ÉEK - II. fejezet

... amiben kiderül, hogy igenis van Tinóéknak kutyájuk, csak néha elfelejtkezem róla (nem néha... xD), valamint utána nagyon fogtok utálni. De én szeretlek benneteket, ugye tudjátok? :3

Talán ha lett volna valami előjele, szokatlan erősségű viharok, egy földrengés vagy bármi, akkor nem érte volna annyira nagy meglepetésként az Északi-tenger partvidékét és egész Európát, amikor az Északi-Fríz-szigeteket és Dánia partvonalának jelentős részét elmosta az árapály.

Azelőtt mindenki azt hangoztatta, hogy Hollandiát fogja először elönteni a tenger. Gátak és zsilipek védték az országot, és habár Dánia is jelentős területeket hódított el a tengertől, róla azt hitték, nincs akkora veszélyben, hiszen magasabban feküdt, mint Hollandia; a víz viszont valamilyen tudhatatlan oknál fogva a dánok földjét vette célba, ellentmondva minden addig ismert természeti törvénynek. Akadálytalanul, visszatarthatatlanul hömpölygött be mélyen a szárazföldbe, hiszen egy síkságon könnyen megtehette, elsodorva mindent, ami az útjába került, ezzel riadalmat, rombolást és káoszt hagyva maga után. Európában pedig kitört a pánik.

A tudósok értetlenül álltak a magyarázatra és megoldásra váró probléma előtt. Ezután volt egy kisebb földrengés is Koppenhágában, holott ez ott elméletileg lehetetlen volt, mert gyakorlatilag geológiailag inaktív területen feküdt.
Egyedül akik valóban sejtették, hogy mi állhat ennek a hátterében, azok az országok voltak.

~*~

Sebtében összehívott világtalálkozó volt, amiért igazán nem lehetett hibáztatni senkit, mert a történtek után muszáj volt tartani egyet. Oslóban rendeztek, Norvégia ajánlotta fel helyszínként, utána ő is hallgatásba burkolódzott a többi skandinávval együtt, és sápadtan, beteges arcszínnel bámulta az asztallapot. A napok folyamán már annyi részvétet nyilvánító levelet és e-mailt kaptak, amennyit két kezükön sem tudtak megszámolni.

A világ színe-java képviseltette magát, bár sok fejlődő ország nem tudott eljönni érthető okok miatt.

Két napja Dániát holtan találták. Meggyilkolták, ez már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt. A neonlámpák fényénél, a tárgyalóteremben ülve ez annyira szürreálisnak tűnt, mégis igaz volt. Mintha egyik pillanatról a másikra egy rémálomba csöppentek volna, szinte lehetetlen volt felülkerekedni a káoszon és a riadalmon, ami Európában kezdett eluralkodni.

Németország vezette le a világtalálkozót, és kivételen nem szólt egy rossz szót sem, amikor Finnország tíz percnyi késéssel futott be.

– Elnézését kérek a késésért – mondta halkan, mielőtt leült volna Észtország és Svédország közé. Lesütötte a szemét, és motyogott valami olyasmit, hogy a főnöke nem akarta elengedni Helsinkiből, mert féltette. Svédország magában egy kicsit megkönnyebbült, de kívülről nem mutatta, hogy aggódott, vajon merre jár Finnország két napig anélkül, hogy egy szót is szólt volna róla. Az asztal alatt sebtében megkereste a finn kezét, és finoman megszorította.

A kis közjáték után ismét mindenki figyelme Németország felé fordult. Hosszasan beszélt a szónoki emelvényen állva, míg Észtország röviden összefoglalva leírta Finnországnak, hogy nagyjából miről volt szó abban a tíz percben, amiről lemaradt. Az információk nem mondtak neki sok újat. Ő volt valószínűleg az első, aki látta holtan, hiszen ő… Nehézkesen sóhajtott, mert még gondolatban sem merte kimondani. Nagyon fáradtnak érezte magát, ráadásul az elmúlt napokban alig aludt. A kezét tördelve próbálta levezetni az idegességét, habár semmi oka sem lett volna félni, mert ő csak azt tette, amit akkor, ott jónak látott… Most legszívesebben jól kisírta volna magát, de nem akarta, hogy aztán a többi ország versengve próbálja megvigasztalni őt. Különben is, akinek igazán oka lenne kiborulni, az Norvégia… de ő csak ült nyugodtan a helyén a szokásos fapofával, szinte érzéketlenül. Mégis egy-két könnycseppet elhullajtott, ahogy Svédország kedveskedve simogatta a kézfejét.

Felkapta a fejét, amikor egyszer csak a nevét hallotta elhangozni.

– Ameddig nem találunk jobb megoldást, szétosztjuk a tennivalókat. Svédország és Finnország lesznek a felelősek Dánia belügyeiért, Izland a külügyekért, Norvégia pedig a pénzügyekért. Ez így megfelel nektek? – fordult feléjük Németország. Válaszul csak egy bólintást kapott Berwaldtól. Norvégia valahova a semmibe bámult, míg Izland aggódva pislogott felé. Tino az előtte heverő hófehér lapra meredt, amire jegyzetelnie kellett volna.

(Soha, soha, soha nem fogja tudni lemosni a kezeiről…)

Megrázta a fejét és körbenézett. Páran összesúgtak, vagy éppen nem bírtak magukkal, és kényelmetlenül ficeregtek a helyükön. Rossz érzése lett, ahogy Oroszországra nézett. A férfi kisfiúsan, szinte már ártatlanul mosolygott, majd jelentkezett, és Németország sajnos szót is adott neki.

– Azon gondolkoztam, és ezt ne vedd kérlek sértésnek, drága Németország, de nem különös, hogy éppen te találtad meg Dániát? Úgy tudom, hogy mindig is áhítoztál a Jylland-félszigetre, mint tizenhetedik bundeslandra… – osztotta meg a helyzethez nem illő vidámsággal a gondolatait. A teremben mintha megfagyott volna a levegő, mindenki megütközve bámult Oroszországra. Megsértett egy tabut, újra felemlegetett egy olyan eseményt, amit Németország minden igyekezetével próbált jóvá tenni, vagy legalábbis enyhíteni rajta. Ivan viszont olyan könnyedén gázolt bele sokak érzelmeibe, mint ahogy a virágokat is letaposta átsétálva egy-egy kerten.

– Nem gondolod, Ivan, hogy undorítóak a vicceid? – bukott ki Finnországból anélkül, hogy akár gondolkodott volna előtte. Alig láthatóan az ajkába harapott. Habár halkan szólt, mindenki hallotta, és a légkör feszültebb lett a teremben. Maga sem tudta volna megmondani, miért kelt hirtelen Németország védelmére, talán csak minden áron ellent akart mondani Oroszországnak. Ivan rákapta a tekintetét. Enyhén sértetten nézett vele farkasszemet, ahogy válaszolt.

– Úgy ismersz engem, kicsi Tinuska, mint aki viccelődne ilyen dolgokkal? Ej-ej. Hát olyan vagyok én? – Megcsóválta a fejét, aztán a mosolya kiszélesedett, szinte már vicsorgott. Elmerengve nézte meg magának Németországot, aki fess öltönyében egy szobor merev mozdulatlanságában állt a szónoki emelvényen, míg arcát enyhe pír színezte. – Én csupán rávilágítottam egy eshetőségre. Akkora nagy bűn lenne ez?

Olyan volt, mintha bombát robbantottak volna a teremben; hirtelen mindenki egyszerre kezdett el beszélni, próbálva túlkiabálni a többieket. Ebből aztán hatalmas hangzavar lett, Németország és Anglia alig győztek rendet teremteni.

Nem csak Európa kezdett káoszba fulladni, hanem a hirtelenjében szervezett világtalálkozó is.
~*~

– Ez mi volt az előbb? – kérdezte fél órával később Eduard Tinót, ahogy kiléptek a patinás terem kétszárnyú ajtaján a konferencia végeztével. Finnország nem tudott erre pontos feleletet adni, és csak zavartan vonta magán össze világos kabátját.

– Igazából én se tudom pontosan… Amikor megvádolta Németországot, valahogy kicsúszott a számon gondolkozás nélkül. Tudod milyen Ivan, és az ilyesmit utálom annyiban hagyni…

– Igen, tudom, de te nem félsz neki így beszólni? És mi ez a tinuskázás?

Finnország elvörösödött, és kicsit szorosabbra igazította a sálat a nyakán. Épp ekkor sétált el mellettük Oroszország, arcán szokásos angyali mosolya ült.

– Valami, amit még akkor aggatott rám, amikor hozzá tartoztam. – Félrenézett, be a terembe. Svédország még mindig Németországgal sutyorgott valamiről. Észtország bizalmasan közelebb hajolt hozzá.

– Tudsz valamit?

Finnország válaszra nyitotta volna a száját, de ekkor indult el a kijárat felé a két magas germán. Jobbnak látta gyorsan lezárni a beszélgetést.

– Majd később elmondom – suttogta. – Ne haragudj, most mennem kell.

Gyorsan megölelte az aggódó, kissé csalódott és összezavarodott Észtországot, és meg nem válaszolt kérdésekkel otthagyta őt, csatlakozva Svédországhoz.
~*~

Amikor hazaértek, Svédország elvette tőle a kabátját, hogy felakassza, közben véletlen végigsimított Tino vállán. Finnország összerezzent.

– Ideges vagy – állapította meg. Tino zavartan nézett fel rá, és el nem tudta képzelni, hogyan tudott csak egy érintésből rájönni erre Berwald.

– Tessék? – dadogta. Svédország mögé állt és elkezdte finoman, mégis határozottan masszírozni a vállát. Finnország megadóan felsóhajtott, becsukta a szemét és felmosolygott rá. – Ez nagyon jól esik… – vallotta be. Svédország homlokon csókolta, beleborzolt a hajába, majd közelebb húzta magához és átölelte. Vagy öt percig álldogáltak így az előszobában egymás karjaiban, utána Finnország kibontakozott az ölelésből, és arról motyogva, hogy ő most elmegy lezuhanyozni, otthagyta Berwaldot.

Mire végzett, Svédországot a hálószobában találta; az öltönyét és a vászonnadrágját kényelmesebb ruhákra cserélte. Keresztben feküdt az ágyon, és a híreket hallgatta vagy aludt – Tino nem tudta megállapítani, ezért a biztonság kedvéért nem nagy svunggal vetődött le az ágyra. Leemelte az orráról a szemüveget, és behajtva a szárait az éjjeliszekrényre helyezte, majd a tévére pillantott. Éppen a nyolc órás hírek mentek, tele a Dániában történt katasztrófák sorozatával. Lassan már a csapból is ez folyt, a rádiókban is csak ezekről tudósítottak.

Svédország szempillái megrezzentek, ahogy Finnország újra végigsimított az arcán, de nem nyitotta ki a szemét, csak megfogta a kezét, és a homlokához szorította, majd a tenyerébe puszilt. Tino majdnem elrántotta, mert azok közé tartozott, akik még ott is csikisek voltak. Közelebb húzódott hozzá hagyva, hogy Berwald az ölébe hajtsa a fejét. Rövid, mindig kócos hajába túr; csak a színük egyezett, Svédországnak durvább tincsei voltak, olyanok, mint a smirgli.

– Nem bánod, ha kikapcsolom a tévét? Azt hiszem, hogy a híreket már elégszer hallottuk… – Megvárta, amíg Svédország rábólint, majd nagy nehezen becserkészte a távirányítót. A kékes villanás után nehéz csend telepedett a szobára, és a saját lélegzetükön kívül csak egy falióra monoton kattogását hallották. Odakint nem süvített a szél, a hó puhán hullott, minden nyugodt volt, túl nyugodt, mintha mi sem történt volna.

Svédország homloka sütött, talán lázas volt. A koppenhágai földrengést Malmőben is érezték, sokan ezt baljós előjelként értelmezték. Gondolt rá, hogy hoz neki hidegborogatást, de valószínűleg nem tudott volna elszakadni tőle, és láthatóan már az is használt, ahogy cirógatta Berwald arcát; a vonásai egészen kisimultak.

– Hiányoztál – suttogta, és megszorította Tino bal kezét, ami a mellkasán nyugodott. Finnország szelíden elmosolyodott és enyhén elpirult.

– Te is nekem. Sajnálom, hogy két napra úgy eltűntem, de sürgősen Helsinkibe kellett mennem…

Berwald szemei felpattantak, és összevonta a szemöldökét. Tino nem akart rajta elgondolkozni, hogy vajon ezt azért teszi-e, mert haragszik rá, amiért nem szólt neki, vagy csak hunyorog, mert nem látja tisztán az arcát. Szemüveg nélkül szinte már esetlennek tűnt, és sokkal fiatalabbnak látszott, az arca pedig már-már ijesztően gyönyörű volt, mint minden országnak; lehetetlen volt megszokni.

– Hívhattál volna.

– Tudom… Ne haragudj – kért ismét bocsánatot, és bűntudatosan félrenézett. –, de valószínűleg majd most is vissza kell mennem, mert a főnököm nehezményezi, hogy kevés időt töltök odahaza… és talán igaza is van, mert országként több lenne a kötelességem. Nem is vagyok jó ország…

– Butaság – motyogta Svédország, hirtelen ötlettől vezérelve felült és megcsókolta Finnországot. Megnyugtatásul szánta, mert Tino még mindig elég feszült volt (ez látszott a kezének remegéséből). Nem akarta, hogy megint elmenjen pár napra, mert nagyon jól tudta, mennyire bosszantja a kapcsolatuk a finn elnöknőt. Finnország nagyon sok időt töltött Stockholmban Helsinki helyett, amiért joggal volt hihető az, hogy jelentős befolyással bír rá Svédország; mintha még mindig a svédekhez tartoznának a finnek…

Finnország most nem hunyta le a szemét, nem hagyta, hogy Svédország elvonja a figyelmét. Türtőztette magát, nehogy lejjebb menjen a jobb keze, mint Berwald válla vagy amennyi illendő volna, míg a bal az ő jobbjával volt összefonódva… Megszakította a csókot és hozzábújt; tényleg hiányzott már neki ez, amíg nem volt itt, de most jobb lett volna csak beszélgetni.

Valószínűleg Hanatamago is így gondolta, mert egyszer csak ott volt mellettük, kissé kimerülten, de lelkesen megugatta őket (mivel rövid lábai voltak és pici is volt, nehezen tudott feljutni az ágyra), mire a páros szétrebbent. Vadul nyalogatni kezdte Finnország arcát nedves nyelvecskéjével. Tino – annak ellenére, hogy most nem volt olyan jó kedve – felnevetett, és nagy nehezen tudta elhárította a lelkes kutya szeretetrohamát. Óvatosan megfogta a nyakánál a bundát, és lerakta a takaróra. Hanatamago még mindig nagyon hevesen csóválta a farkát. Finnország elnézte egy darabig, aztán újra Svédországhoz fordult.

– Szerinted ki ölhette meg Dániát?

Amint kimondta ezt a mondatot, rájött, hogy rossz témát választott. Svédország elkomorodott, és ő is inkább elkezdte simogatni Hanatamagót. A kezük összetalálkozott a kutya fejénél. Nem válaszolt és Finnország rájött, hogy a lehető legrosszabb ötlet volt így frissiben felhozni ezt a témát. Még túl friss és mély volt a seb és az űr, amit Dánia hagyott maga után. Hiába hangoztatta sokszor Svédország, mennyivel jobb lenne nélküle a világ, ezt nem gondolta komolyan, és ő is megrendült, amikor tudomást szerzett a halálról, és hiába az ügy iránt tanúsított érzéketlensége, Finnország tudta, hogy ez neki is fájt és neki is nehéz, hiszen mégiscsak egy testvérüket vesztették el.

Kényelmetlenül hallgattak. Berwald már azon volt, hogy inkább ő is elmegy és lezuhanyozik, mert bármi jobb, mint némán ülni egymás mellett, ám ekkor csengettek. Egyszerre kapták fel a fejüket. Hanatamago felpattant, és izgatottan ugatva száguldott üdvözölni a látogatót, míg Finnország és Svédország zavartan összenéztek. Ki lehet ilyenkor? Végül Berwald ment ajtót nyitni, és Tino az ágyon ülve hallgatózott. Az idegen hangja ismerős volt, de ilyen távolságból szűrődve nem tudta archoz társítani, így felkapott egy köntöst, és a nappaliba osont.

A kanapén Svédország és Anglia ültek.

– Csak formaság – magyarázta Anglia, miközben megvakargatta a vele haverkodni próbáló kutya füle tövét. – Egyelőre nem gyanúsítunk senkit sem, de a rendőrség ragaszkodik hozzá, hogy ujjlenyomatot gyűjtsünk mindenkitől, aki ismerte Christensen Densent.

Tino ezt hallva megdermedt. Az ajtófélfába kapaszkodott, és sebesen pörgött az esze. Hogy lehetett annyira idióta, hogy puszta kézzel megfogta azt az átkozott tőrt?! Ám nem sokáig maradhatott magára a gondolataival, mert Hanatamago észrevette, és halkan nyüszítve futott hozzá (Anglia kezei valószínűleg túl hidegek és rágósak voltak). Finnország ijedten nézett a két férfira, akik most felé fordultak, és véletlen jó napottal köszöntötte a felé biccentő Angliát, holott már jócskán benne jártak az éjszakában.

– Tehát itt hagyom ezt a két adatlapot, nem kell teljesen kitölteni, a lényeg, hogy a név és az ujjlenyomatok rajta legyenek. Két vagy három nap múlva tudok jönni értük.

– Oké – bólintott lassan Svédország. Anglia felállt, indulni készült. Az öltönyéről leporolta a láthatatlan és minden bizonnyal nem létező porszemeket. Finnország gyorsan elállt az ajtóból, mielőtt útban lett volna, és a karjaiba vett Hanatamago puha bundájába kapaszkodott.

– További szép estét – hallotta elköszönni Angliát, majd a bejárat zárja kattant.

Kibámult az ablakon. Az ég felhőtlenül tiszta volt csillagfényes éjszakával és valahol nagy messze, magasan, a termoszférában sarki fény játszott, túlvilági színekkel megfestve a földet.

Mégis hogyan fog kihúzódzkodni az ujjlenyomatadás alól anélkül, hogy gyanúba keveredne?


Igyekeztem pontos lenni, de nem túl tudományos. És még egy kis földrajz: Németország tizenhat tartományból áll. Ezeket németül bundeslandnak hívják.
Felháborodást kritika formájában fogadok~ Tudjátok, lent a kis kocka... :P