazulnak az izmai. Svédországnak arany kezei voltak és kétségtelenül nagyon értett a… testéhez.

Újra feltette a kérdést, amire Finnország zavart motyogással csak annyit felelt: nem fontos.

– Dehogynem.

– Nem szeretnék róla beszélni – motyogta Tino, míg enyhe pír játszott az arcán. Amióta újra együtt voltak, rettegett tőle, hogy mit fog szólni Svédország a hegekhez a hátán; egyértelműen látszott rajtuk, hogy emberi kéz okozta őket. Finnország nem akart neki mesélni az Oroszországnál eltöltött idő idevágó részéről. Voltak olyan történetei, amiket inkább megtartott csak magának. Ezek közé tartozott is, hogy néha mit műveltek éjszakánként Ivannal. – Lekapcsolnád a villanyt?

– Nem.

Finnországra rájött a mocoroghatnék; megpróbálta elérni fekvésből az éjjeli szekrényen álló kislámpát, hogy lekapcsolja, de Svédország átkarolva őt lefogta a karjait. Tino egy kis idő után feladta a küzdelmet. Végigfutott rajta a forróság, ahogy Berwald a nyakába csókolt.

– Ne szégyelld, Tino – mormogta a finn hajába. – Gyönyörű vagy.

Tino sosem tudott az ilyen bókokra mit mondani; most is csak zavarban létét leplezendően felnevetett és közelebb bújt Svédországhoz.

Igazából csak azt szégyellte a régi szerelemhegekben a hátán, hogy nem az ő szeretett svédjétől származtak.