Hazugságok

RusFin egyperces valamikor a finn autonómia korszakában.

Még hogy nem létezik ez a páros és crack. Na persze. 

A hátát mutatja nekem. Csak a derekáig van betakarózva, habár tél közepe van, és a dunyha súlyosan torlódik fel közöttünk furcsa fodrokat vetve, melyek nehezen kivehetőek a sötétségben. Én állig betakarózom, mégis vacogok.

Nem tudom és nem is nagyon értem, hogyan jutottam el idáig. Égnie kellene az arcomnak a szégyentől és a saját árulásom súlyától, de csak ürességet érzek és elhagyatottságot. Eddig süllyedtem hát. Egy ágyban fekszem a legnagyobb ellenségemmel, és fél órája sincs, hogy odaadtam magam neki. Kétségbe esett voltam és rettenetesen féltékeny, előtte még soha sem éreztem ilyet. Úgy, ahogy te is tetted, én is helyettesítettelek valakivel, lemondtam rólad és feladtam, mint te.

Kiszabadítom az egyik kezem a párna alól, ahová a hideg elől rejtettem és felé nyúlok, de megtörik a mozdulatom és a karom közénk hanyatlik. Már rég nem tudom, mi lenne a helyes és a jó.

– Át sem ölelsz?

Szinte kívülről hallom saját magam. Tudom, mennyire nevetséges ez a kérdés. Egy anyajegyet bámulok a vállán, szuggerálom, hátha megérzi magán a pillantásom, de úgy tűnik, hogy már alszik.

Egyszer csak mégis megfordul, szinte már váratlanul. A takaró meghúzódik rajtam, ahogy lassan közelebb kúszik hozzám és magához húz. Abban a reményben bújok hozzá, és fúrom az arcom a nyakába, hogy így talán egy kis meleget lelek, de reménytelen, mert még az illata is a hideg, dermesztő, az alkohol szagával keveredik, és egyáltalán nem a te megszokott fenyő-és tengerillatod. Az ölelés is teljesen más. Fullaszt és megfagyaszt egyszerre, nem érzem magam többé biztonságban.

– Szerettél valaha?

– Ugyan, kicsi Tino, nem mondták még, hogy nem szabad hazudni?

Te tanítottál meg szinte mindenre, de ő tanított meg gyűlölni.