Close enough

Ártatlan szösszenet~ Olvastam egy orosz rajongó kifakadását arról, hogy az animében fura, hogy az oroszok a teljes keresztnevükön hívják egymást, így született a szösz. 

- Yuuriiii! – Viktor szinte énekelve ejtette a nevét, és a megszólított halványan elpirulva felpillantott a vacsorájából. – Miért vagy ilyen hivatalos velem?

- Hogyhogy hivatalos?

- Viktornak hívsz.

- Mert ez a neved? – bökte ki elbizonytalanodva. Nem egészen értette, hogyan merült fel ilyen hirtelen a téma, persze szeretett családja minden tiltakozása ellenére Vicchanként hivatkozott edzőjére, amiről minduntalan nem is olyan régen kimúlt kedvence jutott eszébe, akit igen, nincs mit tagadni ezen, Viktorról nevezett el.

Viktor fintorgott, ám még ez sem tudta elcsúfítani bájos arcvonásait. – Azt hiszem, vagyunk olyan viszonyban, hogy becézz, akár a szüleid.

Yuuri érezte, hogy még jobban az arcába szökik a vér. – Én… az a…

Viktor átnyúlt az asztal fölött, és megnyomta az orrát. – Mondd, hogy Vitya!

- Tessék?

- Vagy Viten’ka – kacsintott rá.

Yuurinak kezdett rémleni, hogy valahol olvasott egy cikket arról, hogy az oroszok előszeretettel becéznek mindent és mindenkit. Neki viszont már az is nehezére esett, hogy elhagyja az udvariassági formákat, ha egymással beszélgettek, és hihetetlenül intimnek tűnt a gondolat, hogy ilyen néven szólítsa.

- Ha jobban érzed magad tőle, akkor hívhatlak Yurochkának – mosolygott rá a pohara fölött.

- Ne-nem kell – dadogta zavartan. – A Yuuri tökéletesen megfelel… Vicchan.

A szája elé kapta a kezét; hiába készült rá a kiejtésre, automatikusan a volt kutyája neve jött a nyelvére – ezek szerint még nem semmisült meg eléggé, amikor kiszedte belőle, hogy hívták. Az orosz viszont csak boldogan felnevetett, és áthajolva az asztalon összeborzolta a haját.

- Close enough, Yurka.

Yuuri remélte, hogy Viktor ez egyszer eleget iszik ahhoz, hogy elfelejtse ezt a közjátékot – amire az eddigi tapasztalatai alapján nem sok esélyt látott.