Kiderül, hogyan győzte le valójában Harry mindenidők leggonoszabb mágusát a merengősök közreműködésével és mi lett a halálfalókkal Voldemort halála után. Avagy mi történik, ha egy rózsaszín guminyuszi Harry Potter kezébe kerül? Ajánlom Lizi Eyre-nek, akivel az ötletet kitaláltuk és persze minden táborozónak, akik tudják mit jelent, hogy nyussz.
Ebből később egy trilógia lett; Lizi kezdte el, mire én tovább írtam, utána pedig folytatást kértek tőlünk.
Az első rész: http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=79778
A szemüveges mitugrász, elnézést, mindannyiunk hőse a pálcáját (nem azt!) lóbálva sétált be nagy nyugodtan a Malfoy kúria parkjába. Nem zavarta, hogy birtokháborítást követ el, hiszen Dursleyék nevelték, akik ezt a fiú gyerekkorában számtalanszor megtették a gardóbjában is, tehát nem csoda, hogy nem tudta szerencsétlen, hogy nem illik hívatlanul beállítani valakihez. A ház (mit ház; kastély) felé vezető úton összetalálkozott Lucius páváival, ám ez a történet szempontjából totál lényegtelen.
Harry fütyörészve érkezett meg az ajtó elé. Még egyszer megpörgette ujjai között a pálcáját, majd zsebre vágta és színpadias figurát vett fel. A háttérben beindult egy iszonyúan giccses szerelmes dal, mire Harry dühösen hátrafordult.
– Hé, nem ezt beszéltük meg! – intett be a rendezőnek egy illetlenséget a fiú. A megszólított vállat vont és valami olyasmiről motyogott, hogy sajnálja, de nem hozták el azt a CD-t, amin a megfelelő szám van. Harry fenyegetően a zsebe felé kezdett el nyúlni, mire az operatőr jobbnak látta visszaadni az eltulajdonított zenetároló eszközt, így felcsendülhetett a feszültséget fokozó drámai zene. Harry vett egy nagy levegőt, észrevétlenül beletúrt a hajába, majd berúgta az ajtót, ami hangos reccsenéssel adta meg magát az erőszaknak. Hiába, manapság már Malfoyéknak sincs pénzük a minőségre…
A halálfaló gyűlés hirtelen szakadt félbe. Olyannyira hirtelen, hogy még Bellatrix is abbahagyta egy pillanatra Voldemort bámulását, hogy megnézze magának a váratlan betolakodót. Valami a földdel kötött közelebbi ismeretség következtében összetört, és Lucius káromkodva kúszott be az asztal alá, hogy összeszedje a tükre darabjait. Legalább addig se engem vesz elő…
Draco megdöbbenve bámult évfolyamtársára és titkon remélte, hogy van valami terve a nagyúr legyőzésére, mert már nagyon elege volt ebből az életből. Ugyanis mivel úgy elbaltázta a Dumbledore elleni merényletet, nem bíztak rá semmi normális feladatot – a mosogatáson kívül, s ez roppant megalázó volt az ifjú Malfoy számára. Már kezdtek kiszáradni a kezei a folytonos mosogatástól. Ám Potter még a szokásosnál is hülyébb (értsd: beszívott) képet vágott, így nem mert reménykedni.
Voldemort elégedett képet vágva állt föl az asztalfőről.
– Hát mégis eljöttél Potter… Már vártam ezt a napot, mikor mindenki tanúja lehet a vereségednek és…
– Hadd öljem meg, Nagyúr! – visította egy statiszta.
– Csendet! Én ölöm meg természetesen, ennek így kell lennie. – Kedvenc főgonoszunk idegbeteg nevetést hallatott. – Mindenki kifelé! Ennek kettőnk között kell eldőlnie.
– De főnök…
– Semmi de! Nem kell közönség…
Voldemort követői sértődötten kivonultak, s az egyik terebélyes ablakba tömörülve, minél jobban letaposva egymás tyúkszemét, nézegettek befelé, hiszen mindannyian tanúi akartak lenni Harry vereségének.
A kis túlélő eközben nem zavartatta magát; szépen körbejárt a helységben és mikor mindenki távozott, vigyorogva szembefordult Voldemorttal. A férfi nem tudta mire vélni a magabiztosságát, ám mikor valamiféle perverz fény csillant fel a nyamvadt griffendéles szemében, kezdett gyanússá válni a dolog. Ideje lesz elintézni ezt a kis mitugrászt, gondolta magában, mielőtt még valamit kitalál, amivel akadályozhatná a világuralomra törési terveiben.
– Nos, Potter, eljött a végzeted órája – suttogta minden idők leggonoszabb mágusa. Az eddig halkan szóló drámai zene most felerősödött. Harry felhúzta fél szemöldökét.
– Valóban úgy gondolod? – Megcsóválta a fejét. – Sajnálattal közlöm veled, Tom, hogy tévedtél, mert nálam van a Fegyver. – A fiú hasonló szemöldöktáncoltatást mutatott be, mint Hermione alteregója a filmekben. Közelebb sétált a sötét mágushoz és közben feltűnően matatott a zsebében.
– Mire készülsz, Potter? Mindig is tudtam, hogy ferde hajlamaid vannak, de hogy ennyire…
– A nem létező ferde hajlamaim jelenleg nincsenek velem, és különben sem rajtad élném ki őket – morgolódott Harry, majd mikor meglelte, amit annyira keresett a zsebében, felcsillant a szeme. Tovább közelített Voldemorthoz, aki jobbnak látta hátrálni. A kis túlélő egyre csak jött és jött, vigyora egyre szélesebb lett… Színpadias mozdulattal előhúzott valamit a zsebéből, ami nem a varázspálcája volt és hümmögött egy sort. Vajon a mellékelt használati utasítást, amit az a lány elhadart neki az őrültek találkozóján, mennyire érvényes a varázsvilágban?
Voldemort fejében ezernyi gondolat cikázott, de még mindig nem tudott rájönni, hogy vajon milyen hülyeséget vett megint a fejébe Potter. Nem gondolkodhatott ezen sokat, mert a fiú elé lépett, kotorászni kezdett a zsebében, majd diadalittasan elővett valamit. Voldemort szemei lefelé vándoroltak, majd meglátott egy… rózsaszín guminyulat?
– Halálra akarsz röhögtetni, Potter? Ezt most komolyan gondoltad?
– Nyussz… – suttogta a fiú igen titokzatos hangon. Voldemort a torkához kapott és hörögve térdre esett. Harry fontolgatta, hogy belerúg a sötétmágusba, amiért nem tette meg ezt már a nyúl látványára (meg amúgy is nyugodtan felfordulhatott volna), de rájött, hogy egy haldokló bántalmazása nem mutatna jól az életrajzában.
Volt de holt követői hiába próbáltak belesni, de nem láttak semmit Harryn és a földön fekvő Voldemorton kívül. Harry megfordult és egy az örömtől beszívott vigyorral ajándékozta meg a leskelődőket.
– Na, ki lesz a következő? – kérdezte Harry bemutatva az iménti szemöldökmozgást. A névtelen halálfalók sikoltva elmenekültek, hiszen elég volt, amit láttak és hallottak. Akiknek ismerte a fiú a nevét, azok úgy sem tehettek semmit, hiszen nehéz csak úgy hirtelenjében nyom nélkül felszívódni. Végül Dracót toloncolták oda elsőnek, mert ő volt a legfiatalabb, és tudvalevőleg a fiatalabbaknak nagyobb az ingerküszöbjük, így nagyobb valószínűséggel éli túl, amit az az idióta tervez vele tenni.
Harry eközben egyeztetett a rendezővel. Már egy ideje ott tolongott egy lányokból verődött tömeg a stáb mögött és mikor meglátták Dracót, sikítozni kezdtek. A kis túlélő elgondolkozott rajta, vajon szabad-e minden figyelmeztetés nélkül valakit a rajongói kezébe adni, majd arra jutott, hogy fordított esetben ezt vele is megtennék. Elvégre a rajongókkal óvatosan kell bánni; egy félrelépés, egy baki, esetleg OOC megnyilvánulás és már el is veszti a szereplő a fanok felét. És az ugyebár nem éppen kellemes érzés. Harry végül arra jutott, hogy ez éppen megfelelő büntetés az ifjú Malfoynak, így mikor az belépett a szobába, hagyta, hogy a dracoisták megrohamozzák a fiút és különböző szertatások közepette elcipeljék nagy örömködve a szentélyükbe. Sajnos azt nem értette, miket mondanak a lányok, mivel most nem használta azt a speciális bűbájt, amivel minden nemzet nyelvét meg lehet érteni. Így mikor a saját nevét hallotta, nem tudta, miről van szó, de lehet, hogy jobb is.
Miután Draco megkapta a büntetését (az már más kérdés, hogy ez igazából nem volt akkora büntetés… gondoljunk csak bele; ismét körülrajongták a lányok), a többi halálfaló sem kerülhette el a maga sorsát. Akiknek nem találtak elég rajongót, akikre rábízhatták volna a delikvenst, azt közmunkára ítélték; Harry ezt már nem maradt ott végignézni, mert újságírók rohamára lehetett számítani, akik mindannyian azt akarták tudni, hogyan sikerült Voldemortot egy pálcáintés nélkül megölnie. Inkább gyorsan elhoppanált a helyszínről, egyenesen Magyarországba, hogy visszaszolgáltassa Voldygirlt, a rózsaszín guminyuszit, aki a Merengő táborában is oly sokszor és sikeresen szedte áldozatait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése